Tetszhalott ország

Teljes képernyő rögzítése 2015.08.21. 152323Nemrég néztem végig a nyolc katedrálist és ma egy beszélgetés közben be is villant nekem. Furcsa módon a magyar társadalom kapcsán villant be. (Nézd el nekem, ilyen rémes nő vagyok, hogy nem gyerekről, főzésről beszélgetek a barátaimmal, hanem társadalmi meg politikai cuccokról). Szóval A katedrális. Ebben a filmben van egy olyan jelenet, mikor az egyik főszereplőt, Jankót adott pillanatban bőrszíjjal, hátulról kivégzik (mint azt a kép jól mutatja). Sokat tud Jankó, ezért a király szempontjából veszélyesnek minősül, s vesznie kell. Nagyon szomorú rész az. A végén egy sötét templomban látjuk elhomályosult szemmel, holtan. Ó, szegény Jankó! Akik úgy nézik, ahogy az ilyen sorozatokat szokás, azoknak egy teljes hetet kell várniuk, hogy aztán fellélegezhessenek, hiszen Jankó a következő csütörtökön a hullaszállító szekéren feltámad és visszatér szeretteihez.
Ah, hála istennek!
Csoda történt.
Azért jut eszembe, mert ugye, egy ideje már elég intenzíven követem a közéletet, figyelem a híreket, no, meg a FB- ot és nem értem, nem, nem értem, mi van ebben az országban. Nem értem, mi van az emberekkel. Talán bizony a bőrszíj már megtette, amit kell? Talán bizony halott ország ez már?
Minek kellene történni, hogy ez a társadalom azt mondja, elég ebből? Hol van a mindig felemlegetett magyar szabadságvágy? Meddig dorbézolhat még itt a fasiszta hatalom?
Mi van itt?

Aztán beszélgetek emberekkel. Mindenki dohog így-úgy, de a vége mégis az, hogy neki még valahogy belefér, ő még a víz fölött van, avagy ő már elfelé készül, illetve vannak, akiknek még ennél is rosszabb, hát ő kitart akkor. Na, és vannak a kiváltságosok, akik saját szerencsés helyzetüknek köszönhetően vakok a társadalom szélesebb rétegeinek kínjára, és élvezik a zavarosban halászást. Ők azt mondják, én nem látom az élet szépségét, nagyon negatív vagyok és amúgy is, Budapest gyönyörű.
(Mikor repültem haza Máltáról, együtt utaztam egy ilyen férfivel. A maga gazdagságából nézett rám tágra nyílt szemmel: Ő bizony el nem menne ebből az országból, hát nincs is szebb, mint reggel a teraszról látni a Gellért hegyet)

Végezetül vannak azok, akik mondják és mondják a magukét saját vagy mások platformjain. Gyűjtik a lájkokat és a megosztásokat, büszkén veregetik a vállukat (nah, ma is jól odabasztam), de tulképpen semmit nem tesznek hozzá a világhoz, hiszen nálunk a forradalom is amolyan FB- on zajló megosztásmegmozdulás.

(Jelzem, én is ezek közé tartozom. Ha megkérdeznéd, mit is akarok, hát elég érdekes lenne ezen elgondolkodnom. Változást akarok, ám közben érzem, hogy nincsen kompetenciám változást csinálni. Akiknek ehhez kompetenciája volna, azok agyonhallgatják a létezésem, avagy igyekeznek elhallgattatni, avagy szépen finomítva érintőlegesen leírják a gondolataim nálam jóval olvasottabb oldalakon.)

Változás tehát nincs. Akkor sincs, ha sokan mondjuk, hogy kellene.
Mintha az emberek már nem hinnének a változásban. Vagy mintha nem lenne alternatívájuk. Persze mi is lehetne itt változás? Hova változnánk? Jobbról szélső jobbra? Vagy hogy?
A közélet mostanára oly mértékben szétrothadt, hogy félő, cseberből vödörbe zuhannánk, És ezt csakis magunknak köszönhetjük. (Na, nekem mondjuk nem. Én soha életemben jobboldali pártra nem szavaztam).

Az van jelenleg, hogy nincsen semmi. Csend van. Amolyan csendes őrület.

Eszembe jut megint valami.
Ha a kormány működésére gondolok, egyre gyakrabban tudom azt a magyar házasságokhoz hasonlítani. Ebben a képben a kormány az elnyomó férj, a nép meg a szolgaként tartott asszony. A férj mindenféle módokon igyekszik az asszonyába belebeszélni a maga rendjét. Befeketíti a máshogy működő kapcsolatokat (jelen esetben Európát), példaként hozza fel az övékéhez hasonló, szintén elnyomáson alapuló házasságokat (nyitás a keleti front felé), s eközben pedig időnként álszent módon kényezteti a nőt (rezsicsökkentés, extra gyes /vagy mi a faszom/, házas adókedvezmény, bankok elszámoltatása /más farkával csalánverés/, „ingyenes” tankönyv, meg még biztos találnánk pár abszurdumot), de valójában egyetlen célja van: maximális ellenőrzése alá vonni a feleségét, elnyomni benne minden önálló érzést és gondolatot, valamint megakadályozni, hogy szabad ember legyen.
Ha aztán az asszony mondja a magáét, ha az istennek sem akarja elfogadni a szolgalétet, akkor apu vagy figyelmen kívül hagyja a szavait, meg se hallja a mondatait, vagy valami abszurd okoskodással bagatellizálja, nevetségessé teszi a nő kínját, netán lehülyézi, vagy jól pofán bassza.
Nahát.
Ezt látom én most ebben az országban. Azt látom, hogy a feleség-a nép- a végét járja. Mondja és mondja a magáét (aki mondja), nyíg és pattog. Házsártos a szentem. Nem teccik neki a rendszer. Ám eközben annyira túlterhelt, kizsigerelt és kiúttalan, hogy többre nem is futja tőle. Mire is futná ilyen erőfölénnyel szemben? Mit tehetne? Mondja, hogy majd én is odabaszok? Hova? Hát az ő keze gyengébb! Ha ő odabasz, annak halál a vége (az ő halála). Mondja, hogy na, jó, elválok? Hová? Hogyan? Gyerekkel, felelősséggel hová mehet a rossz házasságából (országából)? Ráadásul az ura igen befolyásos, a keze messzire elér. Rendőrség, igazságszolgáltatás mind neki játszik, elég egy NAV ellenőrzés és ott a vég. Ilyen rendszer mellett mindenkibe bele lehet kötni. Olyan befolyásos az ő férje, hogy akár teljesen tönkreteheti. Ráadásul olyan aljas, hogy meg is teszi.
Valószínűleg. De legalábbis feltehető.

(Mostanra a párhuzamot teljesen összemostam, mindenki ossza be, melyik mondat melyik vonalon érvényes.)

Miután a diszfunkcionális, elnyomáson alapuló házasságok működésében eléggé otthon vagyok, ezért ezen a vonalon talán az ország működését is meg tudom érteni.
Szóval van az, mikor az asszony még hiszi, hogy a dolgok rendben vannak. Jó lesz ez, csak tolni kell. Szeretjük egymást, hát szeret engem ez a drága ember, nem lehet, hogy bántani akarjon! Hogy az én húsomon akarjon hízni és jól enni, olyan nem lehet. Majd mondom neki píszín és szelíden, hogy ez nekem nem jó, hogy sok, hogy nem bírom, hogy elégek, kifáradok. Ő pedig biztosan azt akarja majd, hogy nekem is jó legyen, ezért változtatni fog eddigi kihasználó üzemmódján.

Hát nem fog. Nem akarja, hogy az asszonynak jó legyen.
Azt akarja, hogy neki jó legyen.

Idő kell, hogy erre a nő rájöjjön. Kell jó sok kudarc és hiábavaló kérés, könyörgés, hogy szegény feleség felfogja, nem egyébről szól ez, mint az ő eltaposásáról.
És akkor ráerősít. Mondja hangosabban, kétségbeesettebben, sőt, fenyegetőzik, megtagadja a puncit (hát, hiszen évek óta úgyis csupán kényszerből, a béke kedvéért dugott, akkor meg minek már) és közben valahol mélyen még mindig hiszi és reméli, hogy talán lesz változás. Ha a szép szó nem hatott, akkor talán az ő elvesztésétől való félelem majd hatni fog. Mert őt szeretik.
És nem.
A férj beszerez egy szeretőt (külhoni magyarok), akit kényeztet, miközben a nejét egyre látványosabban tapossa és alázza… hát öcsém, belehazudik a fejébe, sőt, kikéri magának, hogy ő ilyet tenne. Élvezettel nézi végig, ahogy az asszony depressziós és morgós lesz, mert így legalább az egész szart, amit ő kavart, visszahullathatja a nő fejére. Hogy is lehetne bírni egy ilyen degenerált nő mellett? Szétzülleszti a szent családot, nincs már egy jó szava se, szenved mindenki mellette.

Hömm. Országosan valahol itt tartunk most a határon. A következő fokozat ugyanis az, mikor a nő feladja és elnémul.
Ez is a cél. A némaság. Mindegy, mi az ára, de az asszony (a nép) szolgáljon és szopjon tovább.

Csakhogy a némaság többféle lehet (mint mondtam, elég tájékozott vagyok a házasságok működési mechanizmusában). Van ugyanis az a nő (nép), aki tényleg feladja. Megtörik. Nincs ereje, nincsenek társai, akik segítenék, nincsenek erőforrásai, így kénytelen belátni, hogy csatát vesztett. Az ő élete már a szaros hordóban fog véget érni. Ismerek ilyen nőket. Megkeresik azt a morzsányit, ami maradt nekik, belefordulnak a gyerekeik életébe (már felnőtt gyerekeikébe is), vagy szép csendesen elhunynak rákban.
Van azonban egy másik féle hallgatás is. Van az, mikor a nő belátja, hogy nincsen itt már semmi. Hogy ha túl akarja élni (lelkileg és/vagy fizikailag), akkor változtatni kell, ehhez pedig az erejét összpontosítani. Minden egyébre kár szórni, mert az csak elpazarolt energia. Ilyenkor kattog az agy és megoldást keres. Ez a vihar előtti csend. Az erőgyűjtés. Ez a csend érleli meg a nagy robbanást, avagy a megtervezett, valós menekülést.

Figyelem az embereket, az országot. Látom a torku(n)kon a bőrszíjat, amit a kormány szorít, hogy elzárja előlü(n)k a levegőt. Ez már nem csupán szóbeli bántalmazás, jelenleg a kivégzés zajlik. Gondolat és szabadság kivégzés. (Az asszony ugrál, sok a duma, eljött az ideje egy kis testi erőszaknak.) Sajnos sokak szemén már látom a mázgás fátyolt is. Nekik elfogyott a levegőjük, megtörtek, tolják tovább zombiland-et nem bízva semmiben.
Nihil van, érdektelenség, szorongás. Közben vannak még sokan, akik nyüzsögnek, írnak, cikkeznek. Mondják a magukét, próbálják ébreszteni az embereket, de nem nagyon van más válasz, csak a csend. A fáradt, reményvesztett csend (de azért lájkolnak, akik mernek). Esetleg dohogás. Még csendes zsörtölődés. Ám, hogy az agyakban kattog- e valami, azt nem lehet tudni. Hogy végül mi lesz, végleg megtörik a nép, vagy a hullaszállítás során Jankó módra magához tér (és itt a párhuzamok és képek végképp keverednek)- ezt már magam sem tudom.

Nem tudom átlátni, ezután a csend után mi következik. Lesz- e még erő felállni a népnek, vagy megtörik végleg és eltűnünk a fasiszták süllyesztőjében? Mi felé megyünk? Mi lehet kiút? Van- e értelme feltámadni?
Jankó felállt és felépített egy katedrálist. Sok nő feláll, és utat tör magának. Népek vívják ki szabadságukat.
S van, hogy csak a csend marad.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements