Kussolj, pedagógus!

t1Augusztus 20. van. Ma még durrog a tűzijáték, ám jövő héttől hivatalosan is munkába állunk. A gyerekek fehér inget öltenek, a tanárnénik térd alá érő sötét aljat. Tanárbácsik leteszik a térdnadrágot, és hivatásukhoz méltón jelennek meg aktuális intézményeikben.

Én magam a héten már bejártam a suliba. Festettem az 50 éves szekrényeimet, hogy legalább a környezetet élhetővé tegyem, ha már ugye… Ha már a gyerekeimnek hiányos felszereléssel kell egy nyomasztó rendszerben vesződni.

Milyen hiányos felszerelés? Miket beszélek én? Hát hiszen minden híradás elmondja, hogy alsó tagozatban a gyerekek ingyen tankönyvekhez jutnak, felsőben és tovább is a tanulók 63%- a ingyen vagy támogatva kapja a könyveit.
Aha. Azt azonban elfelejtik hozzátenni, hogy erre az ingyenességre mekkora keret áll az iskolák rendelkezésére. Feltételezik, hogy a kimenő osztályok tartós tankönyvként kezelik a felszerelésük javarészét, ilyenformán adják az utánuk következőknek, ezért aztán a beforgatható pénz nem elég arra, hogy beszerezzük a munkafüzeteket és kiegészítőket. Csak magamból kiindulva emlékszem, tavaly a tanári példányokból fénymásoltam a gyerekeknek, vagy éjjel-nappal előírtam, mert nem volt munkafüzetük. A fénymásoláshoz természetesen én vásároltam a papírt, ám mikor tavasszal végleg tönkrement a tanári fénymásolója, legalább nem volt tovább plusz költségem (ez is valami). Dolgoztunk azzal, ami volt. A semmivel.
Na, persze, mit is rinyálok, hát hiszen száz éve két könyvvel és egy palatáblával is elboldogultak a tanárok. Na, ja. De mit tanítottak akkoriban? Alapokat. Írást, olvasást, számolást alapfokon. Ha nem ment az előírt szerint, az előírt időben, hát ráhúztak még. Elrajzolgattak a palán bármennyi hónapot, hogy úgy kerekedjen az a betű, ahogy kell. Most meg ott a tanmenet, toljad, nyomjad, erőltessed. Házi feladat hegyekben, mert muszáj gyakorolni, hogy menjen, hiszen holnap új betűt veszünk, meg egy kis szövegértés is kell, meg a rovarok élete, integrálszámítás, angol, miegyéb.
Mindezt hiányos felszereléssel.

Szóval festem a szekrényeket és agyalok közben, hogy ebben a nihilben mit csináljak, mit találjak ki, hogy a káposzta is meg a kecske is jól járjon. Mármint, hogy úgy tudjak tanítani, hogy közben a gyerekek ne sérüljenek. Ez ebben a rendszerben szinte kivitelezhetetlen feladat (és nemcsak a felszerelés miatt).
Könyv, munkafüzet tehát nincsen, ellenben van túlfeszített tananyag. És hogy jól el lehessen kapni azt a néhány pedagógust, aki még nem hagyta el a pályát, hát van minősítés.
A portfólió megkövetelése azon túl, hogy rendkívül megterhelő és időrabló, szerintem nagyon álságos is, merhogy amiképpen a gyerek megtanulja, mit akar a felnőtt hallani, úgy tanulja meg a pedagógus is, hogy a rendszer mit akar hallani. Megírja a portfólióját (a szabadidejében, éjszakákon át görnyedezve) úgy, ahogy azt elvárják tőle. Beleírja, amit szerinte látni akarnak. Aztán felkészül egy kirakat órára, és megcsinálja a minősítését. Hogy amúgy a hétköznapokban mit csinál, vagy milyen gondolatok vannak a fejében, az nem nagyon derül ki ebből a tortúrából, ugye. Kiderülhet azonban abból, hogy a főnöke, az igazgatója mit tesz hozzá a minősítéséhez. Ebben a helyzetben tanácsos tehát, hogy mindenki jóban legyen a főnökével. Illetve, ha jóban van a vele amúgy spontán, akkor könnyen úgy tűnhet, csupán érdekek mentén építi a kapcsolatukat. Lényeg, hogy innentől az emberi tényezőkbe beköltözik a bizalmatlanság.

Nézzük akkor összegezve, mit is hoz a rendszerbe ez a bizonyos pedagógus minősítés.
Hazug, csendes, rendszerhű rabszolgákat pedagógusokat. Olyanokat, akik szoronganak, féltik az állásukat, ezért aztán kussolnak. Avagy tervezik a lelépést, ami ugye nem túl szerencsés egy ilyen pályán, hiszen akinek a fél szeme a hivatása (és az ország) elhagyásán van, az nemigen tervez hosszútávon, csupán az itt és mostot akarja túlélni. Kell mondanom, milyen hatással van ez a mindennapi minőségre?

Ám a rendszer még ennél is továbbmegy.
Kevés, ha a kolléga csupán a közvetlen főnökétől tart. Olyan világ kell, amelyben a tágabb hatalom is biztonságban érzi magát. Ahol semmiképpen nem hangozhat el a gyerekek és a szülők előtt rendszerkritika, sőt, a rendszer dicsőítése kell, hogy fő csapásvonal legyen. Megalkotják tehát az etikai kódexet. Hogy ne lógjon ki a valódi szándék, belecsomagolják olyan sallangba, hogy mekkora a szoknya hossza és meddig van a blúz begombolva. Ez a gumicsont, amin első olvasat után elkezd a pedagógus rugózni: Hát nehogy már ők mondják meg, hogyan öltözködjek! Hát mit képzelnek ezek rólam? Hát azt gondolják, magamtól nem tudom, hogyan kell a gyerekek előtt megjelenni?
Ez azonban-ahogy írtam is-csak a sallang. A valódi szándék a sorok között rejtőzik. A valódi szándék az, hogy a száját mindenki fogja be. Ne legyen a pedagógus rendszerkritikus, ne mondja el a valódi véleményt, hanem szépen tanítsa meg, amit nemzetünk honatyái amúgy is minden lehetséges csatornán harsognak a világba. Azt mondja, és csakis azt. (Apropó, nektek kellett kitölteni arra vonatkozóan online kérdőívet, hogy miképpen értékelitek az erkölcstan oktatás hatékonyságát? És mertétek a véleményeteket őszintén kifejteni?)

Persze feltehetjük a kérdést, hogy vajon ki a fene fogja azt tudni, hogy mi zajlik a tanteremben? Ki fogja ott kétségbe vonni a te viselkedésedet, mondataidat?
Bárki, barátom, bárki. A gyerek elmondja otthon, és ha van néhány elvakult jobbos szülőd, már véged is van. Érik már az új besúgó rendszer. Mire gondolok? Nyilván azt látod te is, hogy ebben az országban azok a városok és azok az emberek járnak jól, akik a hatalom kiszolgálói, míg azok, akik szót emelnek a hazugságok ellen, hátrányt élnek meg a lojálisokkal szemben. Csekély logikával kikövetkeztethető, hogy ez a tendencia társadalmi bizalmatlanságot szül (pontosabban ez szüli a társadalmi bizalmatlanságot), a törtetőket pedig arra készteti, hogy átgázoljanak más embereken. Egy idő után nem tudod, ki előtt beszélhetsz nyíltan a világnézetedről, mert nem tudod azt sem, mi lesz a következménye. Mostanra az ország több fronton van szétszakítva. Nincs olyan, hogy nem állsz sehova, hogy csupán figyeled a folyamatokat és a valóságra koncentrálsz. Attól függően, hogy egy konkrét ügyről mit mondasz, kapsz egy címkét: barát leszel, vagy ellenség. Nincs párbeszéd az emberek közt, egyeztetés, közös célért haladás. Vannak, akik benne vannak az aktuális őrületben, az összes többit pedig el kell taposni, vagy el kell üldözni. Ha nem Európa közepén élnénk, szerintem már zajlanának a koncepciós perek, a bebörtönzések és akár kivégzések. Itt vagyunk viszont, ezért a hatalom más módszerrel dolgozik. Akkora nyomást gyakorol az értelmiségre, hogy az szétforgácsolódik, kifárad és elmegy. Azok maradnak, akik végképp beszorultak, vagy azok, akik hisznek még ebben a förtelemben. Akik jó katonák.

Az emberek pedig mennek és mennek kifelé az országból. Igen, a pedagógusok is, ha megtehetik. Ahogy az a tanárnő is megtette, aki nem bírta tovább a nyomást, a diktatúrát és felmondott. És én azt hiszem, így kellene tenni mindannyiunknak. Csakhogy azt sem tudjuk, hányan vannak köztünk, akiknek a léte függ egy ilyen döntéstől. Sőt, azt sem tudjuk, hányan értenek egyet a diktatúrával.
Ki barát, ki ellenség, ki szemlélődő, ki beleszarok, míg nekem viselhető?
Kire számíthatunk, ha mozdulni, tiltakozni akarunk?

A rendszer mostanra beteljesítette önmagát. Szét vagyunk szakítva, s míg mi saját életben maradásunkért küzdünk, a diktatúra burjánzik tovább a közöny szarkupacán vígan bedarálva a gyerekeinket is.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements