Elmegyek az országból

dandelion-843297_640Olvasónktól érkezett az alábbi írás. Most jelenik meg, közben vágyakozva gondolok rá. Ő már kifelé tart innen. Ő már fenn van a repülőn.


Holnap repülőre szállok és elmegyek az országból.

1 hete pakoljuk a házat, adományozzuk, ajándékozzuk el a múltunkból hozott tárgyakat. Dobozok közt élünk 3 napja, egy halom megy, egy kisebb halom marad a végvárnak hagyott régi lakásban. Amikor a megpakolt kamion kihajt a kapun, gyorsan végigmegyek az üresen kongó, rideg szobákon, ami még néhány napja az otthonunkat jelentette. Összeszorul a szívem, a torkomat a sírás szorongatja, „jó döntést hoztunk, jó döntést hoztunk” mantrázom magamban. Kihordom a kocsiba a maradék dobozokat, (utolsó körben észrevett, falra ragasztott gyerekrajzok, óvodában, iskolában kézzel készített emlékek, két doboznyi személyes ereklye a gimnáziumi, főiskolai évekből). Kacatok, amelyeket gyenge voltam szemétre dobni, és ami most, utolsó körben, a régi lakásba megy. Gyorsan zárom az ajtót, pattanok a kocsiba, hajtok el, futok a sírás elől, amely egyre jobban kaparja a torkomat.

Holnap repülőre szállok és elmegyek az országból.

Régi lakás. Sarokház, előtte fordul a troli. Persze megállni tilos a ház előtt, hely messze. Csorog a hátamról a veríték, hogy fogom a cuccaimat felvinni az emeletre? Vasárnap délután, alig van forgalom, emberek is alig járnak. Utálok szabálytalankodni, de megszakadni még jobban. Felállok a járdára, hogy a kapualjba behordjam a dobozokat, apukám segít, loholunk, így is legalább 4 perc.

Holnap repülőre szállok és elmegyek az országból.

Az utolsó dobozt is leteszem (apukám vigyáz rájuk, óvatos vagyok, lopták már el így cuccomat) megyek a kocsihoz, ahol már vár a zuglói Éber Rendész. Kényszeredetten mosolygok, „elnézést megyek, tudom, hogy rossz helyen állok, de csak gyorsan kipakoltuk a cuccot, épp most állok el innen” ülnék be, hogy mielőbb helyre álljon a rend, de az Éber Rendész (2 másik kocsiban ülő Éber Rendész társával) már vakarja az állát és hümmög, hogy igen-igen, de ő azért szeretné látni a jogosítványomat és a lakcím kártyámat. Nem hiszem el. Több hetes tortúra után az utolsó 5 dobozt tenném már le, húznék a fenébe a sírástól még mindig szorongatott torkommal. Igyekszem tartani magam, de az Éber Rendész nem enged „volt már valaha szabálysértése?”. Üvölteném neki, hogy „bazdmeg nem volt, menjünk már a retekbe, tudom, hogy rossz helyen állok épp ezért mennék innen extra gyorsan, utálom én is, amikor a bunkó autós járdán áll, utálok bunkó autós lenni, fejezzük már be”. Az idegeim kezdik feladni a kontrolt, érzem, ahogy jön fel bennem a düh, főleg, amikor látom, hogy a kocsiban ülő másik Éber Rendész épp elhajt egy fickót, aki a segítségét kéri. „Neki segítsenek, neki szüksége van rá, én meg addig elállnék innen. Most költözöm, 3 napja pakolok, a végét járom és most tényleg velem kezd el foglalkozni?” mondom neki ingerülten. Micsoda hiba! Az Éber Rendész nem értékeli, hogy nem hozom az áldozat szerepét. „Hát akkor ez tényleg szabálysértés lesz” mondja fenyegetően, amire végleg elborul az agyam. Már egyáltalán nem érdekel semmi. „Szabálysértés? Mert felálltam 4 percre kipakolni a cuccaimat? Mert nem álltam meg 40 méterrel arrébb? Mondja, a maga felesége hogy csinálja? Ő biztosan 4 helyen tud lenni egyszerre, igaz? Legyen szabálysértés!”.

Eldőlt, előrántja a kütyüjét és elkezdi kiállítani a papírt. Már nem a szomorúságtól, hanem a tehetetlenségtől fojtogat a sírás, remegek, és még mindig nem hiszem el ezt az egészet. Miközben nyomkodja a kütyüjét egy – az Éber Rendész kocsijától befordulni nem tudó – autós ordítva káromkodik rá az autójából. Akkor látom, hogy az Éber Rendész megállt a kereszteződésben, miközben engem iskoláztat KRESZ-ből illetve szabálysértésből. Előrántom a telefonom, elkezdem fényképezni az autójukat, sok szögből, látszódjon csak, melyikünk akadályozza valójában a forgalmat. „Ha én szabályt sértek, szabályt sért maga is” mondom neki. A helyzet érezhetően beragad, vesztesek vagyunk mindketten. Miközben pötyög, izzadtan, ingerülten, odaszól: „Mert kellett elkezdeni agresszíveskedni? Ha csöndben maradt volna, nem büntetném meg!”. Nem hiszek a fülemnek. Már nem vagyok tehetetlen, tiszta a fejem, jól hallom és értem a szavait. „Jól értem, ha én csöndbe maradok, eljátszom a szerencsétlent, akkor maga kegyet gyakorol, és nem büntet meg? De én ki mertem nyitni a számat, nem játszottam el az áldozatot, ezért bűnhődnöm kell? Kussolnom kellett volna, igaz? Tudja, én holnap repülőre szállok és elmegyek az országból. Tudja, ezért megyek el, az ilyen maga félék miatt, akik a törvényre hivatkoznak, amit nem tartanak be, nem segítenek helyreállítani a rendet, hanem törvényt szegve hatalmaskodnak. Tudja, ezek miatt élhetetlen és elviselhetetlen ez az ország.”

Nem vagyok szomorú, nem vagyok tehetetlen, nem vagyok dühös. Nem remeg a kezem, nem mantrázom már, hogy jó döntést hoztunk. Tiszta a fejem, nyugodt vagyok, szinte megkönnyebbült: jó döntést hoztunk. Suhanok a sztrádán, a Petőfiből üvölt Michael Buble száma:

Feeling Good

Birds flying high
You know how I feel
Sun in the sky
You know how I feel
Breeze driftin’on by
You know how I feel
It’s a new dawn
It’s a new day
It’s a new life
For me
And I’m feeling good
I’m feeling good

Holnap repülőre szállok és elmegyek az országból. And I am feeling good…

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements