Mesét-e vagy boldogságot?

féltékenyA tengerparton ücsörögtünk késő délután, mellettünk úgy hat-nyolc huszonéves lány heverészett a sok színes törölközőn. Elképesztően erős kisugárzásuk volt, fiatalok voltak, vidámak, szépek, sokfélék. Aztán lassan naplementébe fordult az este, ők nagyon felpörögtek, az égen narancs gömb, a háttérben habzó hullámok, morajlás. Ezer szelfi és csoportkép csattant, vízben bikiniben, sortban, együtt, külön, lebegtek a hajak és a mellek. Pasik nem voltak velük, gátlások nélkül voltak saját maguk. Szinte felizzott a levegő, olyan energiája volt a csapatnak. Mi közvetlenül mellettük pihegtünk, nekem fájt a fejem, frontátvonulás, és amúgy is fáradt voltam. Mellettem a férjecském ücsörgött, neki meg hányingere volt, valami vírus bujkálhat benne. Szóval hoztuk a tipikus formát. Középkorú házaspár, éppen nem ereje teljében szemlélte a kirobbanó női csapatot. Mindegyikőjük kábé a lányunk lehetett volna.

Közben figyeltem, mások is nézték őket, nem lehetett nem nézni. Minimum az élet, az életöröm, az egészség, a fiatalság sugárzó szimbólumai voltak, ha a szexualitást kivesszük belőle.

Elkezdtem gondolkozni, hogy ez is milyen tipikus helyzet. Már ha egy (házas)pár monogámiában él éppen, vagy azt hazudja egymásnak. Ilyenkor szegény pasinak úgy kell csinálni mintha észre sem vette volna a szépség közelségét, és maximum stikában, lopva pislogni a lányok felé. A szegény nőnek meg beleállhat az ideg a gyomrába, hogy ő már öreg és a férje biztos meg akarná dugni az összes csajt. Így aztán gyorsan el lehet kezdeni játszmázni, nőnek és férfinak egyaránt, hazudni lefele a csillagokat az égről, és egyedül maradni a vágyainkkal, félelmeinkkel, kínjainkkal. Beleragadni a tradíciókba és rosszul érezni magunkat a lemenő napban, a földi paradicsomban és persze példás házasságunkban.

Pedig egy egyenlő, szabad, tiszta világban lehetne ez az egész egy körtánc is, összemosolyogni a lányokkal, örülni az örömüknek. Idősebb nőként büszkének lenni rájuk, akár a nőiségre, a női erőre, vagy arra hogy szépek és a jövőt képviselik. Saját középpontunkból sugározva kapcsolódni a lányok látható sugárzásához. És lehetne kimondani a férfinak is, hogy vonzzák őt is ezek a fiatal nők, és hogy bármelyikkel szívesen szexelne is akár, ha úgy jönne ki a lépés. És ha ezt ki lehetne mondani, akkor nem lenne talán még rejtegetett erekció sem, vagy szégyennel társuló vágy, bűntudat, és a frusztrációkból, elfojtásokból eredő nőgyűlölet.

Az egész helyzet nem volt szexualizált, viszont a felszabadultság magában hordozta akár a testi közelség ígéretét is. De ez csak egy vetület, ami az elfojtások miatt óhatatlanul is a középpontba kerül egy ilyen helyzetben, elsatírozva belőle ezer más, potenciálisan izgalmas, intim és jó esetben mindenkit emelő vetületet, például a közösségi örömünnep lehetőségét, melyet most véletlenül éppen ezek a lányok generáltak. Egyébként szerintem nem a szex hiánya, hanem a szexualitás miatt érzett szégyen és bűntudat mérgezi a férfit és a nőt egyaránt, és öli meg a spontán, intim pillanatok különlegességét.

Miért nem lehet az ilyesmi helyzeteket (is) névértéken kezelni? Lehetne akkor beszélni, beszélgetni, elmondani gátlások nélkül hogy ki mit érez, látni egymást, megünnepelve az őszinteség örömét is, majd szépen hazaballagni és betolni egy hideg dinnyét és egy-egy Aspirint, megélve a kapcsolódás örömét, egymással is, a párnak. Ez nyilván egy olyan esemény volt, amiben nem volt benne a szex valódi lehetősége. Ebben most ennyi volt, egy villanás, egy kis kapcsolódás, nem több és nem kevesebb. Miért kellene ezt elfojtani? Bánni? Szégyellni? Titkolni?

Milyen jó, hogy lehet beszélni, milyen jó hogy lehet kimondani, milyen jó, hogy nem kell félni és rettegni, az átveréstől, a hazugságtól, a vágyak miatti bűntudat magányától!

Hazafelé jövet azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem ez van a kapcsolatokban, az egymásnak elköteleződést ígért felek között? Mi kell ahhoz, hogy ez megvalósulhasson?

Arra jutok, hogy sok minden, de van egy olyan szál, amit mi, nők, magunk között, akár itt és most, azonnal el tudunk kezdeni:

Ne hazudjunk magunknak! És ezáltal ne kényszerítsük hazugságra a partnerünket. Hazugságon, kizárólagosságon alapulva milyen fundamentuma lesz egy kapcsolatnak?

Néztem ezeket a lányokat, úgy, hogy számomra egyáltalán nem vonzóak szexuálisan a nőies nők, és még így is a hatása alatt voltam a jelenségüknek. Azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg létezik nő, aki komolyan elhiszi, ha a pasija azt mondja, hogy nem érdeklik őt a többi vonzó nők, hogy nem szeretne velük szexelni? Már ha amúgy szereti a szexet. Ennyire azért nem lehetünk naivak… Vagy nem kéne annak lenni. És tényleg elvárjuk attól az embertől, akit állítólag szeretünk, és aki állítólag szeret minket, hogy hazudjon nekünk? Aztán meg azért haragszunk, hogy nem őszinte? És tényleg belemegyünk magunk is abba az elvárásba, hogy cserében mi magunk is monogámiát fogadunk, és elzárjuk magunkat a tiszta és intim kapcsolódás lehetőségétől? Kapcsolódni jó, az intimitás jó, egymás szemébe nézni gerincvelőig jó, ha úgy hozza a váratlan pillanat. Ez még szex nélkül is orgazmikus. Vagy akár szexszel. Akkor miért? Miért játsszuk ezeket az önsorsrontó játékokat?

És félreértés ne essék, nem a férfiakat sajnálom és nem az ő érdekükben beszélek, hanem elsősorban a nők érdekében, a saját érdekünkben. Ha a saját boldogságunkat attól tesszük függővé, hogy egy másik ember mit és hogyan csinál vagy nem csinál, különösen akkor, amikor nagyjából tuti biztosak lehetünk abban, hogy amit akarunk, amit elvárunk, az tiszta hülyeség és irreális, akkor helyből borítékoljuk magunk számára a csalódást. Hát kell ez nekünk? Tényleg erre van szükségünk? Biztos, hogy ezt így akarjuk magunknak?

Miért kellenek ezek a kényszerek egy kapcsolatba? Miért nem lehet azt mondani, hogy hagyjuk már a hülyeséget és a dagadt ruhát másra, és ahelyett hogy egy ilyen spontán szituációban magunkat az ideges, frusztrált, középkorú és nagy valószínűséggel átvert nő szerepébe kényszerítenénk, szarjunk ezekre az elvárásokra és szerepekre? Nem lenne üdvösebb magunkra figyelnünk inkább, beleengedni magunkat a helyzet energiájába, együtt örülni a lányokkal? Velük, az ő örömükkel és a sajátunkkal kapcsolódni és nem a férfit lesni? Már ha egyébként tényleg szeretjük egymást és a kapcsolatunk nem a birtokláson alapul.

Mennyivel békésebb, tisztább és boldogítóbb ez így…

Közben egyébként egy fiatal fiú is elsétált a csapat mellett. Láthatólag őt sem nem hagyta hidegen a látvány, úgyhogy gyorsan, biztos ami biztos, keresztet is vetett.
Őrült veszélyeket hordoz magában egy csapat felszabadult nő, de hát ezt eddig is tudtuk…
Bár mondjuk leginkább csak akkor, ha elhisszük a mesét és szándékunkban sincs a kőbe vésettnek vélt sztorin változtatni, a saját magunk és embertársaink érdekében egyaránt.

Szerző: M.K.

 

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok