Az élet most kezdődik

20150715_154810Tulajdonképpen ez az első olyan nyár…  Szóval, hogy most van először, hogy úgy vagyok, úgy élek néhány hétig, ahogy valószínűleg mindig is éltem volna, ha anno nem állok be a (sőt: A) sorba. Ha azt választom, hogy nem férj, nem gyerek, nem Rend, nem szerep. Akkor mostanára valószínűleg bejártam volna a világot és élnék teljes nyugiban a saját dolgaimmal. Tudom, tudom, könnyen lehet, hogy nem úgy lenne, hanem rínék egy férfi után és a méhem mostanra mazsolára aszalódott volna a feleslegességtől. Hát nyilván ki sem látnék a bánatból, és ez a blog (sem) szólna egyébről, mint a meg nem született gyermekről és az érte való szakadatlan rívásról illetve a nemzőképes férfi istenek közé emeléséről (csak dugjon már meg valaki!).
Lehet persze, hogy így lenne.
Sose fogom megtudni, mi lenne akkor, mert az életem másképpen alakult. A riogatók szerint szingliként sivár és nyomorult lennék. Szerintem meg nem. Az van ugyanis, hogy ha épelméjű szinglivel találkozom (amelyik nem arra fecsérli magát, hogy faszi után vonyít), szóval, ha épelméjű, gyerektelen szinglivel találkozom, mindig azt látom, hogy ezek a nők testileg- lelkileg- egzisztenciálisan tízszeresen jobb állapotban vannak nálam. Hogy nagyjából tényleg köszönik, jól vannak. Hozzám képest legalábbis sokkal jobban.
Gyakran azt érzem, hogy ellopták az életem. Elzártak az igazságtól, helyette hazugságokkal tömték a fejem és nyomást gyakoroltak rám sugallva-elvárva, hogy milyen életet kell élnem ahhoz, hogy elfogadjanak.
Rohadt, szemét, tolvaj banda!
Micsoda veszteség, istenem! Micsoda elképesztő veszteség!
Ilyenkor jobban fáj, mikor láthatok valami mást. Mikor közelébe kerülök az életnek, akkor jobban fáj, amit elvesztettem.

Szóval, mikor az ember kikerül az életéből és lát valami mást, akkor szembesülhet azzal, mi minden lehetett volna még, ha…
Ez az átverés csak egyik része a dolognak. Ezzel együtt azt is sugallják állandóan… szóval mindig az van beletéve a fejedbe, hogy az élet az tulképpen éppen az az időszak, amikor az átverésed következményeit legerősebben szívod, vagyis tipródsz a gyerekeiddel, a férjeddel, éppen feladtad a karriered, kialvatlan és elgyötört vagy és az egyetlen kibontakozási lehetőséged a konyhában van.
Hogy ez az ÉLET, azt mondják…
Hogy ezért tanultál sok éven át, hogy erre készültél, ezért vagy te a Földön… Ezért.

Én most valami másban vagyok, más érzetek dolgoznak bennem, ezért innen nézve az a másik, az az átverős-megszívós valami annyira borzalmasan dühítő és elkeserítő, hogy nagyon szavakat sem találok rá.
Egy idegen világban vagyok és előtte is ott voltam és meg előtte is. Ez az első olyan nyaram, mikor megtehetem, hogy nyaralok a gyerekeimmel egy barátom házában, elmegyek valahova egy barátommal és egy harmadikhoz elutazok  egy szigetre. Most van az, hogy van már kapcsolati tőkém és bizonyos szerencsés csillagállásoknak köszönhetően pénzem is az élésre.
Élek.
Élek, és úgy vagyok, ahogy valószínűleg az elmúlt 20 évben lettem volna, ha minden a természetem szerint formálódhat. Ha nincsen nemi szerep, társadalmi nyomásgyakorlás, hanem csak az egyén van, akinek természetes akarata mindenképpen tiszteletben van tartva és hagyva van fejlődni. Hiszen még emlékszem, hogy alapból erről álmodoztam annak idején. Szabadságról, világjárásról, függetlenségről. Aztán mégis behúztak.
Most, ennyi idősen olyan, mintha belekukkantanék abba, ami az életem lehetett volna. És tudod, ha a kölkök nem lennének, akkor én jövő héten nem ülnék fel a repülőre. Eltűnnék itt Lilliputban, és kezdenék itt egy életet.
Ilyen egyszerű ez.

Szóval ebbe a veszteségérzetbe simán bele lehet csavarodni és lehet érezni a fájdalmat meg azt, hogy jajistenem, az élet tovaszállt én meg itt maradtam, jaj. Én meg hajlamos is vagyok erre. Merhogy amúgy annyira sűrűn szeretem megélni az élményeim, annyira sokat bírok és szeretnék befogadni… háttúgy falni a világot befelé (mondaná most asztrológus barátunk, hogy igen, igen, bika vagyol, amolyan hedonista- féleség. Na, igen, csak ugye arról is le lettem szoktatva szépen. Élvezni egy nőnek bűnös és önző dolog).

Jól vagyok ebben, ami most van és sajnálom, hogy csak most tapasztalhatom meg.
Beszélgettünk erről a barátnőmmel, aki valamiképpen máshogy látja ezt, mint én. Ő olyan emberek közt van, akik 70-80-90 évesek. Nagyjából kétszer annyik, mint te vagy én. Vannak köztük gyengék és betegek, keserűk, demensek, de vannak üdék, frissek, egészségesek is. Ha őket nézem, róluk hallok, akkor eszembe jut, hogy tán még sincs veszve minden.
Mert ha már így jártam (ÍGY JÁRTUNK CSAJOK!), akkor most, hogy lassan véget ér a vezeklés, ideje felkészülni az ÉLETRE!
Mert az élet még csak most kezdődik. Nekem még van max 5 évem, hogy a gyerekeim felnőjenek. Ezt kibírom fél lábon is, ezért aztán most jön az, hogy kurvára elkezdek vigyázni magamra, az egészségemre. Isten őrizz, hogy pont most, mikor elkezdhetnék élni, hát pont most essek le a lábamról.

És persze ez megint egy olyan poszt, mint amilyen ez is volt. Mond valamit rólad, rólam és a lehetőségeinkről. Nem mondja viszont, hogy  egy út van, és az az, ami ide le van írva. Nem mondja, hogy mindenkinek ezt kell akarni, ami itt áll. Még csak azt se mondja, hogy a blogger mit akar. Na, jó, talán azt egy kicsit, de akkor sem róla szól a történet. Ez ugye nem egoblog. Ez a mi blogunk. Minden nőről szól. Még azokról is kicsit, akik most nem akarnak vele azonosulni. Az a célja, hogy megfogja a nők vállát és jól megrázza őket, hogy azután mindenki kezdjen el a saját életéről gondolkodni és hozza meg azokat a következtetéseket és döntéseket, amelyek neki, személyre szabottan jók.
Amit a blogger mond, az szélső érték, ha úgy tetszik. Kemény ellenpont és válasz arra, amit a társadalmunk elvár tőlünk, nőktől. A blogger kimegy a mérleghinta karjának legszélső pontjára, ott kapaszkodik és kihajol a mélység fölé, hogy így húzza vissza a hintát középértékre.

Képzeld el a következő helyzetet. Mint mondtam, nem kell azonosulnod vele, csak képzeld el. Amit mesélni fogok, annyira eltér attól, amit a fejedbe vertek, hogy talán idegenkedni fogsz tőle. Nem baj, csak nyugodtan. Semmi többet nem kérek tőled, csak hogy forgasd a fejedben, játszadozz a gondolattal.
Szóval képzeld el, hogy a gyerekeid végre felnőnek és elmennek a maguk életébe. Sokan közülünk azt érzik ilyenkor, hogy a küldetésük véget ért, kicsit kiürültek a napok, jó is lenne még otthon tartani a gyermeket. Ha meg mégis megy, hát nem duzzogva, inkább csendesen szomorkodva engedik el, várva a következő örömöt és célt: az unokát.
A szélső érték ellenben azt mondja: Hah, akkor a gyerekek felnőttek, én fizettem előre keményen azért, hogy végre én is élhessek. Sokaknak eddigre már házasságuk sincs avagy halódik, szürkés-hétköznapos, gyerek nélkül talán céltalan-szótalan is.
teraszÉs ahogy én ebben a gyönyörű lilliputi világban csatangolok, látni próbálom magam, pár napra beépülni, átérezni, ami például itt van, de ami lehet bárhol másutt is, teljesen mindegy, mit veszel elő. Helyet, ahova vágyódsz. Én tehát odaképzelem magam a lakásba, ahol most, átmenetileg vagyok, vagy oda szembe a leanderek mögé. Mikor így képzelődök, akkor úgy érzem, lenne még erőm valami másra. Azt is érzem, hogy én már nem akarnék férfivel élni. Nincs ehhez kedvem és erőm, nem bírom ezt elölről kezdeni. Úgyse lehetne úgy, ahogy nekem jó és amúgy is belefáradtam, hogy tekintettel legyek, eltekintsek, próbáljam megértetni a világom velük Nem értik a legjobb szándékkal sem. Csak nők értik.
Ezért aztán feldereng előttem egy egészen másféle életirány, mint amire idomítottak.

Én azt gondolom most, hogy senki más nem tudja úgy érteni a nőket, mint a nők egymást. Ugyanabban élünk, ugyanúgy szocializáltak-traumatizáltak mindannyiónkat. Tudjuk, mi a dörgés, tudjuk, mire vágyunk és abból mi az, amit soha de soha nem kapunk meg egy férfitől.

Látom tehát magamat egy ilyen lakásban két másik nővel, akikkel beosztjuk a házimunkát, a főzést, a mindent (700 euró/hónap felszerelve. Három szoba, egy hatalmas közös helyiség, fürdőszoba). Hagyjuk egymást élni, van privát szféránk, még barátoknak sem kell lennünk, csak a közös szabályainkat tartani. Látom magamat egy valamilyen munkában, mert munka az van itt bőven (nem úgy, mint otthon).
A szoba, amiben most lakom, pont elég, sőt (csak hogy ne ess kétségbe, hogy megtagadom tőled a szexet), egy férfi is mellém passzol időnként, ha úgy akarom. Szóval lehet akár barát is, na, persze, de nem vele élve, neki magyarázva az életet, őt nevelve, hanem hát így valahogy, amiképpen itt írtam (úgy tűnik, lesz még ez a poszt idézve).

S hát a gyerekeim.
Mind külföldön tervezi a jövőt. Magyarország halott, élhetetlen, bántalmazó ország (És még mindig nincs a szakadék alján. Nem szédülsz bele a zuhanásba?). Szóval a gyerekeim mind máshol tervezik a jövőt és én ebben támogatom őket. Egyiknek sem kívánom, hogy ott maradjon. Erről beszélgetve éppen mindjárt nagykorú fiammal elképzeljük, hogy ő Londonban, én valami mediterránban, erre a középső beszólja, hogy ő Írországot tervezi, és majd skypon dumálunk, szabadságainkat pedig mindig másutt, másikunknál töltjük.

Ez nagyon más, mint amiben te nevelődtél. Attól is másabb, amiben én alakultam. Ebben nincs olyan, hogy együtt öregszünk meg a papával, meg a gyerekek áthozzák a babácskát amíg ők kicsit ketten vannak. Nincs vasárnap húsleves meg férjemmel kicsit elcsendesültünk most, hogy a gyerekek kirepültek. Nincsen előre megírt képlet, terv és besimulás. Nincsen csalódás, ha a gyerekek elköltöznek, ha nem látom az unokát, csak fél évente. Az sem gond, ha a gyerek megvallja, hogy meleg és sose lesz utód (mielőtt félreértenéd, jelzem, hogy nem vallotta meg, de ha megteszi, azzal se lesz bajom). Nem gond, mert ő már Európában fog élni, nem ebben a szarszagú pokolban (nem, nem vagyok hazafi).
Tudod, mi van ebben?
Dac és “jár nekem”. Az van benne, hogy átbasztatok, én meg tisztességgel megcsináltam, úgyhogy el lehet haladni belőlem a picsába most már. Pezsgés van benne, csatangolás, szörf és sziklamászás. Az van még, hogy hirtelen kurvára fontos a testi és lelki egészségem, mert sokáig akarok élni. Egyre közelebb kerülök ahhoz ugyanis, hogy éljek végre. Eddig csak fizettem az árát a most következő szabadságnak.

Amiről én beszélek, az inkább hasonlít kollégiumi szabadságos éveidhez, ahhoz, amikor azt képzelted, abból a nagy könnyűségből, a közösségi létből, mely olykor nehéz volt, máskor pedig támogató és megtartó, abból majd előrelépés lesz mások szolgálójává lenni. Az én utópiám ehhez a régi léthez hasonlít erősen. Én ezt érzem a nők szempontjából előrelépésnek. Kolónia, életközösség, mely függés nélküli, tehermegosztáson, egymás támogatásán és békén hagyásán alapul. Olyanokkal együtt levés, akik nagyjából hasonlókon mentek át, mint te, akik értenek és nem akarnak semmit kicsikarni belőled.

Ahogy mondtam, ez itt szélső érték. Nem tudni, mi fog még születni a témában. Azt érzem csak, hogy nem állhatunk meg ott, hogy átbeszéljük a bajainkat, nyígunk és dühösködünk. Meg kell keresnünk a megoldásainkat párkapcsolati és társadalmi szinten. Választ kell adni arra, amit a társadalom művel velünk.
Én legnagyobb adunknak azt gondolom, ha a nők tömegével fordulnak el a rendszertől és bojkottálják a feléjük támasztott elvárásokat. Megalkotják saját szövetségeiket, közösségeiket és kiszállnak a szaporodás-szolgálat világból. A férfiak uralta társadalomnak ez a női függetlenedés nem érdeke és mindenképpen elnyomásban akarja a nőket tartani, így munka- és életlehetőségeiket a minimálisra szorítja vissza. Erre lehet válasz a kolónia, a költséghatékony életforma, a nők egymást támogató, férfimentes közössége.

Úgy képzelem, a nők válaszára azután fog majd a társadalom is adni egy választ, így aztán talán megindulhat valamiféle dialógus. Olyasféle, amilyen eddig soha nem volt. Ebben az országban nem volt. Itt a nők mondják a magukét, aztán szétteszik a lábukat, a férfiak meg szarnak a fejükre. Én már rég nem számítok rájuk, nem hiszek nekik, és már nem is akarok velük semmilyen szövetséget. Úgyis átbasznak végül. A magyar férfiak generációkra visszamenőleg, zsigerből nem értik, amit mi beszélünk, én pedig nem akarom az időmet a tanításukra pazarolni. Ha ők így, hát akkor én meg amúgy. Ha velük nem lehet, akkor majd nélkülük. Nem célom velük közösségben lenni. Egy célom van: az életemet visszakapni, gyomorgörcs nélkül élni, magamon kívül senkit nem szolgálni.

Ez ilyen nagyon egyszerű, mégis rendszeridegen, radikálisnak mondott szélső érték. Legyen. Mint mondtam, a válladat rázogatom, hogy gondolkozz, keresgélj. Neked mi lenne jó, hogy lenne jó, mi az érték, mire vágysz, mit tudsz megtenni, hogyan akarnád?
És hát olyan érdekes ez… A guminak van önsegítő csoportja, blogja, titkos beszélgetője, női szolgáltatókat tömörítő országos listája, pedagógiai rendszere (ez utóbbi kidolgozás alatt), és hát jéééé, már a túraköre is formálódik.

Hová alakulhat egy női közösség? Mekkora lépés innen, ahol most vagyunk, hogy a tömegből azok, akik már efelé a tudatos elkülönülés felé mennének, majd együtt alakítsanak kolóniákat a maguk szabályai szerint? Meddig juthatunk, ha összefogunk?
Néha úgy érzem, bármire képesek vagyunk.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements