Nem függni, csak szeretni

libaÉs akkor felmerül a kérdés, hogy most akkor aki feminista, akkor annak muszáj utálni a férfiakat? Mer ugye elemezgetjük itt a helyzetet, jól oda is pörkölünk a férfiaknak, tagadjuk a hagyományos elvárásokat, kimondjuk, milyen kapcsolati vágyaink lennének (de olyan pasi meg nincs ugye, akivel úgy lehetne), hogy nem szexelünk úgy, ahogy ők azt akarják, sőt, ha sokat basztatnak, a vége az lesz, hogy egyáltalán nem fogunk szexelni. Vagy csak úgy kedvtelésből (ahogyan az egyébként normális lenne), hogy nemet fogunk mondani arra, amire most még nem, vagy nehezen mondunk nemet.
Azt is mondjuk, hogy a gyerekszülést is más alapokra kívánjuk helyezni, sőt, még a családba belemagyarázott értékeket is felülbíráljuk, de minimum kritikusan szemléljük. Én meg ráadásul jövök mindig ilyen lehangoló cuccokkal, mindenbe belekötök, nekem semmi nem elég jó, már tényleg, szegény pasik hiába erőlködnek, én csak hajtom a magamét, hogy aminek olyan jó lenne örülni, hát az is mindig meg van hintve szarporral.

Fárasztó a Gumiszobát olvasni, mert elveszi a reményt is. Elveszi a dédelgetett álmokat és bűntudatot ébreszt azokban, akik hiszik, vágyják, hogy társuk legyen. Akik remélik, hogy van olyan férfi…

Most akkor mi a picsa van?

Most akkor tényleg maradnak a macskák és a barátnők?

Agyalok én is ezen. Próbálom keresgélni, mi lehetne megoldás.
Azt gondolom, nagyon be vagyunk csapva, át vagyunk verve. Hogy a kapcsolatok talán nem is úgy tudnak működni, ahogy azt elhitetik velünk.
Hát hiszen úgy nem működnek!
Szóval, hogy van egy ilyen téveszme, miszerint az ember olyan lény, aki képes egy egész életen át egy másik emberhez szeretettel és testi vonzalommal kapcsolódni. Hogy az életünk egy adott pillanatában papírba karcolt szerződés biztosíték arra, hogy majd ebben a karcolatban örökös érzelmi biztonságban, lüktető nemi szervvel és lágyan ölelő gyengédséggel létezhetünk.
Ha elég ügyesek vagyunk.
Az elmélet ugyanis feltételezi, sőt, ki is mondja, hogy valami kurva nagy munkával és lemondással ez a kapcsolódás szinten tartható és élvezhető. És közben senki nem élvezi.
Az elején, a nulladik percben, már a megfogalmazásban kibukik az átverés, hiszen mi lehet vajon abban jó, amit csak állandó munkával lehet életben tartani? Ki bírja azt energiával? Kinek van kedve huszon éveken át lemondani késztetéseiről, vágyairól, ambícióiról? És ha mégis megteszi, hogyan gondolhatjuk, hogy annak jutalma a szeretet és a biztonság lesz? Hát hiszen aki engem állandó lemondásokra kényszerít, én azt inkább meggyűlölöm! Főképpen, ha tőle papírral, gyerekkel, közös házzal, pénzzel függök! Hát börtönőröm ő, nem szerelmem.
És jaj, a bűvös szó, amit annyiszor elkennek, megferdítenek. Hogy a szerelem elmúlik és átalakul, és amúgy az jobb is ám, mert tartósabb, mint a hevesség.
Hát ne múljon el!
Vagy ha múlik, akkor hagyjuk egymást békén! Legyünk barátok… vagy mik. Mert nem jobb az a másik. Az, amit csak a feladatok, a rendelkezésre állás, a kiszolgáltatottság, a belezártság tart össze, az nem jobb. Nevezhetjük szeretésnek, de az nem az.
Vagy talán mégis.
Csak akkor tudnánk meg, az-e, ha az ilyen állapotban három hétre külön költöznénk egymástól és azt vizsgálnánk, az efféle elhatárolódás szül-e hiányt bennünk. Ha igen, akkor tudhatjuk, fontos még a másik, ha nem… akkor lehet megint gondolkodni.

Szóval nem hiszek már ebben a mesében és aki hisz, azt naivnak gondolom.

Azt gondolom inkább, hogy az ember önmagában egész. Egész kell, hogy legyen. Hiszem, hogy így van. Hogy mindannyiunknak megvannak a maga határai, lehetőségei. Miközben jó esetben fejlődünk, alakulunk, sőt, talán egymás által alakulunk, addig valójában nem kellene, hogy bárkitől is függjön a jóllétünk. Aki tud így létezni magában, azt mondhatjuk szuverén embernek. Te tudsz így lenni?

A kapcsolatok mostani szabályaik szerint gyakran hátráltatnak, sőt, ki is mondjuk, hogy a megtartásukhoz önfeladás szükséges. És hát tudjuk azt is, hogy az önfeladás gyakran egyoldalú, és a nemi szerepek által meghatározott, ergo a nők szívják meg jobban (vagyis a nőknek kell ezen változtatni saját szuverenitásuk megóvásával).
Nekem ettől nagyon régóta fojtogató és nemkívánatos a párkapcsolat. Sokkal többre értékelem a barátságokat, melyek-ha úgy tetszik- szabály nélküliek és addig evidensek, amíg örömmel töltenek el.

A sok gondolatból és érzésből vizionálom azt a fajta emberi kapcsolódást, amit én élhetőnek, szerethetőnek és nem korlátozónak gondolok.

A hagyományos értelemben az ember azt képzeli, egy párkapcsolat fejlődése azt jelenti, randizgatunk, majd bizonyos egyezés és eltelt idő után együtt élünk és/vagy megházasodunk. Hogy “csak úgy” nem töltünk időt egymással, mert az szinte már pazarlás. Elveszi valamitől az időt, amit én nem értek, mert ugye, mitől veszi el? Tehát ha eltelik a bizonyos idő, és még mindig nem merül fel a gúzsba kötés, netán a kapcsolat lezárul, akkor azt elfecsérelt időnek értelmezzük. Ha ez így van-márpedig főként a nők értelmezésében így van- akkor máris üzletté tettük az időt, sőt, saját magunkat az üzlet tárgyává. A nő, aki így vélekedik, az kihasználható, hiszen ő egy távoli jövőbe vetett remény fejében nyirbálja saját magát, igyekszik megfelelni, idomulni a férfihez, akit aztán idővel megpróbál választás elé vinni: vállalja-e őt egy életre. Ha igen, hurrá, ha nem, akkor elfecsérelt energia volt mindaz, amit ebbe beletett.
Csalódás.

Ezzel szemben mi van olyankor, ha valakivel “csupán” azért töltünk időt, mert jó vele együtt lenni? Mi van, ha mi, nők elkezdjük lepakolni ezt a buta kapcsolatfüggést, és testünk, szellemünk értékeit nem csak bizonyos “fizetség” fejében “odaadni”? Mi van, ha a saját életünk többet ér, mint egy párkapcsolat? Mi van, ha nem a “másik felünket” óhajtjuk, hanem magunkban is jól vagyunk? És mi van, ha ehhez engedünk kapcsolódni valakit? Valakit, aki úgy és olyannak fogad el, amilyenek vagyunk. Ha nem képzelgünk és nem azt tartjuk célnak, hogy ebben a hagyományos formában fejlesszük a kapcsolatot (randi-együtt levés-házasság-közös gyerek), ha nem latolgatjuk a harmadik randin, hogy alkalmas-e az egyed arra a bizonyos megtérülő kapcsolódásra?

Talán olyankor az van, hogy képessé válunk azok lenni, akik vagyunk. Hogy nem esünk kétségbe, ha a dolog nem működik, hanem könnyedén búcsút intünk.
A közös időnk lejárt.

Ha valakire így gondolunk, csakis akkor születhet meg az a szellős, görcsök nélküli kapcsolódás, amit egyébként mind vágyunk.
Mind vágyunk arra, hogy úgy lehessünk, ahogy vagyunk. Hogy azt a másik ne minősítse, ne törje meg, ne kényszerítsen bele szerepbe, viselkedésbe. De ez csakis akkor lehet, ha nem függünk tőle sem érzelmileg sem máshogyan.

Mondok egy példát.
Tételezzük fel, hogy megismersz valakit, akiről tudod, hogy… például sörözik és szereti a sportot nézni, ellenben utál kirándulni és a konzervatívokra szavaz (mondjuk nálam innentől szóba se jöhet). Ettől függetlenül csíped őt, mert van egy csomó cuki tulajdonsága. Amíg csak néha találkoztok, addig ezek nem zavarnak, hiszen nem a te műsorodat kapcsolja el, nem te szagolod a sörét és az se zavar, ha halálra mérgezi magát, hiszen nem kötöttél vele életre szóló szövetséget, ráadásul az önpusztítást nem a közös kasszátokból teszi. Nincs okod megváltoztatni, megnyirbálni, hiszen nem veszélyezteti a jóllétedet.
Szóval jól elvagytok egészen addig, amíg a kapcsolat bele nem lép egy következő fázisba és el nem kezded tervezni vele a jövődet, netán hozzámész, sőt, egy-két gyereket is kipottyantasz a közös otthonba. És akkor egy napon azt kezded érezni, hogy rohadtul zavar a sportbuzulása, a drága pénzen megvett söre meg még egy rakás hülyesége, amivel innentől kezdve a te jóllétedet fenyegeti. De az még mind semmi. Kiderül, hogy “különleges” szexuális kívánságai vannak, és a te “rendetlenséged”, amit addig szóvá sem tett, most állandó baszogatás tárgya. Mer ő ugye szereti a rendet, csak a takarítást nem, és hát valahogy úgy képzelte a közös életet, hogy majd akkor ez úgy fog működni, ahogy neki az jó. Ha már ugye elvett (örülj, bazdmeg, ezt akartad!). Ezzel viszont téged kényszerít olyasmire, amit nem szívesen teszel.

Nincs kibúvó. A mérgeződés elkezdődött, innen az út csak lefelé vezet. Csak nyelünk és alkalmazkodunk és beharapjuk a szánk szélét és morzsánként adjuk fel önmagunkat egészen addig, míg már nyomát sem találjuk annak a régi nagy szeretésnek.
Annak, ami egyébként soha nem volt az a szellős és kiteljesítő, amilyennek vágytuk, hiszen a harmadik percben azt latolgattuk, hogy az a másik “mire lesz jó”. Lesz-e társunk, másik felünk, férjünk, gyerekeink apja. És mikor úgy döntöttünk, igen, akkor a lelkünket eladtuk az ördögnek.
Pedig a lelkünk szabad, és csak akkor tud örülni, ha az is maradhat.

Felmerül akkor a kérdés, hogy a blogger víziója hogyan értelmezhető? Most akkor a blogger azt mondja, hogy semmi elköteleződéssel csak kefélgessünk összevissza, oszt akkor jól van?

Nem, a blogger semmi ilyet nem mondott. Annál is inkább, mert a blogger maga is monogám természetű egészen addig a pontig, amíg a másik emberhez érzelmekkel tud kapcsolódni. Mert azt gondolja, hogy ez is az emberi természet része. Sokan vagyunk úgy berendezkedve, hogy amikor valaki fontos nekünk, akkor nem akarunk mással lenni. Őrá vágyunk, felé van bizalmunk, vele éljük meg az intimitást tudva azt, hogy ez az érzés nem lesz örök életű. Ha meg mégis, akkor hurrá, szóval ha úgy eltelik 20 év, hogy észre se vettük és együtt fejlődtünk, egymást támogattuk, akkor az a legjobb. Csakhogy ezt soha, egyetlen pillanatban sem tudhatjuk biztosan. Bármikor eltávolodhatunk, elülhet a kapcsolatunk, ellentétek támadhatnak, amikkel nem tudunk mit kezdeni. Sőt, még olyan is lehet, hogy időleg távolodunk, aztán mégis újra közeledünk. Hogy hirtelen sok lesz a másik, majd a hiánya kezd felülkerekedni.

Hiszem, hogy a jövő a nyitott és levegős kapcsolódásban van. Egymás fojtogatása, a buta ígéretek kora lejárt. Tudjuk, látjuk, hogy ezek nem működnek, ebbe belefulladunk, ez megöli a lelket. Elsősorban a női lelket.
Nekünk fontosabb a változás és ez a mi kezünkben van. Nekünk kell tudni, mit akarunk, kik vagyunk. Ebben erősíteni egymást, így viszonyulni a világhoz, így megteremteni a saját, kerek világunkat, amely biztonságos, meghitt, barátokkal, barátnőkkel, tervekkel, kedvtelésekkel, gondolatokkal gazdagon megrakott. Amelyben a férfi nem a minden, hanem a kedves vendég. Olyan valaki, aki addig maradhat, amíg a szabályainkat, a szabadságunkat nem sérti és amíg mi a jelenlétét jónak látjuk.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok