Mesélj a gyermeknek! Jó, de mégis mit?

békaAlábbi írásom néhány éve jelent meg egy másik oldalon. Akkoriban még magam is útkereső voltam. Nem tudtam, mi van, csak azt, hogy ami van, ahogy a dolgok működnek, az nem jó. És hát keresgéltem én is, hogy megtaláljam a középpontomat. De az kívülről sohasem jöhet.

♥♥♥♥♥

Nagyon sok dolgot megpróbálunk. Mikor az ember megérzi, hogy kezd kiürülni az élete, hogy valami baj van körülötte, akkor próbál megoldásokat, utakat találni, hogy jobban érezze magát. Sőt, válaszokat is keres a kérdéseire. Betéved olyankor jógára, hastáncra, spinningre, zumbára, elkezd kártyát vetni, horoszkópokat bújni, családot állít, meg még egy rakás dolgot előszed. Eközben persze vadul fogyókúrázik. Minél inkább megőrülünk, annál nagyobb a baj. Az ilyen női megrémüléseket nagyon jól meglovagolják az önfelfedező női összejövetelek, amik némi pszichológiával fűszerezve igyekeznek a nők szabadságvágyát megzabolázni. Ó, nem tudatos ez a zabolázás, nem előre eltervezett, hisz a vezetői-kitalálói is leginkább nők. Ők hisznek benne, ők keresnek magyarázatot, feloldozást és hiszik, hogy jót tesznek. Egyébként néha tényleg.

Meseterápia? Az megvan? Nekem meg. Egyre szeretettebb, divatosabb tudomány, és nagy köszönet, hogy eljutottam én magam is. Bizonyos, hogy aki kitalálta, aki tartja, aki tanulja maximális hittel van felé, és igazán úgy gondolja, hogy ez a női önmegtalálás igaz útja.
Pont.

DE.

Ott vagyok én is. Okos, értelmes nők között, jaj, de jó! Ez már a negyedik összejövés talán. Eddig minden rendben, haladunk előre, mostantól majd zárt csoport lesz, eddig lazább volt. Írtunk mesét, elemeztük, szimbólumokat kerestünk, kutattunk magunkban.

A foglalkozásokon minden csakis egyes szám első személyben fogalmazható. Nincsenek “emberek”, nincsenek “nők”, csak “én” vagyok. Nehéz ez, mert szerintem van olyan, mikor nem magamról beszélek, hanem általában beszélek helyzetekről, viselkedésekről, de mindegy, tartom a szabályt, különben folyton belém vág a vezető. Legyen. Általános jelenségeket teszek magamra vonatkoztatottá, ettől persze teljesen hamis lesz a rólam alkotott kép, de biztosan ennek is jelentősége van.

Most házi feladat is volt. Ez a tipikus nőszerepbe kényszerítő orosz mese a legkisebb fiúról, aki feleséget keres sajátos módon, a nyilát kilövi, és amerre száll, ő arra indul asszony után. Pechjére olyan béna, hogy csak a mocsárba talál be, így egy békát kénytelen feleségül venni. Aztán az apja, aki folyton belepofázik az életébe, azt mondja, hogy hozzon lepényt, keszkenőt, kutyafülét, amit a neje készített, amik alapján ő leteszteli, hogy jól választott-e asszonyt magának (mintha lenne hozzá köze). Persze a béka remekel, így hamarosan beköltözhet a palotába. Éjjelente leveszi a békabőrt, cárkisasszonnyá változik, s mikor ezt a férje észreveszi, átverve a gyanútlan, jóhiszemű cárkisasszonyt amíg az alszik, ő elégeti a bőrét. Ó, szegény nőnek el kell emiatt mennie (még most is neki van nehézsége). Egy szigetre költözik, ahol madárként éldegél. A férje eközben a fejéhez kap, amiért elszúrta a házasságát, és útra kel, hogy megkeresse a nejét (mondtam az elején, hogy kiváló háztartási robot, szóval ne felejtsük a keresgélés valódi mozgatóit). Szerelemre és törődésre hivatkozva  lenyom egy világ körüli utazást, remek és gyümölcsöző kapcsolati tőkét épít medvékkel, farkasokkal és halakkal, mígnem elér a szigetre, ahol a cárkisasszony úgy fogadja, mint az égő házban a tűzoltót szokás.

Kapunk tehát egy ilyen mesét töprengésre, és én már itthon érzem, ahogy szűkül össze tőle a gyomrom.

Később a foglalkozáson fák vagyunk, lengedezünk a szélben, majd rajzolunk is. Előtte viszont írnunk kell. Azt mondják, keressünk vagy húsz olyan tevékenységet, ami örömöt okoz nekünk. Ó, ez nekem könnyű lesz! Írom, mint a gép, hogy fotózás, zene, activity a srácokkal, a munkám, a könyvek, heverés a fűben ilyenkor tavasszal, azután a futás és minden más mozgás, szerelmes üldögélés a wellnesben, hallgatag összebújás, ja, és a szex. A tavaszi szél illata, télen meg a lekváros bukta szánkózás után. Kareoke üvöltve, szalonnasütés, írás és éjjelig kockulás a net előtt. Egészen belemélyedek ebbe a sok örömbe, amit megélek. Tán fel kell majd olvasni őket?

Később azt mondja a vezető, hogy válasszuk ki a férfioldalunk színét a csodás, ezerszínű kréta közül. Itt nézek cseppet. Milyen férfioldal? De már folytatja, hogy a női oldalunk színét is keressük meg. Összezavarodok. Mi várnak tőlem? Valami hideget a férfihez és lágyat a nőhöz? Nem tudom. Kiveszek egy finom kéket, és mellé vidám narancsot. Egymás mellé teszem őket, és tényleg! Jól érzem magam tőlük: olyan teljes ez a két szín így együtt. Az utasítás pedig a következő: a női színnel húzzam alá a jegyzeteimből azokat a tevékenységeket, amelyek a női oldalamnak okoznak örömöt, a másikkal pedig a férfi oldalam szórakozásait.

Döbbenet. Tényleg nem értem a feladatot, de látom, hogy mindenki magától értetődve dolgozik. Tétován ülök, és a régóta ismert szorongás lesz úrrá rajtam: Valamit nem jól csinálok. Mégis hová soroljam a fotózást? Női ez, vagy férfi? És a blogírás? Hát abszurdum. És mondom is: Bocsáss meg, nem értem a feladatot. Mindenki rám néz (ufó vagyok megint), mert úgy folytatom, hogy szerintem ez erőltetett, nem valós. Ember vagyok, és minden örömöm emberi. Ha férfi műveli ugyanezeket (ráadásul velem), én nem vitatom el az ő férfiségét.

Nem értem, mit akartok tőlem — mondom.  De akkor már más is magyarázza, hogy ő tudja nagyon, mi ez. Mondja, hogy meditálni is szokott és meditációban lepkék röpködnek a feje körül, és a nő meg ilyen lágy és befogadó (mint ő). Tényleg az különben, lágy és bűbájosan ezoterikus, ráadásul olyan finoman mosolyogva oktat ki arról, hogy nyilván az a bajom, hogy nem tudok a lelkembe nézni és ott “dolgozni magamon”, hogy jobbá váljak.
MI VAN???

Nézem a kezem, ahogy elkezd remegni. Már megint minősítés, már megint nem a kérdésről beszélünk, hanem arról, hogy nekem nem kellene ezt érezni, amit érzek. Hát ezt kapom mindig, otthon, a házasságban, munkában…
Mindig ez a vége: Hogyan kellene éreznem. Ha pedig eltolom az erőszakot: Nem, én nem így érzem, akkor minősítés a jussom. Hülye vagyok, önfejű, makacs. Itt pedig pluszban hozzá: Mondd csak, milyen jegyben születtél? (Ennél a résznél meg azonnal elhallgatok. Innentől nekem nincs miről beszélni.)

Most eljött ennek az ideje itt is.  Megkérem hát őket, segítsenek. Legyen a fotózás. Ez férfi, vagy női? A szavazás felesben zárul, tehát hogyan döntünk? Dobjunk fel egy érmét, és aszerint választom a színét.

Nevetnek.
Ahogy akkor is, mikor a mesén ámuldozunk, és én elkezdem nekik mondani a lenézett békabőrös (csúnya) királylányt, akitől fanyalog a királyfi és a mocsárban él. Akinek házimunkával kell megváltania magát, és akinek a burkát a megkérdezése nélkül égeti el az ura, miközben titkon a bátyjai feleségeiről fantáziál. Aki egy szigetre zárva kell, hogy várakozzon, míg ez az idióta férfi a fél világot összejárja, és mikor végre odaeszi a fene, ez a szerencsétlen nő még örül is neki. Mondom nekik, hát nem érzitek, mennyire brutális erővel ítél benneteket elfogadásra, passzivitásra, megalkuvásra, önfeladásra ez a mese? Hogy miért van, hogy én soha egy mesében nem olvastam aktív és jópofa királylányokról? Miért nincs humoruk, önálló gondolatuk, megoldási tervük, jövőjük, akaratuk, kreativitásuk, küzdő szellemük? Miért mindig csak eszközök, ostoba (sőt gyakran akaratos, sárkánykodó) bábok? Olvastam sokat róluk, mikor évekig oda, a mesékbe menekültem az életem elől. De Juliskán kívül, aki az öccsét mentette meg a boszorkány elégetésével, vagy a lányon kívül, aki a madárrá változott bátyjait ment felkutatni és megmenteni tán nem is találkoztam más energikus lányokkal. Ezek viszont nem házasodnak. Ők testvérükért dolgoznak. Aki házasodni akar, annak szolgálni kell, feladatokat teljesíteni, vagy teljesíttetni, de a lényeg, hogy a királylány nem önmagáért választ saját akaratából, hanem kivárja és próbára tesz egy alkalmas egyedet, azután szerelmet hazudik magának. Mert azt ugye nem hiszi senki, hogy egy ilyen idiótát, mint a mesében szereplő cárfiú, vagy egy olyat (Csipkerózsika, Hófehérke), aki álmában tolja be a nyelvét a királylány szájába valódi szerelemmel lehet szeretni.
Mesélek nekik egyre hevesebben, de ők nevetnek. Nem értem őket. Igaz, viccesen fogalmazok, kifigurázom a helyzetet, de csak azért, hogy érezzék, mekkora csapda ez. Ez a humor itt és most igencsak fekete.  Nem azért vagyunk itt mind, mert ilyen marhaságokon nevelkedtünk? Elfogadás, lágyság, önmagad hibáztatása…. Hát nem érzitek? — kérdezem. — Még hogy a haragod az árnyoldalad. Még hogy neked kell változni, te tehetsz róla, hogy nem vágysz a “párod” (még most is így mondja, a “párom” ) érintésére. Nem benned van a hiba, értsd már meg! Nem te vagy a hülye, mert nem akarod, hogy megérintsen. Jogos, ha úgy érzed, hogy mindenedet felemészti, hogy betör a világodba, hogy minden porcikád használja-kihasználja, hogy úgy ér hozzád, mint akinek joga van.

Ne magyarázd már meg magadnak, hogy a szar mitől finom, hogy lehetne sokkal rosszabb, és te vagy túlságosan elégedetlen! Ne magad hibáztasd az elromlott házasságodért és a szabadságvágyért! Tedd le, kész. Ennyi volt. Élj! Hagyd a meséket! Átvernek téged. Még hogy az archaikus jelképek, és a békabőr a változás jelképe! Tudod, minek a jelképe? Tudd, hogy nő vagy, szépnek kell lenned, ebben van az értéked, vagy ha nem, akkor cselédnek még jó lehetsz. Mit kell ezen túlmagyarázni? Ezt meséled a lányodnak? Sebaj. Majd negyvenévesen ül ő is terápián kisírt szemekkel.
Énnekem fiaim vannak, és én is mesélek nekik. Egyenlőségről és arról, hogy mitől sárkánykodik egy nő. Meg arról, hogy hogy mitől boldog. Hogy mi az a tisztelet. Hogyan kell beszélgetni és odafigyelni? Hogy milyen a szép szex. Hogy a “nem” az mindig nem, akkor is, ha nő mondja, és hogy nem azért csinos egy lány, mert meg akarja baszatni magát, hanem egyszerűen van szépérzéke, de rád, mint idegen férfira ebből csak az tartozik, hogy barát, iskolatárs, később munkatárs és szellemi partner. Nem kávéfőző, nem potenciális szexpartner és otthon sem cseléd és nevelőnő. És hogy a szex az gyengédség, szabadság és játék. Ilyeneket mesélek.

Felét sem mondom el itt a terápián, csak próbálom sugallni, megértetni velük, hogy saját dugájukba dőlnek, ha még most is bocsánatot kérnek az érzéseik miatt, és a férfiak érdektelenségére keresnek mentséget. Hogy ez a mese az éppen az, ami oda le van írva. Ostobaság azt gondolni, hogy a múlt századi orosz parasztoknak bármi tudása volt a szimbólumokról és szerelmi próbatételekről és ezek irányították őket, mikor a téli estéken a mesét költötték. Ezt itt arról szőtték, hogy a nő legyen dógos, dugható, szép és olyan türelmes, mint egy birka. Ennyi ez, ahogy az összes többi is. Azért nem mind. Ha választani lehet, akkor én inkább a határozott, szuverén, ötletes, erős, kemény  Juliskát követem a lapáttal. Megégetek mindenkit, aki betör a világomba még akkor is, ha a mesémben egyetlen királyfi sem marad a végére. Legfeljebb összehívom a mesebeli nőtanácsot, és megvitatom a toronyba zárt, alvó, mocsárban élő, békabőrbe erőszakolt, várakozásra kényszerített hölgyekkel, hogy miképpen forgassuk át a meséket nagyobb szabadságra szánt lányainknak.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok