Nem te vagy jó fej. Az összes többi nem az

Van ez a jelenség, tudod, hogy írsz valamit a téged ért igazságtalanságokról, és akkor mindjárt jönnek nők és férfiak, hogy gyorsan elmondják:

dart-001

Mer bizony van olyan férfi, aki nagyon tiszteli a hölgyeket és szokott is mosogatni, meg azt se tudja, hogyan tegyen a felesége kedvére, annyira jó fej. És (ó, te jó ég!) a gyereket is hazahozza a suliból és hajlandó elmenni az Állatkertbe is. És-ezt nem hagyhatom ki, csodás öngazoló duma- 35 éve él boldog házasságban, ergo ő biztos nem olyan férfi.
Ő jó férfi és ebbenanagyegyenlőségben már a fasza kivan a fenimistákkal, vagy kik ezek a fapinák, akik a neje fejit telebeszélik a hülyeségeikkel.

(Szeretném itt kiemelni, mennyire abszurd ez a mondat, mikor egy férfi azt mondja, ő boldog házasságban él. Mer ugye ez azt jelenti, hogy ő boldog, ami normális esetben nem feltétlen jelenti az asszony boldogságát is, csakhogy a férfiközpontú szemlélet lényege éppen ez, hogy te ugathatsz 500 decibellel arról, hogy szarul vagy, elsorvadhatsz szellemileg, lelkileg, ríhatsz naphosszat, felvághatod az ereid, az mind nem számít boldogtalanságnak, amíg a férfi jól érzi magát. Na, jó, esetleg a nyomorult gyerekkorod nehezen dolgozod fel, mert erről hallott a drága férj, hogy a nőknek szokott ilyenjük lenni)

Szóval jönnek itt mindig védekezni meg bizonykodni olyan dolgokkal, amiktől így felakad a szemem, hogy bazdmeg, én miért nem vagyok attól olyan kurva jó nő, hogy az életem 80%- a a közös gyerekről szól, hogy nincs már se hobbim, se magánszférám, de még szexuális életem se, már ha a csettintésre szét a láb nem annak számít (az én értékrendemben nem). Szóval, hogy egy nyamvadt robot vagyok. Hogy valaha volt tehetségem, vitalitásom, izgalmas személyiségem eltűnik, szétporlad, záptojásként folyik szét a családnak és szerelemnek (???) nevezett olvasztótégelyben (ahhh, mily költői vagyok nagy hirtelen, bazdmeg!). Ezek meg érted a semmivel, komolyan mondom, a minimum legminimumabbjával válnak bronzba öntött hőssé, míg nők tízezrei a belüket húzzák maguk után, és mindig akad egy szarházi, amelyik megjegyzi, hogy kicsit lelkesebbek mosolyoghatnának szopáskor.

Mi ez?
És az ilyen jótét lélek cuki fiúk miért nekem bizonykodnak, nálam gyűjtik a jó pontokat ahelyett, hogy szavukat emelnék a nők elleni erőszak ellen, népszerűsítenék a házimunkát, nőket alkalmaznának felelős pozícióban, társaságban bekussoltatnák a nőkön viduló, milyenvoltatitkárnőpinájabélám típusú férfitársakat? Nem nekem vernék magukat és fölényeskednének vagy rinyálnának, hanem élnék szépen az életüket és tennének sokat azért, hogy all men legyen jófej.

Meg akkor jönnek a nők és ők is mondják. Vagy mikor mondjuk a fészen megjelenik egy apuka, aki valami tragédia következtében elkezdi nevelni a gyerekeit. És akkor nők tömegei özönlenek és imádják, tenyerükön hordozzák, pénzüket, idejüket áldozzák rá, mer micsoda kuriózum már egy férfi, aki gyereket nevel, háztartást vezet, meg van egy viszonylag normális hozzáállása a dolgokhoz.
Közben meg nők százezrei nevelik a gyerekeiket egyedül, ráadásul nem is tragédia miatt, hanem mer szarrágó, apának nevezett senkiházik nem fizetnek gyerektartást, vagy bántalmazók, vagy szimplán semmirekellők.
És ezeket a nőket mindenki nagy ívben leszarja. Amit tesznek, alap, minimum elvárás. Problémáikra senki nem kíváncsi, hát oldják meg. Ha nincs lóvé a gyereket nevelni, legfeljebb a gyámhivatal befenyíti őket.

Gondolkodtam, hogyan működhet ez ilyen igazságtalanul és érdekes módon a kérdésre az iskola adta meg a választ.
Az tudniillik, hogy amikor tanárként működök és igyekszem valami minimálisan jó fej lenni, akkor nagyon gyorsan megtapasztalhatok valami effélét, mint amiben a mosogató pacákok lubickolnak. Híre megy a suliban, hogy én egy fasza tanár vagyok, velem nem kell szarozni. Ha beszélek, arra érdemes odafigyelni. A sok testvér, unokatestvér elmondja egymásnak, és a fiú, aki az idegeimen pilinckázik, majd megkérdem tőle: Te nem a Ferkó öccse vagy-e? Hát én jóban vagyok ám a bátyáddal!, na, az a kis srác elnyúlt fejjel válaszol: Ááá, az lehetetlen, majd másnap leül mellém az udvaron csak úgy beszélgetni.

És éppen így a szülők, akik alapból bizalmatlanok, mer ők úgy tudják, hogy az ő gyereküket, no, meg őket is lenézik itt, mer ők cigányok meg csúnya házban laknak és a tankönyv is gyűrött. Na, mikor a gyerekek úgy mennek haza, hogy ez a tanár jó és tényleg jó, akkor bejönnek már ők is. És nekem semmi mást nem kell tennem egy kis megbecsülésért azon kívül, hogy nem baszogatom őket és szeretettel beszélek a gyerekükről. Még nem is tanítottam, sőt, lehet, hogy nagyon szarul tanítok, mégis csupán ennyi elég ahhoz, hogy sokan nagyon nagyon szeressenek.
És jó az nekem?
Persze, hogy jó.
Érdekemben áll, hogy mindenki, minden tanár jó legyen? Hogy a norma ezután az elfogadás és a barátságos viselkedés legyen?
Őőőő…

Mások szarságán könnyedén felkapaszkodhatok egy olyan pozícióba, ami nekem kiváltságokkal jár. Nekem jobban szót fogadnak, velem szépen beszélnek, engem nem fognak direktben kicsinálni. Nekem nem kell attól tartani, hogy felbőszült szülők jöjjenek be számon kérni, és ha végiglibegek a falun, hát nagy szeretettel vesznek körül.
Én már a gettóba is kijárok, anyukám, és lezáratlanul hagyom ott a kocsimat.

(És hadd meséljek el egy sztorit, ami nagyon nagy hatással volt rám. 
Már nem volt iskola, de még dolgoztunk, mikor kiderült, hogy az egyik gyereknek alá kell íratnom valami papírját. Kimentem a telepre. Megállok a ház előtt, mindenfelé gyerekek, akik jönnek oda, ismerem őket a suliból, Jééé, itt a tanárnéni. Az egyik be is szól a házba, hogy megjöttem, de nem jön ki senki. Kérdem tőlük, hol a kislány meg az szülei. Hát ők elmentek a boltba. Jaj, de kár, hát alá kell írni ezt a papírt. Mondja az egyik srác, ő aláírja, tud ő írni. Igen, az jó lenne, de sajnos felnőttnek kell aláírni. Dumálgatunk, nem tudom eldönteni, hogy várjak, vagy visszajöjjek, mi legyen. Nem sietek, jó fejek a gyerekek, elvagyok velük, dumálgatunk. Egyszer a nyitott ablakon kiszól egy férfihang: Én is aláírhatom akár. És aztán kilép az apa. Jééé, hát maga itthon van? Persze, írja már alá és mondom neki, mire kell. És akkor odajött és nyilvánvalóan zavarban volt, és elmondta vagy háromszor, hogy csúnyán ír és bocsánat ezért. 
Nem akart kijönni, mert nem tudta, mit akarok és csak rosszat akarhatok, mert én egy hatóság vagyok, a gyerek tanára és az csak rosszat jelenthet. És nyilván ott lapult az ablakfélfánál és leste, hogy mi van kint, mik a viszonyok, hogyan beszélek, mire számíthat. És ezt én pont értem, mert én is kerülöm a gyerekeim tanárait, mert utálom az állandó baszogatást, számonkérést, az egyjószósincs állapotot. Utálok beszélni velük, mert bántják a gyerekem, mert nem ismerik és nem is akarják sem ismerni sem elfogadni. És ha valaki hirtelen nem úgy szól és nem azt mondja, akkor nekem is lesz bizalmam és hajlandó vagyok tárgyalni.
Ezt éreztem ebben a kis történetben. Ezt a beivódott elemi bizalmatlanságot, ami lám, a semmitől, a minimumtól, a csupán barátságos viselkedéstől elszállt.)

Kérdezem újra. Érdekemben áll-e nekem változtatni a viszonyokon? Azért konfliktusba kerülni a kollégákkal, azt elmondani másoknak, hogy az általános viselkedés nem helyes, nem így kellene. Harcolni azért, hogy a tanárok értsék, amit mondok és holnaptól az, ami ma kuriózum, az mindenki által követett norma legyen? Hogy aki ma jó és kiváltságos tanár ezzel a semmivel, az holnap csupán egy legyen a sok közül?

És ha már ezen így szépen elgondolkodunk, akkor kérdezem azt is: Érdekében áll-e a férfiaknak bármit tenni a nőkért azon kívül, hogy ők maguk a legminimálisabbat megteszik, s ezzel máris imádott és kényeztetett delikvensei lesznek a nőknek? Ismétlem, a semmiért. Olyasmiért, amit ha egy nő megtesz, akkor szót sem érdemel, ám ha nem teszi, akkor kitaszítottá és lenézetté válik.
Na, ugye.
Tehát mit is várunk el mi a pasiktól? És amit elvárunk, az reális-e?
Hát nem.

Soha, ismétlem soha nem lesz olyan, hogy az összezárást megtörjük, és férfiak tömegei álljanak ki az egyenlőség mellett, ugyanis a szarfaszikból profitálnak a jófaszik is. Az ő szarságukon kapják meg a maguk kiváltságait és érik el azt, hogy minimális erőfeszítéssel engedelmes és őket imádó nők hadai ajnározzák őket.

Szomorú ez, ugye?
És persze rögtön ott a kérdés, hogy de akkor mi legyen?

Mondjuk legyen az, hogy mi nők is zárjunk. Fejezzük be a kápóskodást és igyekezzünk támogatni egymást akkor is, ha nem értünk mindenben egyet. Igen, a pina mentén kössünk szövetséget. Csupán azért, mert mi nem férfiak vagyunk.
Továbbá szakadjunk le a berögződéseinkről, a kapcsolatfüggésről, építsünk önálló egzisztenciát és ne akarjunk mindenben a férfiak elvárásai szerint ugrálni. A saját elvárásainkat fogalmazzuk meg, és azt a fickót, aki ezt nem hozza, azt küldjük el a vérbe.
És akkor majd az lesz, hogy ha a faszik nem tudják már működtetni a kis mikrovilágukat, mer nem lesz nő, aki megáll nekik, akkor majd kénytelenek lesznek elkezdeni a normális viselkedést.

Felejtsük el ezt a marhaságot, hogy a mi összes ügyünket a férfiakkal karöltve, velük szövetségben tudjuk csak megoldani. Ez nem igaz. A nőkben hatalmas kapacitás van egyenként és tömegben is.  Bármire képesek vagyunk, ha nem hagyjuk, hogy a férfiak eltántorítsanak, hátráltassanak és megtörjék a lendületünket. Márpedig erre törekszenek mind a politikában mind pedig a hálószobákban.
Én nagyon szerényen azt javasolnám, hogy lássuk tisztán a dolgokat, az érdekeket és ne ringassunk kósza álmokat, hanem teremtsük meg a saját rendszerünket. Az meg majd hozza azt a rendszert, ami már nekünk is megfelel.
Vagy nem. Egy próbát megér. Vesztenivalónk úgyse nagyon van már.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok