Mennyit ér a gyerek az iskolában?

iskola
Vége van egy időre. Most pár napig még szívunk bent az iskolában, aztán jön egy kis fellélegzés.

Miközben az évet csináltuk, gyakran piszkált a gondolat, hogy tulajdonképpen én nem is vagyok jó tanár. Volt jó néhány év kihagyásom, szóval ez a mostani majdnem újnak számít, s azt kell mondanom, a helyzet csak még durvább lett azóta. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem, én nem vagyok jó tanár. Elég lazán kezelem a tananyagot, szinte folyamatos improvizációban vagyok. Sok dolog úgy van előttem, mint egy szürreális aquarell kép. A színeit látom, meg én tudom, mit akar ábrázolni, aztán ahogy haladok előre, a körvonalakat végül a gyerekek rajzolják meg.
Folyton elmaradok az adminisztrációkkal, nem adom le időben a cuccokat, ráadásul pampogok folyton, hogy meg kell csinálni. Nem titkárnő vagyok!- szoktam így dohogni magamban és hangosan.
Milyen jó is lenne csak tanítani, vagy inkább nevelni. Vagy úgy lenni együtt a gyerekekkel, hogy ne legyen állandó kényszer az értékelésük, megfigyelésük, osztályozásuk! Így gondolkodok, mert nem is nagyon tudok másképpen gondolkodni. Az ellenőrző kezelése, a pontozgatás, a pontok számon tartása (5 piros pont egy kis ötös, három kis ötös egy nagy zöld ötös és két nagy zöld ötös egy ellenőrzős kék ötös. Továbbá magatartás tábla beleszúrt pillangókkal, melyekkel lépegetünk előre- hátra, aztán attól függ a magatartás osztályzat, hogy a viharban ül a pillangó vagy a napsütésben).
Nem bírom ezt követni, számon tartani, mert valójában nem is érdekel.

Egyszer megpróbáltam matricákat osztani, de rögtön befulladt, ugyanis az történt, hogy mikor elkezdtem a nap végén odaadni a gyerekeknek, akkor az a gyerek, aki 5 perccel előtte felbosszantott, nem kapott. Ez szörnyen rosszul esett neki, mert meggyőződése volt, hogy előtte egész nap igyekezett fegyelmezni magát, szóval ő is simán megérdemelte volna. Én viszont pillanatnyi dühömben nem emlékeztem az előtte lévőkre, meg amúgy is, az én mércém szerint nem is igyekezett annyira. És ugye, ki a mérce? Mi számít jónak? Később eltöprengtem az eseten és eléggé égett is a pofám, hogy igazságtalan voltam, így hát másnap elnézést kértem tőle, kapott matricát és soha többé nem osztogattam semmit.
Ja, de számolós játékoknál, vagy bingózáskor gabonapelyhet, szőlőcukrot, amit aztán óra közben el lehetett szopogatni energiafelvétel céljából.

Aztán ajánlotta pl valaki ezt a számkirály játékot.
Hát ez borzalmas, pedig tudom, hogy a fél ország játszatja az alsósokkal. Szóval felállnak a gyerekek és így kettesével versenyeznek. Te mondasz egy matematikai műveletet a gyerekek meg rávágják a megoldást. Aki a gyorsabb, pontosabb, az marad állva. Sőt, fasza tanárnénik a számkirály fejére papírkoronát tesznek és ő egész órán abban trónolhat a többiek szeme láttára.
Állítólag nagyon jó játék.
Mikor egy kollégám javaslatára legyőztem ellenérzéseim, és kipróbáltuk, akkor igyekeztem úgy összepárosítani a gyerekeket a kérdésekhez, hogy lehetőleg hasonló tudásszinten legyenek, de hiába. Ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Mindig volt, aki csalódott, aki stresszelt, aki nagy örömmel rákészült, majd a harmadik másodpercben kihullva az asztalt csapkodta dühében.
Ilyenformán beszüntettük azt a játékot is. Meg minden versengést. Kivéve a kártyajátékokat. Azt nagyon tolják a srácok, és érdekes módon abban valahogy könnyebb a csalódást is elviselniük.
Köszönhetően annak, hogy nem voltak értékelve napi szinten, illetve, hogy elkerültük a motivációnak csúfolt iskolai versenyeztetést, végül most az van, hogy a gyerekeknek fogalma sincs arról, mi az ő elfoglalt pozíciójuk az osztályban. Azt tudják, hogy van, aki bukott már, de nyilván az is megokosodott, mert most nem fog bukni. Meg azt is tudják, hogy tök érdekes leülni a másik mellé és segíteni neki egy-egy feladat megoldásában. Mindez persze nem jelenti, hogy nálunk nincsenek konfliktusok és  a világ ilyen cukorszirupos mázban telik. Valami édesen ragadósban, amiben én vagyok a mindig mosolygós drága tanárnéni, a gyerekek pedig a mindig kedves, szófogadó cuki pofák.
Ez korántsem így van. Barátaim a megmondhatói, hogy hányszor verte ki a vér a homlokomat és hogy biza volt olyan, hogy rinyáltam nekik, hogy én ezt nem akarom és nem bírom és befejezem, ha éhen halok is.
Nem a jóllét, az alapítványi zsé meg a kiválogatott “gyerekanyag” szülte ki azt a gondolkodást, ami most van. Gyötrelem volt.

Figyelem az osztályomat és néha eltöprengek, vajon akkor, ha ez nem így lett volna, ha nem alkotom meg a saját módszereimet, ha a “rosszakat” kiteszem a folyosóra, ha bottal ütöm az asztalt, ha riogatok, rémisztgetek… Na? Akkor mi lenne most? Többet tudnának akkor? Vagy olyan motiválatlan, szorongó, zavart lenne az én osztályom nagy része is, mint a saját gyerekem? Akkor jobban megtanulták volna a tananyagot? Szóval szigorral, pontozással vajon hol tartanánk?

Ezen így eltöprengek most, mikor az osztályozó konferencia is megvolt. Eltöprengek azon, mennyire esetleges az életünk. Hogy kikkel sodor össze a sors, kik a szüleink, és igen, kik a tanáraink, az valami elképesztően fontos és meghatározó. Ez pedig leginkább  a szerencsén múlik.

Van egy ismerősöm, akinek a két lánya ugyanabba az iskolába jár és két különböző tanár tanítja nekik a számítástechnikát. Egyikük se tud túl sokat, illetve túl sok használható tudása nincsen a témában, viszont a két tanár különböző habitusa miatt egyikük ötös és pihenőnek tartja az infót, a másik hármas és folyamatosan stresszel az órákon.
Hol van itt a realitás?
Hogy nekem mi számít négyesnek, ötösnek, és két osztállyal odébb az én hármasom mennyit ér, az hol van a realitástól? Hogy én mit tartok egy ember nevelésében fontosnak és az a kollégám szerint fontos-e, az megint teljesen szubjektív.
A gyereken alig valami múlik.
Minden az én kezemben van. Ha én, a tanár tudom építeni őt, ha látom, mire képes, ha igazodom hozzá (jaja, én őhozzá), akkor ő egyszerűen szerencsés, mert van tere alakulni.

Tudod, mikor bent vagyok az iskolában, folyton folyvást eszemben jár a Kis Herceg királya, aki ugye elintézte a duzzogó Kis Hercegnek a naplementét, ám szépen kivárta, míg a körülmények kedvezőek lesznek hozzá.

Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem – mondta a király. – Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

Hát nem gyönyörű gondolat?

Én persze nem akarom bántani a pedagógusokat (de, amúgy igen), de néha tényleg olyan borzalmas dolgok történnek a gyerekekkel. Komolyan mondom, ki sem látunk a hatalmunkból. Azt képzeljük, mert valamivel idősebbek vagyunk, meg többet láttunk (jaj, de mit, de mit, de mit láttunk mi?) meg mert egy erőszakos rendszerben főnökök lehetünk, hát majd mi eldöntjük, hogy mi a helyes, meg hogy kell élni, meg mi minősül fegyelemnek és jó magaviseletnek. Hogy ki kitűnő és ki gyenge.

Töprengek itt, hogy vajon értik-e ezt most a tanárok? Értik-e, amit én beszélek? Mert miközben a gyerekek belegebednek az iskolába, addig a tanárok is azt érzik, hogy ők mindent megtesznek és vért izzadnak sokszor hiába, hiába, mert a gyerekek mégsem úgy, mégsem azt… amit ők, az okosok jónak látnak.
Iszonyatos energiákat tolnak bele az ún. fegyelembe, az ún. jó modorba.
(Mi az hogy kopogás nélkül rontasz ide be, édes fiam? Ne beszéljél hozzám! Majd ha tisztességesen jössz be, akkor meghallgatlak! Menjél ki, kezdjed elölről! Kopogsz, kiszólok, bejössz, köszönsz, aztán mondod, amit akartál! Hogy mi?  Már elfelejtetted? Hát hülye vagy te, édes gyerekem?).
Energiát csupán abba, hogy azt a közeget megteremtsék, amit ők maguk jó közegnek tartanak. Érted? Nem lényegi dolgokkal foglalkoznak, még a nevelés el se kezdődött, csak foglalkoznak a töltelékkel, kisszerű semmikkel (kettesével álljál, köpd ki a rágót, késtél fél percet a csengetéskor, tedd fel a kezed, kórusban köszönünk, vigyázzba vágjuk magunkat, ha belép valaki, stb, stb). Valós problémákat ezzel szemben nem kezelünk. Nem tudunk egy verekedést kibogozni, hát leordítjuk az összes résztvevőt, vagy a bántottnak azt mondjuk, ne provokálja a másikat, menjen odébb, vagy ami a legjobb: Ne figyelj oda, ha csúfol vagy megbánt. Nem kutatjuk, miért van annyi maradék az ebédnél, hanem durcáskodunk, hogy nem becsülik az ételt. Ha zajos az osztály, még hangosabban üvöltünk, írogatunk ész nélkül az ellenőrzőbe, panaszkodunk a szülőnek, hogy nevelje meg a gyerekét, és soha, egyetlen pillanatra sem gondolunk arra, miért nem figyel, miért unja, miért szól vissza.

Nagyon ritkán és kevés felnőttnél érzem, hogy maguk alakulnának valamelyest a közeghez. Pedig ami 20 éve működött, az ma már nem működik.

Eszembe jut egy kislány, aki másik iskolából jött hozzánk. Már volt egyszer elsős, és a papírján az állt, hogy mérhetetlenül szemtelen, együttműködésre képtelen, nagyszájú gyerek.
Úúúú, ez komoly!
És igen! Tényleg úgy volt. Tényleg volt olyan, hogy azt ordította a fejembe, hogy utál engem és többé nem jön iskolába! És még csapkodta a könyveit is, meg dobált mindent.
Hm. Elég dühítő volt.
Később alakultak a dolgok és rájöttem, ez a gyerek olyan, mint Justitia, az igazságosság mércéje. Olyan pontosan érzi, mikor a hatalom túlkap, mikor borul az egyenlőség és olyan tiszta tükröt tart elém, hogy elég őt figyelni, hogy a saját hatalmam kordában tarthassam. Tiszteletre méltó kislány.
Mit tegyek akkor vele? Eltapossam a zsigeri igazságérzetét? A lobogó szenvedélyét? Neveljem “tisztelettudónak”?
Hogy minek értelmezzük a viselkedését, az nézőpont kérdése.

(Emlékszem, mikor iskolás voltam, egyszer anyának azt mondta az osztályfőnököm, hogy túl fejlett az igazságérzetem. Nem is értettem, mit jelent ez. Ez most baj, vagy nem baj?  Hát hiszen az igazság fontos dolog, ugye, tehát ha arra érzékeny valaki, annak örülünk. Elvileg. Én mégis úgy éreztem, az osztályfőnök nem dicséretnek szánta.)

A rosszalkodó gyerek, a nyüzsgés gyakran unalom vagy a figyelem lankadása. A zaj gyakran közlésvágy. A “szemtelenség” reakció az elnyomásra és az egyenlőtlenségre.
Ezek mind szörnyen idegesítő viselkedések.
Már akinek.

És hogy van-e ebben a rendszerben jó megoldás, vagy előre vivő hozzáállás, én tényleg nem tudom. Az országban egyre kevesebb a pedagógus. Akik vannak, egyre idősebbek, szerintem sokan nem is értik közülük, ami a világban zajlik. Hogy a gyereknek milyen sora lesz, hogy a tudással, a világgal, s legfőképpen önmagával milyen viszonyba kerül, az szinte a vak szerencsén múlik. Azon, hogy éppenséggel ki fogadja őt az iskolában és az a valaki mit fog neki mesélni őróla.

Most mondd meg: Nem rémisztő ez?
Nekem nagyon.
Tanárként is.
Szülőként is.
Jó iskolát, jó tanárt találni egyre nehezebb. Pont annyira nehéz, mint iskolába szívesen járó, tanulni szerető, érdeklődő, nem szorongó gyereket.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)
Női Passzív Ellenállás

 

Advertisements