Iskola, te gondos kertész

kertészKöztudott ugye, hogy én az oktatásban dolgozom. Tanár vagyok pontosabban (pfff, nagy sóhaj, lapos pillantások).
Kicsit félve írom és mondom ezt mindig, mert sose tudom, hogy ha kimondom, oktatásban dolgozom, akkor mire számíthatok. Nem nagyon szeretem a bimbózó kapcsolataimat a munkám miatt elveszíteni.

A reakciók tehát sokfélék, legőszintébbnek ezek közül a barátaimét gondolom, akik egyszerűen kiröhögnek, amiért önként tapostatom péppé az idegrendszeremet a magyar oktatásban. Meg még olyat is mondanak, hogy bűn a tehetségemet pedagógusként elpazarolni (ez egy egészen fontos gondolat szerintem).

A helyközi buszon idegenekkel szóba elegyedve sajnálkozó pillantásokra számíthatok:
– Hjaj, én aztán nem bírnám azokat a kulva kölköket. Nem vónék tanár semmi pézér… Monnyuk mostmár azé nagyon jól keresnek a pedagógusok… Ahhoz képest. Meg ott az a sok szünet is ugye.

Ha olyan szülőkkel dumálok, akik kölke iskolás éppen valahol, akkor mindig kiderül előbb- utóbb, hogy elmehetek én a picsába, mer a pedagógusok szemetek, kivételeznek és nem értenek a munkájukhoz.

A gyerekek szerint meg… Hát erről csak azt mondhatom, hogy próbáljon csak valamelyik nem szeretni, majd adok én neki olyan nemszeretést, hogy megemlegeti!

Mert én vagyok a nemzet napszámosa, úgyhogy az a minimum, hogy szeret és tisztel az a gyerek.
Háddenem? Hát de. Azért is írtam vastagul. A mihez tartás végett.

Lényeg, hogy minden szituban valami más vagyok, de társadalmilag leginkább ilyen lesajnált és irritáló lúzer, aki egyre messzebb sodródik az értelmiségi léttől.
Hát hol van az már, mikor egy falu egyetlen írástudója a tanár volt? (Brühühü… Akkor bezzeg még tisztelték a tanárembert!)
Mondjuk nincs már messze. Mármint az az idő, mikor az írástudók száma újra leszűkül.
Olvasni, írni lassan nem tudnak a gyerekeink, de micsoda szerencse, hogy erkölcstanból és testnevelésből jól képzettek. Ez így rendben is van. Kell ugyanis a fizikai erőnlét, hisz mint tudjuk, a jövő a kétkezi munkásoké.
Szóval mi tanárok kellene, hogy legyünk az értelmiség felső kategóriája, ehelyett ugye… Csak kérdezem, mikor olvastál utoljára szépirodalmat? Színházban mikor voltál? Mit néztél? Barátok közt megvan? Ne bólogass, ha igen, az gáz.

Közben bele is gebedünk ebbe az egész rendszerbe. Én legalábbis.
Van ugyanis egy olyan téveszmém, hogy nekem ilyen izgalmas, kreatív embereket kell nevelnem. Nekem az a dolgom, hogy a gyerekekből kihozzam a legjobbat.
Kihozni a legjobbat- szóval nem beledöngölöm, amit én helyesnek gondolok, hanem képességeiket engedem felszínre jutni, kiteljesedni, energiáikat szárnyalni.
Vicces még leírni is, ugye? Hát hol van a mi iskolánk ettől? Ha őszinte vagyok, azt mondom, módszeresen irtom kifelé belőlük a szabad szellemet, a próbálkozás és útkeresés örömét.
A mi iskolarendszerünk ilyen rajtakapós, szemétláda iskola. Olyan, amelyik felállít a gyerek elé egy mércét, mely mérce megugrása nagyjából azt sugalmazza, hogy mindenkinek agykutatóvá és/vagy egyetemi tanárrá kell válnia. Ehhez képest értékel minden gyereket. Vagyis a mindenhez képest lehet valaki hármas vagy kettes, vagy nem tom hanyas. Matekból. Magyarból. Nem tom, miből. A jegyei azt tükrözik, hogy milyen messze áll az áhított agykutató státustól.

Az iskola sokadrangú helyre teszi azokat a képességeket, melyek az embert építik. Művészettel alig foglalkozunk például, vagy ha igen, akkor igen sajátos módon. Van rajz óra hetente egyszer, amikor elmagyarázzuk a perspektivikus látást, meg azt is, hogy a napnak nincs arca (az enyémnek még ma is van, sőt, a kislányoknak egy ideje lepkeszárnyat rajzolok nem tom mér. Tiszta égő. És a sárkányom fejei olyanok, mint a lábak, a lovamnak meg kutyafeje van), továbbá mi tudjuk (a piszológus megmondta), hogy színeset kell rajzolni, mert nyolc évesen ceruzával rajzolni sötét lelkivilágra utal. Nem éneklünk, bár szolmizálunk, tapsolunk, hangjegyet írunk. Örömből, megkönnyebbülésből nincs jelen a zene, csak mint feladat. Nem táncolunk, nem játszunk, nem beszélgetünk.
Semmi olyat nem csinálunk, ami az emberről szól, őt fejleszti, rá kíváncsi.
Ragasztunk mikulást wc gurigából, hiszen ez világ legkreatívabb tevékenysége, nem igaz?

Néha nem is tudom értelmezni azt, amit az iskolában kell csinálnom. Mintha egy irtózatos nagy sövényvágóval csapdosnám az összes illatozó bokrot, hogy végül ugyanolyan unalmas, egyszínű zölddé formáljam őket, mint amilyen én magam is vagyok.
Az iskola egy kertész, aki nem hagyja nőni és burjánozni a növényeit. Veszettül locsolja a töveket mindenféle szintetikus tápoldattal, formálja őket, s ha valamelyik nem a kedvére alakul, hát nyisssz… bedugja fejlesztésre.

(Jaj, már hallom a kedves kollégákat: Még hogy burjánozni! Van itt burjánzás bőven. A fegyelem, kedves kollégák! Fegyelem nélkül nincs fejlődés!)

Ahogy a gyerek bejön a suliba (boldogan és kíváncsian) mi azonnal hülyeségekkel tömjük a fejét, ráadásul legtöbbször borzalmas unalmasan, eközben neki csendben kell lennie és ülni egy helyben. Hasznavehetetlen információkat kell megjegyeznie, miközben senki nem kíváncsi arra, ő mit gondol, mit akar, mit lát a világból. Ha mégis el akarja mondani a gondolatait, akkor ráordít a tanár, hogy ne ordibáljon bele az órába.
Masíroztatunk, sorakoztatunk, jelentkeztetünk. Csinálunk ilyen idióta ünnepségeket, amiknek szerintem az a legfőbb célja, hogy módszeresen kínozzuk őket. Aki megtanul baromi unalmas műsorokat ünneplőbe öltözve némán végigállni, az bizonyosan jó polgára lesz a nemzetnek. Aki felnyújtott kézzel kivárja, hogy hetente egyszer elmondhassa a gondolatát, az bizonyosan fegyelmezett és türelmes lesz. (Az megvan, hogy a gyerek egy órán keresztül jelentkezik, majd mikor felszólítják, már elfelejtette, amit mondani akar, vagy rég nem aktuális a mondanivalója?) Aki kettesével képes haladni az utcán, az akár katona is lehet. Vagy szülhet gyereket. Ezek elképesztően fontos dolgok ugyanis.

Az egész rendszer úgy van felépítve, hogy a kudarcainkra, a félelmeinkre és a megfelelési kényszerünkre épít. Folyton elkapja és megszégyeníti a gyereket, a tévedést nem engedi, sajnálja vagy bünteti. Versenyre kényszerít, nem együttműködésre. Azt sugallja, hogy mindenkinek az ő mércéje szerint kell kurvára okosnak lennie, miközben ő maga is tudja, hogy ez lehetetlen. Ráadásul az iskolából okosok, az agysebészek, doktor izék és az egyetemi tanárok mind rémesen unalmas emberek.
Azoknak a gyerekeknek, akik nem agykutatónak készülnek az iskola semmilyen valós sikert nem ad. Akik csak úgy egyszerűen kíváncsiak, érdeklődők, mozgékonyak, azok nem nagyon találnak teret maguknak ebben a rendszerben. Őket előbb-utóbb bedöngölik, elhallgattatják a hangjukat, megtanítják nekik, hogy tévedni nem szabad, vagyis jobb, ha nem is akarnak gondolkodással bajlódni. A tanár, aki (természetesen) mindent jobban tud náluk majd elmondja nekik a helyes megoldást, a helyes gondolkodást, az erkölcsi értékeket, a világ szabályait, a nemi szerepüket, a dolgokat, amiket tisztelniük kell. Mindezt nekik elég azután bemagolni, hogy ők is elérhessenek az engedelmes unalomba, ahonnét mi boldogan integetünk le hozzájuk, mint fényesen ragyogó példák:
– Látod- e, gyerekem, ha megfogadod, amit a tanító néni mond neked, pont olyan sikeres, érdekes, művelt, derűs és boldog ember leszel, mint ő.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!) 

 

Reklámok