Játszótéri adok-kapok

Már terheskoromban is állandó rémálmom volt a játszótérre menés. Persze oltogattak, ha említettem valahol: majd meglátod, nem is olyan gáz, a gyereket szocializálni kell, egy rendes anya kibírja a játszótéri atrocitásokat a gyerek érdekében, et cetera. A gyerekem most ért abba a korba, hogy fárasztani kell, igénye van mindenféle ingerekre, szeret együtt lenni más gyerekekkel, hát kínkeservvel hordom mindenféle játszóterekre. Paráim lettek. Viszont, ami a dolog jó oldala: megfigyeléseim is lettek. Mostanában már csak csendben ülök a padon, és mozizok. Állatkert vagy cirkusz, nem is tudom eldönteni. Elmondom, én hogyan képzelem ideális esetben a játszóterezést. Bemegyünk, ha van ott valaki, köszönök, leülök, a gyerek meg elvan a többi gyerekkel. Lenyúlják egymás cuccait, nem baj, majd induláskor visszavesszük-visszaadjuk. Ha verekedés van, közbeavatkozunk, amúgy meg hadd alakuljanak mindenféle kapcsolatok a gyerekek között. Szülőként egymást nem baszogatjuk, egymás nevelési elveit nem kérdőjelezzük meg, tiszteletben tartjuk, hogy mindenki szeretné a saját dolgát megkönnyíteni, ilyenformán mi sem nehezítjük a másét. Nem teszünk hangos megjegyzéseket, hogy azért értse, akinek szól. Nem mászunk bele a gyerek seggébe, hacsak nem valami irtó hülyeségre/veszélyes dologra készül. Más gyerekét nem neveljük, nem érintjük meg, csak a legvégső esetben, vészhelyzetben, akkor is finoman, és inkább a szülővel kontaktolva. Nyomogatjuk a telefonunkat, szimpatikusabb szülőtárssal esetleg eltrécselünk, nézelődünk, napozunk. Ha nagyon igényünk van rá és élvezzük, akkor játszunk a gyerekünkkel, de nem nézünk undorral arra, aki ezt nem teszi. Utópia? Az. Ehhez képest amit látok, az szorongás, félve oldalra nézés (vajon gáz-e, hogy ordít a gyerekem? Miért lenne gáz, ez egy szájbakúrt játszótér, ott a gyerekek ordítani szoktak.), esetleg pánikszerű rohanás, ha valamelyik egyéves megközelíti a gyerek kismotorját, de mindenképpen és legtöbb esetben: a játszótéri szülő vagy azon dolgozik kitartóan, hogy a többi szülő ne szólja meg, vagy ő maga az, aki megszól másokat. Tehát nem azért van ott, hogy a gyerek játsszon, hanem azért, hogy a szülői imidzsét fényesítse. Én általában nem nagyon bocsátkozom interakcióba szülőkkel, csak ha vis maior van, vagy ha valamiért nagyon szimpatikusak, és azt látom, hogy szívesen kommunikálnának. A jó múltkor egy negyvenes anyukával beszélgettem, kábé egyidősek a lányaink. Szinte azért is elnézést kért, hogy odajöttek mellénk hintázni, aztán röstellkedve vallotta be, hogy ő bizony későn szült, és hát ez mennyire gáz sokak szerint, aztán lassan, ahogy engedett fel, elkezdett belőle ömleni a szó. Hogy ő felsővezető volt azelőtt, soha nem okozott neki gondot megvédeni magát, visszaszólni, irányítani, határozottnak lenni. A játszótéri anyukáktól meg szabályosan fél. És be kellett vallanom magamnak, hogy én is. Hogy nem azért viszek kismillió homokozócuccot, kismotort, labdát a térre, mert a gyereknek szüksége van rá, hanem azért, hogy ha adott esetben a gyerekem lenyúlná valakinek a homokozócuccát/kismotorját/labdáját, akkor anyuka lássa, hogy nekünk is van. Ez azóta van így, amióta egyszer a boltból visszafelé csak úgy beugrottunk hintázni egyet, és egy ilyen szörnyű bűncselekménynek számító motorlopásnál megkaptam, hogy igazán vehetnék a gyereknek egy motort. (Vettem. Leszarja a sajátját. Mint minden más normális gyerek.) Be kellett vallanom magamnak, hogy ha a gyerekem odamegy egy másik gyerekhez barátkozni, fél szemmel az anyukát figyelem, hogy helyesli-e a közeledést. Egyszerűen be kellett vallanom, hogy minden egyes játszótéri kapunyitásnál összeugrik a gyomrom, hogy na, most vajon ki lépett be, milyen konfliktus várható, hogyan kezeljem majd. Baszd meg róka a fűnyíródat-effektus. Kőkemény dominanciaharc megy ám a játszótéren, és nemcsak a gyerekek közt. A kedvencem, amikor a szülő a gyerekének mond valamit, amit egyébként neked címez, és lebaszásnak szánja. Add oda a labdát a kislánynak, Ödönke, látod, az anyukája nem hozott neki, pedig hogy szeretne labdázni. Miért? Miért? Tényleg egy nyomorult labdát használunk arra, hogy jobbnak érezzük magunkat, hogy megszégyenítsük a másik szülőt, hogy rendszabályozzunk és magaslati levegőből osszuk az észt? A labda persze lehet bármi. Gyerek öt perce a hintán: Semmi baj, Szilvike, majd a kislány anyukája átadja a hintát, ha már úgy látja, hogy a kislány eleget hintázott. WTF? Annyira görcsösen, iszonyú erőkkel akar mindenki jó anya lenni, bizonyítani, hogy ő jó anya, vagy bizonyítani másoknak, hogy ők viszont nem azok. Mekkora a nyomás ezeken a nőkön? Mit hallgat vajon a szomszédjától, anyósától, anyjától, férjétől, hogy a frusztrációit más anyákon kell levezetnie? És ez nem úgy van ám, hogy van a keménykedős szuperanya, aki mindig kioszt mindenkit. Máshol, más közegben éppen ő lesz az, aki félve sandít a szülőtársra, ha a gyereke nem adekvát módon viselkedik. Éppen ő lesz, akit valahol máshol lebasznak valamiért, akin valahol máshol számon kérnek egy teljesen indifferens hülyeséget. A férjemet soha nem érik ilyen élmények a játszótéren. Valahogy a férfiakat békén hagyják. Még körül is ugrálják kicsit, milyen édes, apuka a kislánnyal, lehozta játszani. Sőt, ha együtt vagyunk, akkor sem történik soha ilyesmi. Férfi ugyanis nem tévedhet, nem hibázhat, ha mégis, hát elnézzük neki, hiszen úgy igyekszik. Apuka sapka nélkül hozta le a gyereket a viharos szélben? Hát istenem, legalább lehozta. Az anyja igazán kikészíthetett volna egy sapkát ennek a gyereknek. Ha én viszem sapka nélkül, veszélyeztetem. Ma délelőtt a gyerekem belement az eső után csupa sár homokozóba, én álltam a szélén. Egy apuka volt ott a kisfiával, egy irritáló fasz volt különben, rá se néztem a köszönésen kívül, iszonyú hangosan és nagyon tüntetően foglalkozott a gyerekkel, közben figyelte, hogy elegen tapsolják-e, milyen mintaapa is ő. A lányom talált egy esővízzel teli vödröt, elkezdett volna pacsálni, kivettem a kezéből, kiöntöttem. Apuka jó hangosan a fiának: Látod Ferike, a kislány szeretne fagyit csinálni, de az anyukája nem engedi szegénynek. De miért is szóltam vissza? Hát hülye vagyok én? Mondtam valami olyasmit, hogy ha nem nekem kéne kimosni a ruháját, illetve ha nem húsz fok és erős szél lenne, talán engedném a gyereket vizeskedni. Apuka erre megtartotta a kiselőadást, amúgy kioktatólag, hogy a gyerek a játszótéren koszos lesz, akkor minek hozom le, ha nem lehet koszos (nyakig az volt már egyébként). Közben intenzíven sajnálta a kölykömet, hogy nem hagyom játszani. (Amúgy pont leszarta, hogy kiöntöttem a vizet.)Én erre elég higgadtan csak annyit mondtam, hogy úgy örülnék, ha csak akkor kapnék nevelési tanácsot, amikor kérek. Erre apuka gyakorlatilag nekem ugrott, félig kiabálva, hogy húzzak vissza Kőbányára, ahonnan jöttem, ha ekkora paraszt vagyok, egy frusztrált picsa vagyok, de ezt nem másokon kéne kiélnem. Ja, és a férjem is biztos egy paraszt. (De ezekkel a szavakkal.) Én totál leforrázva álltam ott, csak úgy érdeklődve visszakérdeztem, hogy ugyan én szóltam-e őhozzá, vagy most mi van. Ő, még mindig kiabálva, hogy igen, én belekötöttem. Még meg akartam jegyezni valami olyasmit, hogy remélem, ettől nőtt a pöcse másfél centit, de komolyan nem mertem, az a típus volt, aki simán megütött volna. Na most az van, amikor a férjemnek meséltem, két dolgot állapított meg. Egy: ha ő van ott, ez nem történik meg, mert férfiba nem mert volna belekötni ez az állat. Kettő: nem kell nekem ezt a játszótérre menést erőltetni, senki nem kötelez rá, nem leszek attól jobb anya, hogy napi két-három órában ott baszom a rezet, és szívélyesen fogadom a permanens csesztetést. Szóval az van a játszótéren, hogy az erősebb kutya baszik. Az apukák sérthetetlenek. Az anyukák, miután lépten-nyomon megkérdőjelezi valaki az anyaságukat, levezetésként megkérdőjelezik mások anyaságát. Közben a gyerekek meg játszanának szépen egymással, ha hagynánk őket, és nem a bizonyítási kényszerünkkel lennénk elfoglalva. Ez az egész „milyen anya vagy”-cucc amúgy onnantól fontos, hogy a gyerek eleve nincsen a helyén kezelve. Két út van jelenleg: a gyerek vagy imádva és ajnározva van, vagy kinézve és kiutálva. Ez a két tábor meg szépen megeszi egymást, amit a gyerek tök értetlenül néz végig. A gyerek ugyanis egy személy. Kicsi, meg nem tud annyit a világról, mint a felnőttek, de azért nagyjából ugyanúgy működik, mint akárki más. A gyerek az élet természetes része, és nemcsak azért, mert belőle lesz a felnőtt. Most én azt látom, hogy rohadtul nem az élet természetes részeként kezeljük, hanem vagy valami kis hihetetlen csodaként, amit minden nőnek kötelező (!) megtapasztalnia, vagy meg egy kis romboló geciként, aki be ne tegye a lábát az éttermembe/kertembe/tíz méteres körzetembe. Meggyőződésem, hogy a két szélsőség gyakorlatilag hergeli, eteti egymást, folyamatos tromfolásra kényszerítve a gyerekszeretőket meg a gyerekutálókat. A lényeg, hogy mindkét esetben a gyerek van a középpontban, a gyerek léte vagy nemléte a fontos, a gyerek szeretete vagy nem szeretete válik önmagunk és a másik definíciójává, közben a gyerek az egészre szarik, és éppen addig megy el, ameddig elmehet, mert attól még, hogy gyerek, nem hülye. A gyerek anyja, annak milyensége pedig éppen attól válik fontossá, hogy maga a gyerek rettenetesen fontos. A kígyó meg itten a farkába is harapott, mert a mennybe ment vagy pokolba kívánt gyerek anyja nem tud egyszerre megfelelni azoknak is, akik a gyereket a mennybe menesztenék, és azoknak is, akik a pokolba kívánnák. Oszt ettől meghasonlik, és hülye káráló játszótéri szörnnyé változik. Kápóvá, akár. Vagy defenzívába vonul (baszd meg róka a fűnyíródat), és dohog a kápókon. Aztán szerepcsere. Pedig a gyerek – szerintem – egy ugyanolyan kibaszott ember, mint akármelyik másik. Se több, se kevesebb. Éppen annyival kell érte több felelősséget vállalni, amennyivel ő kevesebbet tud magáért. Annyival jobban kell rá vigyázni, amennyivel kevésbé ő tud magára. Ezek csupán arányok. A vak emberre odafigyelek, mert tudom, hogy nem lát, a kerekesszékest nem rúgom fel, mert tudom, hogy nem tud visszamászni a székbe, a kétévesnek meg nem engedem, hogy átszaladjon az úton, mert tudom, hogy nincs tisztában a különféle helyzetek veszélyességi fokával. Még. Amíg a gyerek ennyire imádott-gyűlölt lény, és léte nem természetes, sem társadalmilag, sem egyénileg; amíg nem fenntartások nélkül kezelt döntése mindenkinek, hogy vállal-e gyereket vagy sem; amíg a gyerek léte vagy nemléte ennyire aránytalanul fontos, addig álmodni sem érdemes arról, hogy az anyák majd nem lesznek nyomasztva. Boldog játszótér viszont csak nyomasztatlan anyákkal létezhetik. Ilyen formán amíg a gyerek társadalmilag a helyére nem kerül, addig én baszok játszótérre menni. P.S.: A játszótéri apukának meg üzenem, hogy remélhetőleg nőtt a pöcse másfél centit. Így már nagy legény vagyok, hogy nem tud pofán verni. Fulemony

Reklámok