Merre van az előre?

Nagyon érdekes figyelni, ahogy nőnek ki a földből a nőtémájú és egyre inkább feminista blogok, honlapok. És szintén érdekes figyelni, hogy például a FB-on, hétköznapi nők mennyire aktívan beszélgetnek, cserélnek eszmét, rendszerkritikus, bátor hangon. Az hírfolyamot követve komplett sajtófigyelést kaphatunk ismerőseink megosztását követve, egymáshoz keresztül-kasul kommentelve napról napra képezzük egymást, magunkat, gondolkodunk, fejlődünk, vitázunk együtt.

Az elmúlt évek során lettek szereplők, írók és olvasók. Magyar nyelven. A nőket érintő valódi kérdések/válaszok végre már nem csak az angolul tudóknak hozzáférhetőek. És hála az internet széleskörű elterjedésének, a legkisebb településeken is egyre inkább elérhetők új gondolatok, nézetek, lehetőségek, világok.

Jó látni ezeket a folyamatokat. Ha le kéne rajzolni akkor úgy rajzolnám le mint a gráfokat, kisebb nagyobb csomópontokban blogok, egyének, honlapok, és közöttük a kapcsolatot a keresztbe linkelések, kommentek adják. Felépül lassan az a szövet, az a társadalmi szövet és vitatér, amiben együtt lehet haladni előre.

Milyen is ez a tér? Támogató? Biztonságos? Kulturált? Izgalmas? Serkentő? Lenyomós?

Ezt mindenki döntse el saját maga. Bárhogyan is látjuk, bárhogyan is minősítjük, abban talán megegyezhetünk, hogy tud még hova fejlődni.

A napokban lehetett olvasni a Feminfo cikkét Rácz Zsuzsáék Terézanyu díjának kapcsán. Ezt a cikket utána Üvegplafon is posztolta a fészen és kommentálta is. Önmagában ez a jelenség, hogy valaki csinál valamit, amiről utána a nőmozgalom vagy legalábbis a nőtémával foglalkozók közössége ír, reagál, beszél róla, véleményem szerint rettentő örvendetes. Visszük tovább a híreket, adunk hozzá saját véleményt, tovább fűzzük a gondolatot, úgy gondolom hogy ez az a társadalmi dialógus, amiért olyan sokan fohászkodtunk és tevékenykedtünk a rendszerváltás óta. Hiszem, hogy ez a jó irány, így nézni, látni, vinni tovább egymást, fűzni a gondolatok sorozatát, építeni magunkat.

Olvasva a konkrét reflexiókat, mondatokat, párhuzamosan figyelem hogy milyen módon beszélgetnek egymással a szereplők az angolszász kultúrkörben, és hogyan a magyar nyelvkörben. Mindezt azzal a tudattal és tudatossággal, hogy az angolszászoknál a politikai és közéleti kultúra gyökerei a régmúltba nyúlnak, a nőmozgalom is sokkal előrébb jár, kiforrottabb és erősebb. Azon gondolkozom mit lehet tőlük eltanulnunk.

Sinead O’Connor ugye nem egy kis kaliberű nő, és nem csak azért mert elegánsan, mosolyogva és egyetlen lealacsonyító szót sem használva mosta le a két végtelenül ostoba magyar újságíró agresszióját. Érdemes elolvasni azt a nyílt levelet amit Miley Cyrusnak írt a Wrecking Ball című sok vitát kavart videója kapcsán 2013-ban. Az a levél egy komoly kritika volt, mégis végig felemelő hangon beszélt Cyrusról, elismerően, támogatóan. Pedig az egy komoly vita volt, majdnem perre is mentek a végén. A vitához Amanda Palmer is hozzászólt, és szintén nyílt levelet írt O’Connornak. Ez is egy szép, tartalmas és fajsúlyos levél.

Az eset kapcsán annó pezsgett a média, mindenkinek lehetősége volt véleményt formálni. Szinte bizsergető dialógus alakult ki a média férfiuralt volta, a példakép nők viselkedése és felelőssége, az egyes korosztályok közötti vélemény különbségek és még ezer féle kapcsolódó téma kapcsán. O’Connor eredeti levelének egyik fő mondanivalója az volt, hogy a média, melyet férfiak uralnak és birtokolnak, kihasználja Cyrust, tehetségét és fiatalságát, használja és elkoptatja a hitelességét. Körülbelül innen indult a vita.

Most abba nem kívánok belemenni, hogy mi a saját véleményem a konkrét ügyről. Ott, akkor, 2013 októberében sokan álltak ki mindegyik szereplő mellett és ellen is, de szerintem az esetnek sokkal távolabbra mutató hatása is lett. Az én véleményem az, hogy ennek a hatásnak (amire majd még visszatérek) okozói jórészt azok voltak, hogy

  1. személyében (nagyjából) senki nem bántott senkit, mindenki maximálisan elismerően nyilatkozott az összes többi szereplő munkásságáról, teljesítményéről, tehetségéről,
  2. egy pillanatra sem kérdőjelezték meg egymás munkájának legitimitását, személyét, okosságát, hasznosságát,
  3. ezek között a keretek között kritizáltak egyes viselkedéseket, végig tisztelettel és elismeréssel,
  4. az egész téma nem személyeskedő volt, nem egymás lenyomásáról, hiteltelenítéséről és földbe döngöléséről szólt, hanem valamilyen konkrét viselkedésről és annak hatásáról,
  5. a kritizálók írásaiban egyáltalán nem a saját egójuk fényezése tűnt át, hanem hogy komolyan gondolják a kritikát, és erről konstruktívan kívánnak beszélgetni.
    (Cyrus egyébként bántotta O’Connort, fel is rúgta a vita szabályait)

És mi a hatás? Nem állítom és nem is gondolom, hogy kizárólag ez az egyetlen oka például a média férfiuralmának ilyen módon történő fókuszba állításának, de azóta ugyanennek a gondolatnak a mentén hallhattuk Patricia Arquett beszédét az Oscar díj átadásán, Meryl Streep 40 feletti forgatóköny író nőket szponzorál és híres hollywoodi nők állnak ki a film és TV ipar szexizmusa ellen. Nem gondolom, hogy ezek ilyen egyenes vonalban következnek egymásból, de azt nagyon gondolom, hogy a konstruktív, célvezérelt társadalmi dialógusnak pontosan ez a célja és a hatása, hogy emberek egymás gondolataihoz kapcsolódva tudnak tovább lépni, gondolkozni, akciókat szervezni, lobbizni, kiállni, tenni, követelni, elérni. ÍGY lehet társadalmi változást hatékonyan elérni.

És akkor visszakanyarodnék a Terézanyu díjhoz. A Terézanyu díj egy fontos és elég nagy hatású kezdeményezés. Nőket segít írni a sorsukról, láttat, támogat. Rácz Zsuzsáék ráadásul már régóta csinálják, egy komoly, kidolgozott projekt. A Feminfo által megfogalmazott kritika nem újkeletű, és nőmozgalmi szempontból fontos kérdést piszkál: egy díjnak milyen felelőssége van az adott (rossz) rendszer fenntartásában. A Terézanyu Díj, de minden egyéb díj kapcsán is erről érdemes gondolkozni, pro és kontra érveket felsorakoztatni. Ehhez kapcsolódik Üvegplafon, a saját véleményével, és FB oldalán a kommentelők is. Ott van köztük Rácz Zsuzsa is, aki válaszol, reagál. Önmagában ez a láncolat, ez a dialógus, ahogy írtam is az elején, számomra kifejezetten örömteli.

Szándékosan nem írok saját véleményt az egyes szereplőkről abban a tekintetben, hogy mi az ami az egyes szereplőkkel kapcsolatosan nekem nem tetszik. Minden egyes szereplővel kapcsolatosan tudnék fikázni, őszintén gondolva, hogy igazam is van, kérdés hogy mire lenne ez jó? Mi lenne a célja? Különösen akkor, ha alapvetően mind a három szereplő munkáját összességében jónak és fontosnak tartom, legitimnek és sikeresnek a maga nemében.

Inkább kérdeznék:

  • Mit gondolunk arról, hogy a Rácz Zsuzsáék által kezdeményezett és régóta végzett munka kritikájának a hangneme mennyire támogató, inspiráló és előremutató a Feminfon?
  • Mit gondolunk arról, hogy Üvegplafon reakciójának hangneme mennyire támogató, inspiráló, előremutató?
  • Mit gondolunk arról, hogy mindez vajon hogyan esik Rácz Zsuzsáéknak, mennyire inspirálja őket abban, hogy az esetlegesen komoly kritikát beépítsék a projekt fejlesztésébe?
  • Mi a célunk? Mit szeretnénk? Azt szeretnénk, hogy ez a díj ne is legyen? Jobban örülnénk, ha Rácz Zsuzsáék hagynák az egészet a fenébe és ők is inkább kivándorolnának valami angolszász országba, ahol ugyanerre a projektre biztosan sok támogató véleményt és konstruktív kritikát kapnak a saját szakmai közösségüktől?

És továbbmegyek.

  • Mi a célunk a feminista blogokkal, honlapokkal?
  • Mi a célunk nekünk, feministáknak?
  • Mik az egyéni és a mozgalmi céljaink?
  • Kit tekintünk a szövetségesünknek?
  • Mi, ki ellen harcolunk? Mi ‘ért’ harcolunk?
  • Hol vagyunk mi (egyénileg) ebben a sztoriban és hol vannak a feminista szubkultúra és társadalmi csoport többi szereplői?
  • Mit szeretnénk, hogy milyen viszonyok legyenek, milyen viszonyban legyünk egymással, így magunk között?

És ha kitekintünk a magyar közéletbe, akkor mit látunk? Hova jutott az a baloldali és liberális értelmiség és eszme, melynek döntően férfi, (hatalmat, pénzt, média-felületet birtokló) beszélő emberei nagyjából a rendszerváltás óta maximum addig jutottak el, hogy az egójukat fényezték, de ezen túl nem volt egyetlen olyan építő jellegű kezdeményezés, akció, ügy, koncepció, minimális konszenzus ami mögé mindenki, de legalábbis jónéhány véleményvezér alázattal felsorakozott volna, és az írástudó felelősségével és tudásával erre inspirálta volna a többi honpolgárt is.
Addig-addig kritizáltak, fikáztak, okoskodtak az urak, míg végleg felszámolták magukat, ami megmaradt belőlük azt megnézhetjük magunknak. Vajon a magyar baloldal teljes széthullása, párhuzamba állítva az angolszász vitakultúrával és a most zajló nőmozgalmi eseményekkel indít-e bennünk valami olyan változást, aminek az eredményeképpen az embereknek Magyarországon újra lesz kedve az egymást emelő, segítő, fejlesztő projektekbe fogni, vagy amit már most csinálnak azt nem feladni?

Vajon a nők ügyét fontosnak tartó feministák, blogok, honlapok, még működő civil szervezetek és az egyre nagyobb figyelmet és olvasói támogatást élvező feminista kezdeményezések tudnak-e szintet ugrani, és olyan módon összekapcsolódni, akár az angolszászoktól megtanulható példa alapján, hogy abban minden szereplő erősödni, fejlődni, egyre jobban hatni tudjon?

Mik a szándékaink, és ezt hogyan akarjuk elérni?

Szerző: M. K.

Kedves olvasók! A téma fontos és aktuális. Várjuk hozzászólásaitokat, mindenkit közös gondolkodásra sarkallunk. A beszélgetést moderációval védjük.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements

13 hozzászólás

  • Miczki Tamara

    Azt gondolom, hogy Mo-on egyelőre annyira gyerekcipoben jar mind a vitakultura, mind a téma, hogy minden vélemény számít. Ugy ertem, minden FEMINISTA vélemény számít. Az Üvegplafone is, Rácz Zsuzsae is, a feminfoe is, Gumie is,

    Mert egyenlore (legalább is én) tanulunk.

    Aztán, ha már kialakult a bázis, a vitakultura, a közös front, akkor lehet nyesegetni a visszahuzo, szethuzo véleményeket…

    De talán tévedek.

  • Szerintem meg a mártíromság egyfajta önigazolás is. Elsősorban nem is elismerésre vágyik, hanem a rendszerbéli létjogosultságát bizonyítja magának. Persze nem arról beszélek, amikor nincs választása, mondjuk egy beteg gyereket gondoz, hanem amikor elengedhetné magát, mégis inkább az önfeladást választja. És azért is védi olyan hevesen a mártíromságot, mert ha szembe kellene néznie azzal, hogy ő kicsoda, mi fontosat tett le az asztalra azon kívül, hogy mártír-üzemmódban egyengette gyerekei sorsát – akkor nem találna semmi értékelhetőt. Ennek persze van egy olyan vonzata is, hogy az ilyen típusú anyák többnyire pluszterheket, többletelvárásokat is tesznek annak a gyereknek a vállára, hiszen annak VALAKIVÉ mindenképpen válnia kell. Egy magasan kvalifikált gyermeket már érdemes mutogatni, azt már bizonyítja a mártíranyának, hogy megérte és nélküle nem ment volna. Ő egy fontos ember.

    És itt jönnek képbe a feminista nők, mozgalmárok, anyák, kik felülemelkednek ezeken a kicsinyes csapdákon. Rendelkeznek önismerettel, önreflexióval, pontosan tudják mit miért tesznek – avagy nem tesznek. És kommenteltek, saját gondolatokat füzhettek a mártíromsághoz mindenfelé – megbonthatták a társadalmi elvárásokból emelt téglafalat.

    A Terézanyu-díjat tehát abból a szempontból tartom igazán fontosnak (azon túl, hogy ezek a nők legalább egyszer beszélhettek értő füleknek gondjaikról), hogy képes volt párbeszédet indítani a nők között a mártíromságról. Azt meg majd az idő eldönti, hogy merre viszi előre a feleket a párbeszéd, mert az biztos, hogy nyom nélkül nem marad senkiben.

  • A feministák homogén tömbként kezelése és a ‘férfiakkal’ való szembeállítása teljes tévedés. A feminizmus sokszínű mozgalom, amiben elég nagy véleménykülönbségek vannak a célokat és módszereket illetően (egy liberális feminista sok tekintetben egész mást akar, mint egy konzervatív vagy egy baloldali) Másrészt a férfiak is sokfélék. Számos feminista férfi is él Magyarországon, akik nem keveset tesznek a nemek egyenlőségéért. Egy kalap alá venni a feminista férfiakat a hímsovinisztákkal alapvető hiba.

    • A számos az nagyjából hány fő ebben az esetben? És mennyire láthatóak ők a közéletben, mennyire hallatszik a hangjuk, mennyire tudnak hatással lenni a folyamatokra? És hol van a többi férfi a diskurzusból?
      Van mondjuk maximum 10 férfi az országban aki érdemben és láthatóan felszólal a nők elnyomása ellen?
      Ráadásul ők is azt mondják, hogy nagyon durván hímsoviniszta Magyarország.

  • Sziasztok, én még csak lightos feministának érzem magam, egyelőre tanulok, ezért nem is kértem a felvételemet a zárt térbe, mert félek, hogy hülyeségeket beszélnék, és kimoderálnátok. (OFF Jut eszembe, ha már “nők a nőkért” dologról beszélünk, én pl. nem szeretnék félni. A fickókkal szemben szoktak a nők félni, hogy majd idiótának nézik őket, ‘szt leugatják, mert hülyeségeket beszélnek. Itt mégis egy kicsit félek, pedig – nagybetűkkel – Imádom ezt az oldalt!!!) Szerintem például kezdjük ott, hogy ne legyen kategória… Arra gondolok, hogy ne mondjuk azt, hogy ha te ilyen és ilyen vagy, akkor te nem is vagy feminista. (Tudom, hogy azt soha a büdös életben nem fogjuk megtudni, hogy a blogger szopik-e, és őszintén szólva ez így okés is, kiafaszt érdekel. De én pl. szopok, ha úgy tartja úri kedvem, de ettől még nem lesz herpeszes undormány a torkomban, és szerintem feminista maradok utána is. Ha bárkit érdekel, elmondom azt is, hogy nem nyelem le. Kérdésre (?), azért nem, mert undorító az íze. Ez ilyen kurva egyszerű. Ha olyan lenne, mint a Raffaellonak, nyelném, mint kacsa a nokedlit.) Mert amúgy lehet, hogy az vagy. Szerintem bárki az, aki érzi magában, hogy ez a helyzet, ami most van, az kurvára nem oké. Fogadjuk el, hogy nem fog holnapra megváltozni minden. Kezdjük az elején. Mindenki tegye meg azt, amit úgy érez, hogy simán meg tud tenni. Várjuk el a fiainktól, hogy hajtsák össze a ruhájukat, és kenjék meg a szendójukat, ne helyeseljünk, ha húzgálják a csajok copfját, stb… Én pl. itt kezdem. Meg ott, hogy amikor megnéztem a facebookon linkelt édenhoteles undorító jelenetet, és elbőgtem magam, mert velem kábé ugyanez történt 19 évesen, akkor megbeszéltem a férjjel, és megfogadtam, hogy a lányomnak majd megtanítom, hogy miafaszról is szól ez, és mit lehet ilyenkor csinálni. (Ha már én magam akkor csak lestem pánikfejjel, iszonyat szégyenkezve.) Hagyjuk a kedves férjeinket/párjainkat kivasalni az ingüket, és ne mentegetőzzünk, amikor reggel rohangásznak, hogy mit vegyenek fel.

    Rácz Zsuzsáékról annyit szeretnék mondani, hogy látom én ám azt, hogy PC, amit csinálnak, ugyanakkor elolvastam a második helyezett cikkét, és nekem lejött belőle a feminizmus. Egyetértek azzal, hogy egyelőre mondjuk el azt, hogy ez így szar. Díjazzák azt, aki kimondja. Fogadjuk el, hogy még itt tartunk, hogy faszacsaj az, aki semmi mást nem csinál, csak kimondja. Ne fikázzuk. Inkább díjazzuk, mert VALAMI történt. Nem azt díjazták, aki keményített kötényben sütötte a pogácsát marcell hullámmal a fején, miközben belül azt kívánta, rohadjon meg az egész családja, hanem azt, aki ironikusan kimondta, hogy ez van. Szerintem már ez is fasza, mert előbbre visz. Hiszek a sisterhoodban. És nagyobb dolgokban is ezzel kapcsolatban, de először bomlasszunk itt a neten. 😀

    És még a Guminak mondanám, hogy maradjatok ilyenek, mint amilyenek vagytok, mert én pl. tényleg imádom, és légyszi ne moderáljatok ki.

  • De hát érted! Hogyafaszomba bomlasszak, ha kimoderálnak??? 😀 😀 😀

  • mabelwheeler

    Mélben. 😀

  • Balogh József

    Nagyon jó ez az oldal. Minden nap olvasom, rengeteget tanulok a férfierőszakról. Csak így tovább, Gumiszoba!

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s