Gumi és seprű

Tudod, szoktam időnként hőbörögni amiatt, hogy az iskolai oktatás mennyire brutális erővel erősíti a fennálló rendet, értem ez alatt most a nemi szerepek rendjét. A mostani oktatásban még csak utalás sincs soha a nemek egyenlőségére, az életforma választhatóságára. Nincs a lányoknak példát adó kötelező olvasmány, nincsenek női írók, példaképek megmutatva, nincsen semmi, ami a lányokat arra biztatná, hogy kiálljanak magukért és küzdjenek magas célokért, saját karrierért. Bántalmazó költők és írók sorakoznak az irodalom könyvekben, a kötelező olvasmányok halálosan unalmas alakok halálosan unalmasan megírt unalmas életei, mely életekben a nők mint kártevők, vagy passzív várakozók vesznek részt. Vagy nincsenek ott sehogy se.
A kislányok hercegnős kifestőt kapnak a könyvárustól, a kisfiúk meg autósat. A lányok árulkodósak, a fiúk verekedősek. Ez csúnya dolog, de még mindig kevésbé minősül rendbontásnak, mint az, ha fiú fordul szíre szóra segítségért a felnőtthöz, vagy a lány vágja nyakon az őt molesztáló fiút. Kilépve a leosztott szerepükből a gyerekek nemcsak rendbontóvá, de nevetségessé is válnak.

És ez az én speciális különvéleményem, de az a helyzet, hogy én nem nagyon szeretem azt se, hogy koedukáltak az iskolák. Nagyon örülnék, ha külön lány és külön fiú részleg volna. Ott meg azon a külön részlegen a lányok is éppen úgy volnának tanítva, nevelve, ahogyan a fiúk, tehát ugyanolyan intenzitással lennének megmutatva nekik a műszaki, informatikai, matematikai, fizikai ismeretek és soha de soha nem hallanának olyat, hogy ebben vagy abban a tantárgyban ők gyengébbek, mint a fiúk, mert az ő agyuk… blablabla. És mondjuk a fiúknak sem volna kiosztva a reál tantárgyakhoz való tehetség joga, hanem pont annyi esélyük lenne azokat szeretni, mint az irodalmat, költészetet, művészeteket.

Szóval bent a suliban mindenki ugyanazt és ugyanúgy kapná, és mindenkinek ugyanannyi biztatás jutna és éppen annyi lelkesedés, mikor a tág jövőt tervezi. Eközben pedig nem kellene a gyerekeknek egymást lesegetni, viszonyítani, tetszeni, nem lenne téma, hogy a fiúk/ lányok vonzóak – e a másik oldalnak, nem kellene tanórán flörtölni, segget csipkedni, wc- ben egymást falhoz nyomni.

Mondjuk én elfogult vagyok, nem elméletek, pszichológiai megfigyelések alapján mondok erről véleményt, hanem pont úgy, hogy saját bőrömön tapasztaltam, mennyire nem káros a nemek szerinti szétválasztás. Én ugyanis olyan gimibe jártam, ahol alig volt fiú (művészeti iskola, naná), és így utólag visszagondolva nem is volt ez olyan nagy probléma nekem, bár így az egy főre eső pasizások számát jómagam jelentősen csökkentettem a nagy átlaghoz képest (akkoriban legalábbis). A többiek adatairól nem tudok.
Azt a négy fiút, aki volt nálunk, azt a tenyerünkön hordoztuk, meg volt azért valamiféle versengés is a lányok között, de mégsem annyira üvöltő, mint a koedukált iskolákban. Nekem, aki akkoriban szentül meg voltam arról győződve, hogy rémesen ronda vagyok, nekem például határozottan jó volt, hogy nem kellett állandóan a pasik kegyeiért pedáloznom. Lehettem csendesen láthatatlan.

No, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem tetszik nekem sem az oktatás Rend- je, sem pedig az, hogy a tanárok java része nem kap arra nézve képzést, hogy hogyan lehetne egy kevésbé patriarchális generációt felnevelni (Miért is kapna, hiszen a hatalomnak pont az az érdeke, hogy semmi ne változzon e téren).

Szoktam még olyanon is töprengeni, hogy ha az iskola ennyire reménytelen ilyen szempontból (is), akkor hogyan lehetne ezt a másfajta, egyben jóval emberibb és nőkre nézve élhetőbb szemléletet megismertetni a fiatalokkal. Valahogy elhitetni a lányokkal, hogy többre és érdekesebbre is hivatottak, mint életük csúcspontját, szellemileg legtermékenyebb időszakukat kettétörni házassággal és gyerekszüléssel. Megértetni a tömegekkel, hogy talán nem feltétlen a párkapcsolat legitimizálja őket a világban, hanem annál nagyobb dolgokra is képesek, minthogy pasik utánfutói legyenek. Ha meg már párkapcsolatot akarnak, akkor abban joguk van valami egészen más pozíciót kijelölni maguknak, mint ami a férfinek leginkább kényelmes.
Nagy vágyam elérni azokhoz, akik még nem elsivárosodott párkapcsolatokban tengődnek, hanem előtte állnak legdöntőbb választásaiknak. Jó lenne olyan hangon, olyan módon felkészíteni a lányokat arra, hogy felismerjék a bántalmazókat, hogy az a hang érthető és élvezhető legyen a fülüknek. És igen, tök jó lenne eljutni a még alakulóban lévő fiúkhoz, és nekik megtanítani, hogyan kerülhetik el, hogy a társadalom által (jogtalanul) rájuk ruházott kiváltságaik okán hatalmaskodóvá, bántalmazóvá váljanak.
Mindezt azért lenne jó elérni, hogy a fiatalok tudjanak majd gondolkodást választani. Valóban választani. Ne legyenek a fejükben előítéletek saját magukról, a képességeikről, lehetőségeikről. Elhiggyék, hogy minden választásuk jogos. Az is, ami nem a Rendet szolgálja.

Nem gondolom… Nahát, látva a saját kölkeimet végképp nem gondolom, sőőőőt, visszagondolva saját zsenge ifjúkoromra ápszolutte nem gondolom, hogy egy 20 évesnek én tudnék hiteles és élvezhető mondatokat mondani arról, hogy miképpen akarjon ő élni. Mer ugye az anyja lehetnék, az anyjára meg nem annyira szokott ez a korosztály hallgatni.

Vannak azért ötleteim, így hát jelenleg alig várom a nyári szünetet, mikor ezerrel belevethetem magam a Gumi ügyeibe és többek közt a csapattal kidolgozhatjuk azt a programot, ami a fiatalokhoz (talán) eljuttatható.

Addig meg ott vagyok az iskolában és minden napon szembesülök azzal, hogy milyen rémes erővel nyomja bele a gyerekeket minden a Rendbe.
Ott nálunk meg főképpen.
Ott a gyerekek a családi életből, a világból tényleg nem látnak egyebet, mint hogy anya (a nő) ész nélkül ugrál és szolgálja a családot, rázza a kis testvért és hordozza hasában a még kisebbet, apa meg… Hát, az a helyzet, hogy a játékainkban az apáknak nem igazán van szerepe. Általában tétlenül ténferegnek, üldögélnek, vagy egyéb férfitársaikkal “mulatoznak”, miközben a női szereplők engedelmesen töltögetik poharaikat.

Játékban nem jó ez. A fiúk nem szeretik, mert céltalannak és haszontalannak érzik magukat. Szeretnének részt venni a játékban, szerepelni, csak hát ugye nincs minta előttük, nincs olyan rés, amibe belecsúszhatnának.
Kik ők a családokban?

Rémisztő ez valahol, mert nekem azt mutatja, hogy valamikor, valameddig még tetszene és természetes lenne a gyerekeknek a világban való egyenlő részvétel, és hogy ebben a szakaszban az egyenlőtlenség leginkább a fiúknak kirekesztő. Míg a kislányok vígan játsszák felnőttségükre nyomasztóvá váló szerepüket, addig a fiúk csupán unatkoznak, vagy (erre is volt már példa) kivesznek a lányok kezéből feladatokat. Bizony, volt olyan, hogy a játékban apuka rántotta magára a seprűt, vagy ült oda a kisgyereke mellé a leckét megírni.
Hát, unatkozott a szentem.

Jó alkalom az ilyen játszadozás arra, hogy az ember gyorsan tekerjen egyet az eseményeken és hozzásegítse a gyerekeket egy új szerep kiötléséhez. Ha beszélünk erről, ha megosztjuk a feladatokat, akkor mindjárt talál mindenki magának játszani valót.

Persze nem lehet tudni, mi marad ebből, mire felnőnek, de valami talán tisztul a fejükben a saját dolgaikkal kapcsolatban.

Aztán ott egy másik érdekesség. Az ember játszik velük foglalkozásokat például. Bármit, amit akar, amit arra érdemesnek tart. Én játszottam már velük péket, bolti eladót, fodrászt, mérnököt, tanárt, pincért, rendőrt és fogorvost is. Mindenki játszott mindent és soha, egyetlen egyszer sem mondtuk, hogy valamelyik foglalkozás női lenne vagy férfi. Az én gyerekeim kicsik még, a fejük nincs túlságosan megfertőzve a foglalkozások nemi kisajátításával (nem is nagyon ismernek foglalkozásokat) így aztán simán kigondolják a lányok is, hogy lesznek ők tűzoltók, a fiúk meg eladók (hát hiszen ott pénzzel lehet foglalkozni).
Vajon ez gender-tudatos nevelés? Vagy csak úgy neveli az ember őket, ahogy ő jónak látja? Mennyit tehet ebbe bele a valaki a saját személyiségéből egy egész rendszer ellenében?

Én azt látom, hogy a gyerekek nagyon nyitottak, és mindent úgy használnak, ahogy a felnőttektől látják. Úgy értem, bejönnek az iskolába durván szexista viselkedéssel (ahogy otthon látták), de aztán a közeg (ha olyan) szépen leszedi ezt róluk.
Ajaj, emlékszem én arra, mikor szeptemberben elhangzott az osztályban, hogy a szemétszedés a lányok dolga, most meg szólni sem kell, ha takarítást akarok, a fiúk maguk veszik elő a partvist pont olyan örömmel, mint a lányok.
Hogy miért?
Mert a termet rendbe rakni kézzelfogható és gyors sikert hozó feladat. Hamarabb ad kielégülést és örömöt, mint a tanulás például. A gyerekek hasznosnak érzik magukat, ha a cipőjükről leszóródó homokot összekotorhatják vagy az asztalokat lemoshatják.
Ez pedig nemtől független öröm.

A játékok, a színezők tudatos leosztása szintén elmossa a különbségeket. A hercegnős színező nálunk nem lányos, hanem hercegnős, az autós meg nem fiús, hanem autós. Így beszélünk róluk. Ha kimegyünk játszani- ez a legjobb- egyáltalán nem beszélünk arról, melyik játék fiús és melyik lányos. A foci persze adott, azt a fiúk már jócskán magukévá tették, de nálunk most véletlenül képbe került a frizbi, meg az ugrálókötél, és még-nahát ezen behalsz- az a régi gumizás, amit még mi is nyomtunk az iskolában (tudod, ketten kifeszítik az összefűzött gumit, egyik meg járja az ugróiskolát. Ha megbukik, cserélnek a játékosok). Az például annak idején határozottan lányjáték volt. Nem tudom, hogyan, de nálunk csak lányok játszották, a fiúk legfeljebb szétcseszték, eltépték, tönkretették, de soha nem álltak volna be közénk. Most bevittem a suliba és elkezdtem tanítani a gyerekeket, miközben mélyen hallgattam a játék nemi leosztásáról. Ennek köszönhetően egyformán sikeres fiúknál és lányoknál, (továbbá nekem jelentősen megnőtt a rugalmasságom a gyakori ugrálástól. Naná, hogy nem adom át az ugrálás lehetőségét nekik. Én vagyok a tanár!).

Úgy tűnik tehát, hogy jobb a gyerekeknek a gumiban ugrálni, mint egymást összeverni.
És most persze szörnyen izgulok, nehogy valaki elárulja nekik az igazságot a játék nemiségét tekintve, mert akkor biztosan inkább újra vernék egymást a közös játék helyett.

Hogy mire akarok kilyukadni?
Arra, hogy valahol elkezdődik ez. Valahol egyszer el lehet még ebben a rendszerben is kezdeni az egyenlőségre (sz)oktatást.

Az iskolát tönkretették, a fejekben a Rend kopog, a családok nem működnek. Újratermelődik az egyenlőtlenség. Akik ma nem jutnak be egy felvilágosult egyetemre, nem tanulnak szociológiát vagy nem kapnak idejekorán valahonnét információt a feminizmusról, azokat benyeli a Rendszer. Jó esetben valamikor 40 körül kizsigerelve az addig élt élettől, elvesztve valaha volt lehetőségeiket elkezdenek gondolkodni azon, mi is történt velük. Ez sem rossz, ez sem késő mindenre. Lehet váltani, változtatni ekkor is, bár az elveszett éveket semmi nem adja vissza.

Nekem azért inkább az tetszene, ha az új nemzedék még azelőtt gondolkodna, mielőtt a csapda rácsattan a gerincére.

Azt hiszem, nem is reménytelen a helyzet. Sokkal reménykeltőbb, mint 30 éves gyermektelen ám gyereket veszettül akaró, nyilvános blogon nőket ekéző és férfiakat visszataszító módon istenítő nőknek beszélni a rendszer kártékonyságáról.
Tudod, nagyon érdekes a kicsikkel beszélgetni azokról a mesékről például, amiket első körben csont nélkül megesznek. Csipkerózsika, aki kómában fekszik a kastély hátsó szobájában, és képzeljétek el… Úúúristen, lányok! Hát odajön egy vadidegen pasi és megcsókolja a száját! Ez olyan jó? Ettől majd szerelmes lesz egy lány?  Hé, csajok! Ti mit szólnátok, ha alvás közben egy idegen fiú csókolgatna benneteket?
És a kislányok így néznek megütközve: Fúúúj! (erőszak)
Vagy Jancsi és Juliska, akiknek történetéből érzik a gyerekek, hogy valami nem stimmel azzal, ha egy szülő kiviszi a gyerekét az erdőre, de soha senki nem beszél arról velük, hogy mekkora felelősség a gyerek. Én meg igen. Boldogan. A gyerek pénzbe kerül. A sok gyerek sok pénzbe. Nem vihetjük ki az erdőre, ha beüt a ménkű, így hát érdemesebb meg se szülni. Figyelni kell a dolgokat és csak keveset szülni. Helyette tanulni, olvasni, dolgozni, utazni. Élni az életet.
A gyerekek meg valamit hallanak ebből, aztán majd lesz velük valami. Érted, nem lehet tömeges csodát tenni, de a rendszert téglánként meg lehet bontani.
valahol el kell indulni.

Nem tudom, mi lenne, ha felsősökkel lennék.
Nekem ez borzalmas nehéz, mert én alapjában véve nem bírom a kicsiket. Jobb szeretek nagyokkal lenni. Utálok százszor elmondani dolgokat, újra és újra elmagyarázni nyilvánvalóságokat. Azt képzelem, ha felsőben lennék, akkor lehetne irodalom, lehetne elemzés, lehetnének női hősök a történelemből, és persze lehetnének férfi hősök is. Sok dolog lehetne, ami így nem nagyon van. Beszoktatás van, meg fegyelmezés, meg értetlenkedés, meg ilyen Déva vára nap mint nap. Hasztalan erőlködés, miközben teli vagyok mondanivalóval, ami el sem jut hozzájuk.
Nagyon kíváncsi lennék, hogyan lehetne, vagy lehetne- e az iskolában tudatosan oktatni a nemi szerepek tagadását. Lehetne- e hatni a Rend ellenében és a lányokat felszabadítani, lehetőségeiket kitágítani, az oktatásba behozni az egyenlőség oktatását? Lehetne- e az irodalom és történelem tanítását ilyen szempontból is tudatosabban átgondolni? Nyíltan beszélni- akár a tanított művészek kapcsán – a nők ellen irányuló erőszakról, a tévesen értelmezett szerelemről, a nemi elvárások idejét múlt és egyenlőtlen leosztásáról? És van-e erre igény a pedagógusok körében? Érted, nekem van rá igényem, az egy dolog, de vajon mennyi ilyen tanár van még, mint amilyen én vagyok? Egyáltalán: a jelenlegi helyzetben eszébe jut- e bárkinek, hogy az erkölcstan órán férfiak és nők egyenlő esélyeinek kitágításáról beszéljen? És ha vannak erre fogékony tanárok, azok hogyan fognának hozzá a feladathoz? Vagy van, aki már csinálja?
Tudnánk- e erről beszélni? Lennének- e óratervek, problémamegoldó beszélgetések, összejövések, továbbképzések a témában?
Nekem nagyon tetszene.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements