Temetőben sír

Milyen a jó apakapcsolat? 

Ezen rugózom. Évek óta. Hogy milyen a rossz, azt tudom, és nekem már nincsen lehetőségem javítani sem. Holtakkal hogyan beszélj? A temetés óta egyszer mentem el a sírjához, leültem a padra, elszívtam egy cigarettát, aztán morzsolgattam a csikket fél órán keresztül. Karcoljam bottal a friss földbe? Súgjam a fejfának? Vágjam ki a koszorúszalagok betűit, és azokkal rakjam ki, hogy miért? miért? miért?

Miért így történt?

Nem tudok még egyszer odamenni, nem tudom végiggondolni, elmondani. Annyiszor próbáltam már, amíg élt. Magyaráztam, mentegettem, okokat kerestem, tárgyaltam, diplomatikus voltam, megérteni akartam. Ordítva sírtam Zoránon. Seress Rezső édes nosztalgia nekem, háromévesen ülni a az ölében, és hallgatni a részeg baritont: Engem még nem szeretett senki. De te ugye szeretsz? – kérdezte. Hát mit lehet erre mondani egy háromévesnek?

Most kezdem érteni, hogy romantizáltam őt, voltak pillanatok, amikor görög drámák elbukott hőseit láttam bele, és akkor is próbáltam látni az indítékait, amikor éppen gyűlöltem. A szegény, bántalmazott kisfiú, elabortálták belőle a művészt, az intellektust, a nagyra hivatottságot, még mielőtt egyáltalán szó lett volna arról, hogy mindezek megszülethetnek a személyiségéből. Én olyan sármosnak, szellemesnek, nagy egyéniségnek láttam őt, amikor nem ivott, amikor nem bántott. Úgy vágytam rá, hogy elismerjen, és ne csak a hátam mögött használjon engem az egója fényesítésére. És azt nem értettem, hogy van például olyan ember, akinek már mondta az apja, hogy szereti és büszke rá? Hát ez hogy lehet?

De mentettem rendületlenül, ami menthető volt, kompenzáltam, legendákat költöttem hozzá, hogy miért is lett ő ilyen. Hogy ő tulajdonképpen nem is ilyen, csak hát a körülmények. Az érzelmi nyomorban töltött gyerekkora. A korai italozás („Mások vittek rossz utakra engem”). Rettegtem tőle, de közben azt akartam hinni, hogy valami olyasmitől rettegek, amitől érdemes, amitől megéri rettegni. Muszáj volt okot adni a szülőházam ajtaja előtt menetrendszerűen, még felnőttként is összeugró gyomornak, a megfelelni akarásnak, annak, hogy felriadok a váratlan zajokra, hogy magzatpózban alszom, fejemre húzott takaróval, a legnagyobb melegben is, a mai napig.

Így hát romantizáltam, drámát, sőt eposzt költöttem köréje. És ebben a történetben valahogy mindig én lettem a kicsi, a kevés, aki nem tett meg mindent, akinek kötelessége lett volna, aki nem adott elég tiszteletet, aki hálátlan volt és annyi gondot okozott. Aki nem volt elég jó kislány.

Most kicsit visszatérek a sírjához gondolatban, kezemben a cigarettacsikk, amit illetlen dolog egy temetőben eldobni. Megértem, hogy gyerekként szükségem volt az illúziókra, mert az életem függött tőlük. Vajon mit élhet át egy három-, hét- vagy tízéves kisgyerek, ha tudatosul benne, hogy a szülője egy szar ember? De nem tudatosul, nem is tudatosulhat. A deficit kisebb, ha azt hisszük, hogy ő van rendben, hogy mi nem vagyunk rendben. A gyereknek kellenek az eposzok meg a görög drámák, hogy hitelesítse a szülőt, a szülőnek pedig szintén kellenek, hogy hitelesítse önmagát. Akkor tehát szükségem volt arra, hogy felmentsem őt.

És most? Hogy már nem élek vele, máshol van az otthonom, felnőttem, nem felelős értem senki, nem vagyok a pénzére, a házára, a jóindulatára és a pillanatnyi kedélyére utalva? Most, hogy már nem él, hogy a sírját nézem? Most mi van? Most mit érzek? Most miért van szükségem arra, hogy felmenthessem?

Néha elképzelem, hogy hiszek Istenben, és Isten odaballag egy éjszakán az ágyam mellé, felkapcsolja a lámpát, megveregeti a vállam, és valami olyasmit mond, hogy ne haragudj az öregedre, egy szerencsétlen sérült ember volt, és üzeni, hogy nagyon megbánta, és ma már másképpen csinálná. Nem gondolta komolyan, hogy megütött, gyomorszájon vágott, bezárt a házba, ordított veled, lekurvázott, nem gondolta komolyan, hogy szíjjal vert és azt sem gondolta komolyan, amikor megrugdosta anyádat, amikor hozzávágott egy hamutartót, aminek a helye ma is látszik. Ezt mind nem gondolta komolyan, üzeni onnan fentről, hogy bocsáss meg neki, és puszilja az unokáját. Szép nagylány lett, a múltkor eltávot kért és megnézte.

Ilyeneket képzelek. De mivel nem hiszek Istenben, ilyesmi még álmaimban sem fog megtörténni. Mégis annyira vágyom arra, hogy valami felsőbb hatalom felmentse őt, mert én nem tudom felmenteni.

És várom azt a pillanatot, amikor már nem is akarom.

A verésben nem a verés a rossz ám. A verésben az a rossz, hogy ez az én testem. És valaki uralja. A megfélemlítésben sem a megfélemlítés a rossz, hanem az, hogy ez az én életem. És valaki uralja. Hát hogy jött ő mindehhez? Honnan vette a jogot, hogy bántson? Ki hatalmazta fel? Sarokba szorítani egy másik embert, akiért ő ráadásul felelős. Visszaélni mindennel, amiből neki több van: tapasztalat, pénz, testi erő. És ezért én mentsem fel? Ezért bocsássak meg? Majd attól nekem jobb lesz?

Mostanában nagyon nagy erőkkel és nagyon gyengéden és kedvesen elkezdtem sajnálni azt a kislányt, aki voltam, akit akkor nem sajnált senki. Szerintem megérdemli, hogy legalább sajnálják, megsimogassák, megértsék. Rettenetesen sajnálom őt, és közben gyászolom a soha nem volt gyerekkoromat. Nem is tudom, melyik fázisban vagyok, talán a szomorúság fázisában. Megpróbálok elgyászolni mindent, ami járt volna nekem, és amit nem kaptam meg, közben simogatom a saját kis szőke fejemet, legalább egy felnőtt szeresse már azt a gyereket.

Aztán, ha ennek vége, ha ezt elrendeztem, talán el tudom majd gyászolni apámat is. Most látom a sírt megint, de nem értem meg, hogy ő benne fekszik. Azt szokták mondani, hogy a holtak igazából élnek az emlékeinkben, mi tartjuk őket életben, és így van ez velem is. Nem értem, hogyan halhatott meg, hiszen álmodok vele, felriadok, félek még mindig, és el vagyok keseredve, hogy nem érti. Még él, és még bánt. Talán, ha majd elértem oda, hogy a gyerekkor, amire vágytam volna, nincs és nem is volt, ha ezt felfogom és ezzel megbékélek… Talán akkor felfogom azt is, hogy ő már nincs, és nem bánthat soha többé.

Szerző: Fulemony

Advertisements