Rózsaszín levelek a pokolból

Anna krimibe illő történetének egyes részleteit eddig csupán elejtett megjegyzésekből, interneten és tévéműsorokban elhintett információmorzsákból ismerhettük, bár édesanyja, Júlia a legkülönfélébb platformokon próbált nyilvánosságot szerezni lánya és unokái sorsának. Anna megnyomorított élete mellett azonban elment a média: mindenkit élettársa, a közismert, 2012-ben letartóztatott, több gyilkosságra való felbujtással is megvádolt bűnöző érdekelt, aki illegalitásban bekkelte ki a ’90-es évek olajszőkítés-botránya utáni büntetőjogi felelősségre vonást, és akinek Anna négy gyereket is szült az évek során. A gumiszoba.com az édesanyával, Júliával beszélgetett, és hogy a kép teljesebb legyen, egy pszichológus szakértőt és egy exnyomozót is megkérdeztünk. Ez itt Anna története.

A neveket megváltoztattuk.

Anna különösen összetartó, meleg családi környezetben nőtt fel, óvó légkörben, királykisasszonynak kijáró piedesztálon. Édesanyja elmondása szerint kortársainál valamivel éretlenebb, naivabb lány volt, szorgalmas, kitűnő tanuló. Jól viselte a Balettintézet katonás rendjét, fiatal kora ellenére felnőtteket is megszégyenítő önfegyelemmel dolgozott.

Júlia: – Szórakozni nem nagyon járt el, nem érezte jól magát ezeken a helyeken, fájt a hasa a cigarettafüsttől. Előfordult, hogy már én küldtem: menj, érezd jól magad a barátaiddal! – két óra múlva telefonált, hogy menjek érte. Hát ilyen lány volt. Okos volt, szép volt, jó volt, mindenki szerette. Ezért is heverjük ki ilyen nehezen az ő elvesztését. – az édesanya arcán szomorú mosoly. Megviseli őt a történtek felidézése: gyönyörű tizenhét éves lányából tíz év alatt, 2004-re egy családját megtagadó idegroncsot csinált egy közismert bűnöző. Júlia tíz éve nem találkozott a lányával és négy unokájával.

forrás: index.hu

Anna címlapon (forrás: index.hu)

A kezdetek

1994-ben járunk. Annának valamilyen kiegészítő sportot javasolt a balettmestere, így Júlia nagyon megörült, amikor felfedezett egy éppen akkor nyitó edzőtermet Bel-Budán. Be is íratta a lányát, övék volt az egyik első bérlet. Anna itt ismerkedett meg Péterrel, aki – mint utóbb kiderült –  ekkor  már Magyarország egyik legbefolyásosabb bűnözője volt.

J.: Anna eleinte nagyon tartott ettől a fiatalembertől. Egyik nap azzal jött haza, hogy nagy butaságot csinált, nem is érti, miért, de megadta valakinek a telefonszámunkat. „Mama, ha hívna, tagadj le!” – ezt kérte.

1994 nyarának végén Péter váratlanul beállított Júliáékhoz. Akkoriban feltűnően drága luxusautóval érkezett, hatalmas csokor rózsát és ajándékot hozott Annának. Ezt az édesanya vette át, Anna le sem jött a szobájából.

J.: Nagyon váratlanul ért minket ez a látogatás. Pétert akkor láttam először, ideges volt, hadart, megdöbbentett a kinézete is. Ilyen „öcsifejű” srác volt, alacsony, de helyes arcú. Rettenetesen zavarban volt. Én mint anya az első pillanatban éreztem, hogy nem Annához való. Anna persze halálosan örült a csokornak, soha nem kapott még ilyesmit, le is van vele fényképezve. Péter úgy fél óra múlva visszajött – már egy másik luxusautóval! – , és hozott még egy zacskót, mondván, hogy ez kigurult a kocsiban, így elfelejtette átadni. Ez a zacskó egyébként évekig kibontatlanul állt Anna szobájának ablakában. 2003-ban bontotta ki végül kíváncsiságból, egy Vendetta parfümcsalád volt benne.

Az édesanya tudomása szerint Anna ekkor még mindig ellenállt Péternek, tartott tőle. Ekkoriban kezdett kibontakozni valami közte és egy – azóta híres művésszé vált – gitáros fiú közt. Ezt a kapcsolatot a szülők is támogatták. Évekkel később, Anna eltűnése után azonban az Anna által akkoriban vezetett naptárakból kiderült, hogy ebben az időben már találkozgatott Péterrel. Utólag derült ki az is, hogy Péter figyelmeztette a lányt: jobban tenné, ha a gitárossal megszakítaná a kapcsolatot. 

Az első jelek 

Nem volt egyértelmű, hogy Anna és Péter milyen kapcsolatban állt egymással ebben az időszakban, ha találkoztak is, erről a szülők nem tudtak, és ellenőrizni sem tudták, hiszen Anna szinte reggeltől estig a Balettintézetben volt, gyakran éjszakába nyúltak a próbái, előadásai. Bizonyos jelek azonban már ekkor is felfedték Péter valódi természetét, és arra engedtek következtetni, hogy a lánynak van valamiféle kapcsolata a fiatalemberrel. Egy alkalommal, egy késői órán csengett a telefon A.-ék lakásán, az édesanyja, Júlia vette fel. Péter volt az: felháborodva támadt neki az édesanyának, hogy mit keres Anna a Nagymező utca sarkán egyedül, talán kurvát akar belőle nevelni? (Az édesapjára várt ott, hogy a próba után érte menjen és hazavigye.) Péter ekkor üvöltözött is a telefonban Júliával, meg volt arról győződve, hogy ő akadályozza a lánnyal alakulni kezdő kapcsolatát.

J.: Mi ekkor még nem tudunk Péter bűnözéséről, ebben teljesen naivak voltunk, velem akkor az anyai megérzésem mondatta, hogy ne haragudjon, hagyja békén a lányomat, ő még nem alkalmas egy ilyen kapcsolatra, nem illenek össze. Ekkor Péter teljesen kikelt magából, ordítani kezdett, hogy „Mi az, hogy anyai érzés? Ilyen nincs, hogy anyai érzés!” De én nem tudtam ezt máshogy megfogalmazni.

Anna 1995-ben végzett a Balettintézetben. Péter nem volt hivatalos a vizsgaelőadásra, de a főpróbán megjelent. Az édesanyának már ekkor feltűnt, hogy Péter betegesen féltékeny: néhány szám után vörös fejjel rohant ki a teremből, mert nem bírta elviselni, hogy Annához a tánc közben más férfiak hozzáérnek.

A szülők időközben próbálták kideríteni, hogy ki ez a fiatalember, hiszen szinte semmit nem tudtak róla. Valaki telefonon figyelmeztette őket, hogy messzire kerüljék el Pétert, mert bűnöző, kábítószeres, az illető éppen csak azt nem mondta ki, hogy gyilkos. Anna ezt nem hitte el, ekkorra már teljesen a férfi hatása alá került.

Anna 1995 szeptemberétől egy toulouse-i balett-társulathoz szerződött volna le, de ebből végül nem lett semmi.  Péter ’95 augusztusában Monte Carlóba vitte őt, hogy megünnepeljék a lány 18. születésnapját. A Hotel de Paris-ban szálltak meg, ami Monte Carlo egyik legdrágább luxusszállodája.

J.: Mi leültünk akkor a férjemmel, hogy elengedjük-e Annát, van-e jogunk 18 éves kora után ilyen szinten beleszólni az életébe. Végül elengedtük, mert nagyon szeretett volna menni, és ha az ellen nem volt kifogásunk, hogy több hónapra egy teljesen idegen helyre, Toulouse-ba utazzon, akkor nem mondhattunk neki nemet egy pár napos külföldi útra. Innen Anna egészen megváltozva tért vissza. Mintha véglegesen felnőtt volna. 

A monte carlo-i ünneplés után a fiatalok már nyíltan együtt jártak. Júlia ugyan gyakran mondta a lányának, hogy a férfi nem hozzá való, mégis úgy érezte, nincs joga beleszólni a nagykorú lánya életébe.

J.: Engem édesapám nagyon szigorúan fogott, a férjemmel sem igen volt lehetőségem kiélni a boldog kamaszszerelmet. Ezért sem tiltottam Annát Pétertől, nem akartam, hogy úgy érezze, valamiből kimarad. Semmiképpen sem akartam apám példáját követni. Inkább csak reménykedtünk, hogy egyszer majd vége lesz ennek a kapcsolatnak.

A fiatalember kerülte a család társaságát, a házukba sem ment be, ha egy-egy randevú előtt Anna még nem készült el, inkább megvárta őt odakint. Az édesanya elmondása szerint Péter ekkor még kissé faragatlan fiú benyomását keltette, helytelenül beszélt. A család továbbra sem tudott az életéről szinte semmit, azon kívül, hogy a nevelőapja ivott és verte, anyja korán öngyilkos lett, ő pedig később a tököli nevelőintézetbe került. Júlia tulajdonképpen örült is annak, hogy Péter tartja a három lépés távolságot: nem akart szembesülni a személyiségével, viselt dolgaival, műveletlenségével. Valahol még sajnálta is a férfit nehéz sorsa miatt.


Kuszing Gábor, pszichológus, a Stop-Férfierőszak Projekt munkatársa:

Péter teljesen tipikus bántalmazói eszköztárral alakította ezt a kapcsolatot. Ezek a férfiak általában keresik a naiv, tapasztalatlan nőket, vagy azokat, akiknek az akaratát már eleve megtörték neveléssel, korábbi bántalmazással. Anna ebben a történetben tökéletes célpont: fiatal, ezért tapasztalatlan.

Jellemző a bántalmazókra a zaklatás technikája, a fokozatosság, az eszközök, amelyeket Péter használ. Annának eleinte terhes a zaklatás (erre szokták azt mondani, hogy a férfi ostromolja a nőt, ami egyébként egy háborús metafora), de hogy férfiak így viselkednek (akár, mint ebben a történetben, kéretlenül megjelennek a nő otthonában), az teljesen elfogadott. Egy átlagos nőnek emiatt nem az jut eszébe először, hogy ez erőszak és zaklatás, hanem a romantikus szerelemmítosz miatt azt gondolja, hogy a férfi így fejezi ki a szerelmét. A nagy csokor virág, az ajándékok látszólag a hódítás eszközei, amelyeket Anna feltehetőleg kitüntető figyelemként értelmezett, és meg is enyhült tőlük. Ez valójában azért veszélyes, mert a társadalmi konvenciók támogatják a bántalmazókat abban, hogy nőket megkaparintsanak.

Jellemző bántalmazói magatartás a féltékenykedés, a kontroll alatt tartás és a verbális erőszak is.


A terhességek és a bujkálás

J.: Ez így ment egészen 1996 márciusáig, édesanyám haláláig. A fiatalok találkozgattak, de nem történt semmi kirívó, mi nem nagyon kommunikáltunk Péterrel. Aztán Péter édesanyám temetésén váratlanul megjelent Anna oldalán. Eljött a temetés utáni családi összejövetelre is hozzánk, abban a helyzetben természetesen nem küldhettem el. Ebből a szempontból nagyon okosan választotta meg az időpontot az egész, tág család előtti „bemutatkozásra”.

Az édesanya ellenérzései továbbra sem szűntek meg, de egyrészt családi nyomásra, másrészt saját döntéséből belenyugodott ebbe a kapcsolatba. Péter ezek után sem volt a családdal túl közlékeny. Ha Annáért jött, mindig sietett, ha le is ült, az ajtóhoz legközelebbre eső székre ült le. Júlia hamar rájött, hogy nem érdemes a személyes történeteit feszegetni, így a továbbiakban sem tudtak meg túl sokat róla. Bíztak Anna emberismeretében.

Időközben Anna jelentkezett a Táncművészeti Főiskolára, ahova helyhiány miatt nem vették fel, ám Péter hathatós közbenjárására vendéghallgatói helyet ajánlottak neki 1996 szeptemberétől.

Családi fotók

Családi fotók

Anna 1996 nyarán folyton visszatérő rosszullétekkel küzdött. Ezek a rosszullétek főleg a menstruációja előtt jelentkeztek, és egyáltalán nem szokványos menstruációs görcsök voltak. Akkoriban a pánikbetegség tünetei nem voltak ismertek, ahogy maga a betegség sem, de Júlia visszatekintve úgy látja, hogy ezek a rosszullétek valószínűleg pánikrohamok lehettek, és azért éppen az esedékes menzesz előtt jelentkeztek, mert Annának ekkor már terhesnek kellett volna lennie. Péter ugyanis mindenáron gyereket akart tőle.

1996 decemberében, egy három hónapos külföldi turnéról hazatérve azonban Anna mégis teherbe esett. Terhességét a családja előtt és a főiskolán is titkolta, csak a legközelebbi hozzátartozói tudták, hogy gyereket vár. Anna a titkolózást azzal magyarázta, hogy kismamaként nem véglegesítenék vendéghallgatói státuszát a főiskolán. A tréningeket, gyakorlatokat, táncórákat 1997 júniusáig terhesen csinálta végig.

J.: Anna a balettnak köszönhetően nagyon tudta kontrollálni a testét. Június 15. körül volt a balettvizsgája, és ekkor még senki nem vette észre rajta, hogy terhes! A vizsga után néhány nappal hirtelen megnőtt a hasa, akkor kezdett úgy kinézni, mint egy átlagos hét hónapos várandós nő. Ezt le is fotóztam, mert alig akartam elhinni, hogy ilyesmi létezik.

Időközben a rendőrség nyomozni kezdett az akkoriban kirobbant Energol-botrány ügyében. Ebben Péter is érintett volt, olyannyira, hogy 1997 októberében elfogatóparancsot adtak ki ellene; csakhogy ő ekkor már régen eltűnt a rendőrség szeme elől. A bujkálása egészen 2003 márciusáig tartott, amikorra az ellene felhozott vádak elévültek, ő pedig vállalkozóként folytathatta a tevékenységét Magyarországon. A bujkálás alatt Péternek négy gyermeke született Annától.

1997 augusztus 13-án Los Angelesben megszületett Anna és Péter első közös kislánya. (Anna a többi gyereket is mind Amerikában szülte, a férfi számára ez nagyon fontos volt, azt mondogatta, hogy az ő gyerekeiből így  még amerikai elnök is lehet. A szülések idejére Péter mindig lakást bérelt Annának és aktuális kísérőinek.) Anna szeptember 13-án tért haza Magyarországra a kislánnyal, a család úgy tudta, hogy Péter odakint maradt.

Hogy Péter pontosan hol bujkált, azt csak Anna tudhatta. A kislány születése után Anna többször is eltűnt két-három hetekre, a család úgy tudta, hogy Péterhez utazik Amerikába, de több jel is arra utal, hogy a férfi valójában mindvégig Magyarországon tartózkodott. Anna első elutazása 1997 decemberében történt, ahonnan újra terhesen tért vissza (első kislánya ekkor három hónapos volt).

J.: Annának ekkoriban már különféle furcsa feladatokat kellett végrehajtania. Olykor megjelent Péter valamelyik embere, és akkor Anna azonnal félretett mindent, ment. Táskákat, leveleket vitt és hozott. Amikor Anna itthon volt, velünk laktak, a kislánnyal főleg én foglalkoztam. Ne feledjük, hogy Anna közben főiskolára is járt! Második terhességét sem reklámozta, ugyanúgy részt vett a gyakorlatokon, táncórákon, mint az évfolyamtársai. Senki nem tudta azt sem, hogy már van egy gyereke: amikor szeptember 13-án visszatértek Amerikából, Anna hajszálra úgy nézett ki, mint a terhessége előtt. Egyszer említette a balettmesterének, hogy neki haza kellene jönnie megetetni a kislányt. Ezt az évfolyamtársai valahogy félreértették, és egy darabig azt hitték, Annának kiskutyája van, ezért kell hamarabb elmennie az órákról. Ennyire nem látszott rajta, hogy szült. A második terhesség alatt végigcsinálta az egész tanévet, 1998 júniusában levizsgázott. 

A második kislány 1998 szeptemberének végén született meg, szintén Amerikában. A nőgyógyász nem helyeselte, hogy Anna ilyen gyors egymásutánban szüli a gyerekeket, így valamilyen fogamzásgátló módszert javasolt a második kislány születése után. Annát is megviselték a szülések (rendkívül vékony testalkatú, törékeny nőként talán jobban is, mint egy átlagos kismamát), és maga sem szeretett volna már több gyereket, így egyetértett orvosával. Mivel Péter mindenáron akart fiú gyermeket is, és nem engedte Annának a fogamzásgátlást, Anna olyan módszert keresett, amit nem kell minden nap alkalmazni, a tabletta emiatt szóba sem jöhetett. Ezért kapott egy akkoriban még szinte kísérleti stádiumban lévő injekciót, ami három évre biztosította számára a fogamzásgátlást. Ezt Anna természetesen titokban bonyolította le.

1998 októberében a család visszatért Amerikából. Időnként megjelentek Péter emberei Annáért és a gyerekekért, ilyenkor egy-két hétre eltűntek, de ezeket leszámítva semmi kirívó esemény nem történt ezekben az időkben. A gyerekeket, mivel Anna továbbra is főiskolára járt és a szüleivel lakott, a nagymama nevelte. Közben Anna folyamatosan rejtélyes, időnként értelmetlennek tűnő feladatokat kapott: Péter titkos ügyeit intézte, cégeinek ügyvezetőjeként különféle papírokat kellett aláírnia, segítenie a férfi bujkálását.  Eközben Anna átesett egy gerincműtéten is.

J.: Amíg csak a két kislány volt, mi tulajdonképpen nem vettünk észre semmit. Anna főleg velünk volt. A szülések, a szoptatás, a gerincműtét, a főiskola és a Péterrel kapcsolatos feladatok miatt persze látszott, hogy Anna fárad, de mivel sokat volt velünk, sokat tudtunk neki segíteni, ez akkor még nem volt annyira vészes. Aztán 2001 tavaszán, ahogy elmúlt az 1998-ban alkalmazott injekció hatása, Anna teherbe esett az ikrekkel. Ekkor leült velünk, és a segítségünket kérte. Azt mondta, hogy ő ezeket a gyerekeket csak akkor tudja vállalni, ha mi segítünk neki, mert ő nem érez magában annyi erőt, hogy négy gyerekkel, a főiskolával, Péter ügyeivel egymaga boldoguljon. Ez részünkről is nagyon nehéz döntés volt, mi a családban mindig nagy örömmel vártunk minden gyereket. Anna azt mondta, hogy ha mi nem tudjuk ezt vállalni, akkor ő megszakíttatja a terhességét. Én erre csak azt mondhattam, hogy mi mellette állunk mindenben, segítjük őt, amiben csak tudjuk, így végül kihordta ezt a terhességet is. 2001 augusztusában megszülettek a fiúk, 3 kiló körül voltak mindketten, Anna természetes úton szülte őket.


Kuszing Gábor:

Statisztikailag kimutatható összefüggés van a gyerekek száma és a bántalmazás között, és ennek nem csupán a hagyományos családfelfogás az oka. A nő így már nem csak lelkileg és anyagilag, hanem jogilag is össze van kötve a bántalmazóval, hiszen az apának joga van a saját gyerekeihez, és ezt az ilyen férfi pontosan tudja.  Ez még egy esetleges válás után is kitűnő terepe a bántalmazásnak (a megítélt közös felügyelet, a nő tájékoztatási kötelezettsége az apa felé mind lehetőséget biztosít a további zaklatásra, bántalmazásra).

A bántalmazókra egyébként is jellemző a nő túlterhelése, a gyerek pedig nagy munka, kizsigereli az anyát (pláne, ha az egyéb segítséget nem kap), ez is az egyik oka annak, hogy a bántalmazók gyakran erőszakkal „szülesztenek” gyerekeket az áldozatukkal. (Anna történetében: a fogamzásgátlás tiltása). 


Agymosás. Az illegalitás borzalmai

A család és Anna közben egyre lehetetlenebb utasításokat kapott, egyre több tiltásnak és előírásnak kellett megfelelniük Péter bujkálása miatt. Péter az emberein keresztül és valószínűleg levélben kommunikált Annávalval, azt állította, hogy az egész családot folyamatosan figyelik, hogy lehallgatják őket. Tilos volt a férfi nevét beírniuk az internetes keresőbe, de egymást közt sem használhatták azt: „Mindenki” – ez volt Péter fedőneve. A gyerekek szintén Péter által kitalált fedőneveket kaptak, nem szólíthatták egymást az anyakönyvezett nevükön.

Júliáék egész életét befolyásolta Péter bujkálása, és nem csak az: a férfi számára ugyanis nagyon nehéz volt elviselni, hogy ez egy egymást szerető, összezáró család. Kínosan ügyelt arra, hogy ha családi esemény vagy betegség van, akkor tovább nehezítse Júliáék egyébként sem egyszerű helyzetét.

J.: Szerintem ez is a mi agymosásunknak volt a része. Állandóan meg kellett felelnünk Péter hirtelen jött utasításainak. A fiam 18. születésnapján például nem maradhattam otthon este, valamiért egy telefonfülkéhez kellett mennem. Annának egy alkalommal az éjszaka közepén fel kellett mennie a Szabadság-hegyre, mert állítólag valamilyen bokor alatt el volt helyezve egy fontos irat, és azt el kellett hoznia. Ez csak néhány példa a sokból. Én ezeket a feladatokat egyre kevésbé voltam hajlandó teljesíteni. Anna pánikrohamai ebben az időben is rendszeresek voltak. Előfordult, hogy valahova megint nagyon sürgősen el kellett volna mennie, de rosszul lett. Orvost nem hívhattunk, így az én orvos édesapám jött el és adott neki nyugtatót. Anna ezt nem vette be, hanem kiszökött a szobájából és elment végrehajtani az utasítást. Aztán olyan is volt, hogy Péter egyik lakásából el kellett szállítanunk a bútorokat egy másik lakásba, és ezt úgy kellett megtennünk, hogy a két lakás közt félúton lepakoltattuk az autót, hívtunk egy új tehertaxit, és ezzel juttattuk el a bútorokat a végleges helyükre. Meggyőződésem, hogy ezeknek a feladatoknak a nagy része csupán a mi nyomorításunkat szolgálta, és ezeknek Péter biztonsága szempontjából gyakran nem is volt értelmük. 

Egy hónaposak voltak az ikrek, amikor Anna kilenc hónapra eltűnt a négy gyerekkel. Ez alatt az idő alatt a család csak nagyon ritkán tudott kommunikálni Annával. Péter emberei időnként megjelentek, alufóliába csomagolt, Schenk-ragasztóval körbetekert leveleket hoztak, Anna ezekben adott hírt magáról. A leveleket Péter mindig ellenőrizte és elolvasta, Júliának vagy vissza kellett küldenie, vagy el kellett égetnie ezeket. A levelekben nem csak Annával és a gyerekekkel kapcsolatos „állapotjelentések” voltak, hanem különféle végrehajtandó utasítások is, amelyeknek az édesanya vonakodott megfelelni, válaszaiban megtagadta azok végrehajtását.

Anna ezekbe a csomagokba csempészte be édesanyjának szánt segélykérő leveleit.

J.: Anna gyakorlatilag az életével játszott, amikor ezeket a rózsaszínű papírra írt segélykéréseket elküldte nekem. Az első ilyen levélben az volt, hogy én hagyjam abba a szurkálódást, a „Mindenkire” vonatkozó dehonesztáló megnyilvánulásokat, ne hergeljem az oroszlánt, amíg ő van a ketrecben. Arra kért, hogy váltsak egy kedvesebb hangnemre a leveleimben. Ez természetesen arra vonatkozott, hogy én nem voltam hajlandó Péter kéréseit és feladatait teljesíteni, az ostor pedig, mivel ő volt testközelben, mindig Annán csattant. Ez a rózsaszínű cetli az ellenőrzés után került a csomagba, Anna megkért, hogy ne is reagáljak rá, mert akkor ő nagy bajba kerül. Később kaptam még egy cetlit tőle, amelyben megköszönte, hogy kedvesebb hangvételre váltottam a leveleimben, és nem utaltam a segélykérésére.

IMG_0945

A rózsaszínű levelek másolatai

A kilenc hónapnyi távollét után Anna hirtelen előkerült. Édesanyja elmondása szerint szörnyű fizikai és mentális állapotban volt. Az ikrek ekkor még csak anyatejet fogyasztottak, Júlia javasolta a lányának, hogy hagyja abba a szoptatást, mert Anna ekkor már szinte csont és bőr volt, fizikailag teljesen legyengült. A nyarat a család együtt töltötte, majd ősszel Anna újra eltűnt több hónapra a gyerekekkel.

2003 márciusában a rendőrség csendben megszüntette a körözést Péter ellen, mert az olajszőkítéssel kapcsolatos, ellene felhozott vádak elévültek. Március 24-én Anna újra előkerült a gyerekekkel, édesanyjának azt mondta, hogy Péter kidobta őt. Első dolga volt a gyerekeknek megigényelni a magyar állampolgárságot; egészen eddig a négy gyerek a magyar nyilvántartásban nem szerepelt. Mivel Anna rettegett attól, hogy Péter elveszi tőle a gyerekeket (a férfi gyakran fenyegetőzött is ezzel), jobbnak látta, ha létezésüket a magyar nyilvántartásban is hitelesítik.

Ekkor mesélt először édesanyjának azokról a szörnyűségekről is, amik az eltűnése alatti hónapokban történtek velük.

J.: Anna rettenetes dolgokat mondott. Péter végig kegyetlenkedett velük, rendszeresen voltak dühkitörései. Anna összes ruháját miszlikbe aprította, egy gyönyörű fiatal nőnek „csövescuccokban”, vastag keretes szemüvegben kellett járnia azokon a ritka alkalmakon, amikor a búvóhelyről rövid időkre eltávozhatott. Az Annának adott ajándékokat teátrálisan visszavette, és csak bizonyos feltételek mellett adta vissza azokat. A dühkitörései után gyakran mondta Annának, hogy felejtsen el mindent, minden rendbe jön, csak rossz napja volt, ideges volt, ezért tett ilyen dolgokat. Azt ígérte, hogy meg fog változni, nem fog üvöltözni. 

Továbbra is mindenféle feladatoknak kellett megfelelniük. Gyakran bujkáltak olyan helyeken, ahol sem víz, sem áram nem volt. Anna és a  gyerekek csak négykézláb közlekedhettek, a búvóhelyről alig mehettek ki. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudta ezt elviselni, azt válaszolta, hogy „Mama, én olyan állapotban voltam, hogy nekem még jó is volt, hogy négykézláb kellett közlekednem. Nem tudtam volna felállni.”

 Volt olyan, hogy Péter húzott a szoba közepén egy képzeletbeli vonalat, és Annának egész nap azt kellett figyelnie, hogy a gyerekek azt nehogy átlépjék. Előfordult, hogy Péter bezárta őket együtt egy apró szobába, mondván, ez egy túlélőgyakorlat, és 24 óráig nem engedte ki őket, pisilniük is vödörbe kellett. Anna napi alvásideje öt órában volt meghatározva. Jogi tankönyvekből áfatörvényeket kellett kívülről megtanulnia, amit esténként Péter kikérdezett tőle. Bár Anna szerette a húst, a férfi parancsára vegetáriánus életmódot kellett folytatniuk.

A gyakran volt egyedül a gyerekekkel, és mivel rendszeresen voltak pánikrohamai, így a lakás minden szegletébe vízzel telt vödröket helyezett el, hogy ha elájulna, a gyerekek fel tudják locsolni.

A bujkálás alatt sokszor volt velük Péter előző kapcsolatából származó fia is, akivel ilyenkor Annának kellett foglalkoznia. „Kis Péter” egyébként ekkor már az apja meghosszabbított kezeként működött, tagbaszakadt bűnözőknek parancsolt. 

Anna két alkalommal is próbált megszökni a rabságból, de mind a két alkalommal kizökkentette az elhatározásából valami külső dolog. Később azt mondta, szerencse, hogy mégsem szökött meg, szerinte Péter figyelte, hogy mit tesz. Addig feszítette a húrt, hogy Anna szökni akarjon, majd elment otthonról, megteremtve a lehetőséget a szökésre… De ha Anna valóban megpróbált volna megszökni, annak iszonyú megtorlás lett volna az ára. 

Anna olyan legyengült állapotban volt visszatérésekor, hogy édesanyja orvoshoz vitte kivizsgálásra. A nő ekkor már szeretett volna megszabadulni Pétertől, úgy tűnt, hogy meg akar vele szakítani minden kapcsolatot. A gyerekek is nagyon rossz mentális állapotban voltak, nehezen oldódtak fel, féltek, szorongtak. Látszott rajtuk, hogy tudják, hogyan kell viselkedniük, mintha idomítva lettek volna. Ha meghallották, hogy idegen érkezik a házba, azonnal elbújtak.

J.: 2003 tavaszán Anna annyira meg akart szabadulni ettől az embertől, hogy egyik este kérte, menjünk át hozzá a G. utcai lakásukba, mert ott lesz Péter is. Anna szerette volna, ha beszélünk vele, hátha tudunk rá hatni, hogy ne kegyetlenkedjen tovább. Ez nagyon nagy dolog volt Anna részéről, mert azelőtt soha nem árulta el, hogy hol fog Péter felbukkanni. Mi éjfél körül át is mentünk. Anna a kopogásunkra résnyire kinyitotta az ajtót, és csak nagyon nehezen engedett be minket. Érdeklődtem, hogy minden rendben van-e, de nem lehetett belőle kihúzni egy szót sem, lefeküdt a kanapéra azzal, hogy aludni szeretne. Közben a férjem a lakásban ténfergett. Egyszer csak hangokat hallottam, a férjem suttogva beszélt valakivel. Péter egy szekrényből került elő a kabátok, ruhák közül, egy szál alsónadrágban. Fura helyet volt, hogy a nagy gengszter, a város ura a szekrénybe bújt előlünk.

Hosszú beszélgetésünk volt ezután, számon kértük rajta azokat a dolgokat, amiket Annával és a gyerekekkel tett, de minden vádra úgy reagált, hogy Anna felé fordulva, kivörösödött fejjel, fojtott hangon azt ismételgette: „nézz a szemembe, nézz a szemembe, mondd meg nekik, hogy nem csináltam ilyet, nézz a szemembe, mondd meg nekik!”. Anna vagy nem válaszolt, vagy csak annyit mondott: nem csináltál ilyet, és lassan-lassan csúszott le a sarokban állva, a végén már ott kuporgott a földön a térdét átfogva, a fejét lehajtva. Rémes helyzet volt. Soha nem felejtem el. A beszélgetésnek persze semmi foganatja nem lett, hajnalban Péter azt mondta, menjünk el, mert nem bír velünk egy légtérben lenni. Amikor láttuk, hogy egy kicsit nyugodtabb lett, kimentünk a lakásból, de a ház előtt megvártuk, amíg Péter eloson a sötétben, és visszamentünk Annához.

Amikor Péter megtudta, hogy Anna orvoshoz fordult, abban a pillanatban elvitte a családtól a nőt. Az egyik kislányt Anna a szüleinél hagyta, mint mondta, „köldökzsinórnak” (félt, hogy ha mind a négy gyereket elviszi magával, többé már nem fog tudni szabadulni), és arra kérte édesanyját, hogy ha a születésnapjáig, augusztus 21-ig nem térne vissza, akkor értesítse a rendőrséget.

Júlia nem bízott a rendőrségben, mert ekkor már nyílt titok volt, hogy Péter szinte előbb tudná meg, hogy Júlia esetleg bejelentést tesz, mint az ügyeletes tiszt, aki a jegyzőkönyvet felveszi. Anna nem tért vissza augusztus 21-én, az édesanya az említettek miatt mégsem értesítette a rendőrséget, és később ez jó döntésnek bizonyult, mert Annának sokkal nagyobb baja eshetett volna, ha megteszi.


Kuszing Gábor:

Jellemző a bántalmazóra, hogy az összeköttetésein keresztül sok mindent tud, hogy befolyásos ismerősei vannak, vagy akár a hatalomba is bedolgozza magát. A bántalmazónak rendkívül jó hatalmi érzéke van, otthonosan mozog a hatalmi hierarchiákban, és ez nem csak nagymenő bűnözőkre jellemző.

Gyakori, hogy a bántalmazó mondjuk együtt teniszezik a rendőrfőnökkel, kocsmázik a jegyzővel, jó barátja a gyámhivatali vezető. Ez biztonságosabbá teszi a bántalmazást, csökken a lebukás esélye, az áldozat számára pedig gyakorlatilag ellehetetleníti a segélykérést.


Elszigetelődés

Anna végül egy-két nappal a határidő után jelent meg újra a három gyerekkel, ekkor már együttműködésre képtelen állapotban, teljesen megtörve. Az édesanya máig nem tudja, hogy mi történhetett vele ez alatt a pár hét alatt. Péter már korábban is gyakran fenyegette azzal, hogy elveszi a gyerekeket, elvágja a torkukat, „kiadja őket négy szabolcsi cigánycsaládnak úgy, hogy azt se fogják tudni, hogy testvérek”.

Anna 2003 augusztusának végén is ettől rettegett, mert soha nem lehetett biztos abban, hogy a férfi beváltja-e az ígéretét. Az édesanya elmondása szerint ekkor már teljesen a család ellen volt hangolva, nagyon ellenségesen viselkedett, a gyerekekkel is minősíthetetlen hangnemben beszélt, valószínűleg Péter utasítására.

Júliának azt volt a legrosszabb végignézni, ahogy Anna a gyerekekkel bánt. Elmondása szerint gyakran kiabált velük, gonoszkodott, bár fizikailag sosem bántotta őket.

J.: Ezt úgy kell elképzelni, hogy például előfordult, hogy a gyerekek sírása és könyörgése ellenére nem nézett rájuk, nem szólt hozzájuk. Vagy ha sétálni vittem őket, akkor valamelyiküket otthon tartotta, nem engedte el velünk, teljesen indokolatlanul. Akkoriban próbáltuk őket intézményesíteni, és az egyik kislány minden reggel sírt, amikor ott akartuk hagyni az óvodában. Megkérdeztem tőle, „miért sírsz mindig, amikor a mami bevisz az oviba?”, azt válaszolta: „Azért sírok, mert azt szeretném, hogy a mami megöleljen.” Én nagyon nehezen tudtam ezt elviselni, szörnyen fájt, hogy így bánik a gyerekekkel, teljesen tehetetlen voltam. Mi akkor egy házban, de nem egy lakásban éltünk, a kapcsolattartás mégis egyre ritkult köztünk. Én hívatlanul sosem mentem át, mert nagyon feszült volt a viszony. Ha a kislányok felhívtak – ez gyakran megesett – , akkor persze mentem azonnal. Anna azonban kihúzta a telefont, hogy a gyerekek ne hívhassanak fel engem. Azok után, hogy éveken át anyjuk helyett anyjuk voltam, nagyon kötődtem hozzájuk, a szívem majd’ megszakadt ezt végignézni. 


Kuszing Gábor:

A bántalmazók jellemzően akadályozzák a partner gondoskodó viselkedését. (Például megtiltják a partnernek, hogy az felvegye a síró gyereket.) Ennek egyrészt az a célja, hogy kínozzák a nőt, másrészt alá akarják ásni az anya és a gyermek közötti bensőséges viszonyt, amely mindkét félnek tudna némi támaszt nyújtani. Az áldozattól elzárják a szövetséges keresésének lehetőségét is, elszigetelik szeretteiktől, barátaiktól. 


Anna és édesanyja közt a kapcsolat azután szakadt meg szinte teljesen 2004 februárjában, hogy egy heves vitájuk dulakodásba torkollott. A ház teremgarázsában futottak össze véletlenül, ekkor Anna kétségbeesetten, fojtott hangon közölte édesanyjával, hogy Péter tud a rózsaszín levelekről. A vita hevében Anna kabátujjából kirepült egy diktafon, akkor derült ki, hogy a nő már régóta minden beszélgetésüket rögzítette. Anna rendkívül zaklatott állapotban volt, rettegett a rózsaszín levelek miatt, zokogva követelte vissza diktafont, amit időközben a szintén jelenlévő édesapja felvett a földről. Szó szót követett, Anna borzasztó dolgokat vágott édesapja fejéhez, a felzaklatott helyzetben Anna és Júlia között dulakodás alakult ki. Anna ez után az eset után elköltözött. Közölte a nagyszülőkkel, hogy soha többé nem láthatják a gyerekeket.

Júlia gyámhivatalhoz fordult, nem akart belenyugodni, hogy nem láthatja az unokáit.

J.: Semmi mást nem akartam, csak egy hónapban egyszer, anyai felügyelet mellett, az Anna által megjelölt helyen és időpontban találkozni a gyerekekkel. Anna, bár eleinte úgy tűnt, hogy beleegyezik a nagyszülői láthatásba, de közben folyamatosan változtatta a bejelentett lakcímét, hogy nehezítse számunkra a gyámhivatali eljárást. A találkozásainkat akadályozta, nem volt ott a megbeszélt időben és helyen. A gyerekeknek, mint később kiderült, azt mondta, hogy mi nem mentünk el ezekre az alkalmakra. Véglegesen és számunkra ismeretlen helyre 2004 nyár végén tűntek el.

Én egészen addig hiába könyörögtem a különféle gyámhivataloknál, hiába mondtam, hogy a gyerekek el fognak tűnni, legalább a Családsegítőből menjen ki valaki hozzájuk, amíg tudják, hol vannak, egy kívülálló beszélgessen el Annával… senki nem segített. Vagy visszakoztak, amint megtudták, hogy kinek a gyerekeiről van szó, vagy eleve le voltak fizetve, nem tudom. Én egy idő után már abba is beletörődtem volna, hogy akkor ne találkozzunk, csak tudni akartam, hogy mi van a gyerekekkel, hogy jól vannak, az anyjukkal vannak.

2004 augusztusában a Csellengők c. műsorhoz fordultam, azon keresztül szerettem volna üzenni az unokáimnak. Azonban Incze Zsuzsa akkor azt válaszolta, hogy ez a dolog meghaladja az ő hatáskörét, és átirányított egy szakértőhöz, aki elvileg ilyen ügyekkel foglalkozott. Közben megkerestem Göncz Kingát is, aki akkor a családügyi és szociális minisztérium élén volt. Teljesen függetlenül egymástól, mindketten a Nemzeti Nyomozóirodához irányítottak minket.

A nyomozóktól azt a felvilágosítást kaptuk, hogy semmit nem tudnak tenni az ügy érdekében, amíg vér nem folyik. Akkoriban Kovács Lajos főnyomozó irányította a Fenyő-gyilkosság nyomozását, tőle is kértem segítséget. Ő nagyon készséges volt velünk, összehozott egy találkozást Annával, de ekkor már egyáltalán nem lehetett vele érdemben kommunikálni. A rendőrséget egyébként egy pillanatig sem érdekelte a gyerekek és Anna sorsa, valahogy mindig a – még Péter bujkálása alatt történt, az ő nevével összefüggésbe hozható – gyilkosságokra terelték a szót, ha segítséget kértem. 

Két és fél évig harcoltam az unokáimért, utána azért nem, mert arra gondoltam, hogy ők már beleszoktak egy új élethelyzetbe, ha abban én újra megjelenek és feltépem a sebeiket, az csak nekik rossz. 


 Kuszing Gábor:

Nem meglepő, hogy a rendőrség nem foglalkozott érdemben Annával és a gyerekekkel, hiszen itt volt egy politikai és bűnügyi prioritás. Mivel a bántalmazás nem egy másik gazdag fehér férfi érdekeit sértette, mint a többi bűncselekmény, amelyet Péter elkövetett, így nem foglalkoztak vele: ez legtöbbször így történik az ehhez hasonló esetekben.


Anna 2005 februárjában személyesen jelent meg a II. kerületi rendőrkapitányságon, és nyilatkozott arról, hogy sem az ő, sem a gyermekei sérelmére bűncselekményt nem követtek el, személyi szabadságukban nem korlátozza őket senki, így a rendőrség végleg lezárta az ügyet.

Anna 2007-ben nevet is változtatott.


Kovács Lajos nyugalmazott rendőrezredes, a „Döglött ügyek” osztályának volt vezetője:

1998-ban kaptam meg a Fenyő-gyilkosság ügyét a „Döglött ügyek” osztályának vezetőjeként (az ORKF Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatósága, Erőszakos és Vagyon Elleni Ügyek Osztályának „beceneve” – a szerk.). A gyilkossággal kapcsolatban felmerült Rohac, illetve egy másik, albán férfi neve is, akik mind a ketten Péter emberei voltak, így került ő a képbe. 

Anna édesanyja azért keresett meg minket 2004-ben, mert tudta, hogy mi egyébként is Péterrel foglalkozunk. Elmondta nekünk, hogy a lánya eltűnt, nem akar vele beszélni, megszakított minden kapcsolatot. Mivel ez az egész nagyon hirtelen történt, én úgy gondolom, hogy Péter valamivel megfenyegethette Annát, rákényszerítette, hogy szakítsa meg a családjával a kapcsolatot.

Ez már nekünk is kezdett érdekes lenni, hiszen Anna tudhatott a legtöbbet Péter dolgairól, így elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan lehetne őt megtalálni. Meg is találtuk végül, és Júlia kérésére úgy hívtuk be kihallgatásra, hogy miután mi végeztünk, az anyja is jelen lehessen.

Annát a kihallgatáson nem lehetett őszinteségre bírni, kizárólag olyasmiket mondott, hogy mennyire jó a kapcsolata Péterrel, a férfi milyen jó apa; semmilyen terhelő vallomást nem tudtunk kihúzni belőle. Olyan érzésünk is volt, mintha lehallgató is lett volna nála, nagyon megválogatta a szavait, ugyanazokat a mondatokat ismételte gépiesen, mint valami papagáj. Végig olyan volt, mintha nem is hozzánk beszélne, mintha valaki azonnal ellenőrizni tudná, hogy mit mond nekünk. 

Amikor végeztünk a kihallgatással, bejött az édesanyja, aki sírva könyörgött neki, hogy gondolja ezt át, térjen vissza a családba, ne tegye ezt a gyerekekkel. Anna mintha leckét mondott volna: „annak az életemnek vége van, szálljatok le rólam, hagyjatok békén”. Mint egy beakadt lemez. Hajthatatlan volt.

Annát végül elengedtük, hiszen nem volt okunk bent tartani. Így a mi részünk a történetben véget is ért. Innentől kezdve Anna eltűnése már nem tartozott a rendőrség hatáskörébe. Ha valaki nem akar a szüleivel találkozni, bár a lakóhelye ismert, és maga állítja, hogy jól van, akkor a rendőrség nem adhatja őt ki. A rendőrség különben is túlterhelt, évente 16-18 ezer eltűnést regisztrálnak, ennek legnagyobb része „komolytalan”: intézeti szökések, eltévedt szenilis nagypapák, lelépő férjek, akik élvezik pár napig a nejük nélkül töltött időt, kisgyerek elveszik a kukoricásban, meg van persze jó néhány öngyilkos is. Ezeknek az eltűnéseknek egy nagyon kis százaléka gyilkosság, ezeket hivatott kiszűrni a rendőrségi eljárás. Ha a keresett személy nagykorú és jelentkezik a rendőrségen, hogy ő nincs is eltűnve, akkor a nyomozást természetesen lezárják.


Júlia 2007-ben még egy alkalommal látta a két kislányt és Annát a budaörsi Decathlonban. Először meg sem ismerte a gyerekeket, annyit nőttek. Amikor rájuk ismert, odament, megsimogatta a fejüket, megkérdezte, emlékeznek-e még rá. Az anyjuk, amikor észrevette Júliát, fojtott hangon dühöngve rángatta ki a lányokat az áruházból, akik a kocsiból még hosszan integettek a nagymamának.

J.: Bár a családom sok elfoglaltságot ad, a két fiamtól született kislányunokáimra gyakran vigyázok, mégis sokszor az eltűnt lányomnál és 4 unokámnál járnak a gondolataim, ha véletlenül szabadon szárnyalhatnék.. Éjjel- nappal azon kapom magam, már megint, már megint, már megint rájuk gondolok, álmomban találkozunk. Nehéz így élnem, jókedvűnek lennem, hogy a családom ne szenvedjen, hogy ne érezzék úgy, miért az az egy hiányzik, holott Ők itt vannak… Ezt nem tudom megmagyarázni. Anya vagyok még akkor is, ha a lányom sokszor megtagadott. .Ő valóban lehet, hogy már nem érez édesanyjának sajnos, de rajtam ez nem segít.


Kuszing Gábor:

Egyéni helyzettől függ, hogy valaki képes-e kiszabadulni a bántalmazás rabságából. Vannak nők nagyon súlyos előtörténettel, akik valahogyan eljutnak a megfelelő szakmai segítséghez, és sikerül kitörniük. Az első és legfontosabb lépése a szabadulásnak, hogy a bántalmazott biztonságba kerüljön, ennek feltétele például a büntetőjogi beavatkozás is, ami általában nem szokott működni, ahogy ennél az esetnél is látjuk. A bántalmazott, amíg nincsen biztonságban, saját beszűkült tudatának is a rabja lehet. Éppen ezért, amíg az erőszak fennáll, nem érdemes azon lamentálni, hogy az áldozat hogyan áll hozzá a dolgokhoz. Akit nem bántalmaznak, az általában úgy képzeli el magát, hogy ő nem lenne befolyásolható egy ilyen helyzetben, ezért is szokták furcsállni az emberek, hogy a bántalmazó milyen agymosást végez. Ennek az agymosásnak szörnyűek a következményei, megfelelő szakmai segítségre van szükség a PTSD leküzdéséhez is. Sok áldozat egész életére traumatizált lesz, és ha meg is szabadul a bántalmazótól, a trauma után folyamatosan foglalkoznia kell annak hatásaival. 

Az a pszichoanalitikus teória, hogy a bántalmazó a saját gyermekkorában elszenvedett traumákat „veri le” az áldozaton, az áldozat szempontjából teljesen irreleváns, hiszen ő ettől még bántalmazva van. Emellett nem is igaz: nagyon sok olyan ember van, akit gyerekkorában bántottak, és ő maga nem lesz bántalmazó, illetve ennek a fordítottjára is találunk rengeteg példát. Azzal lehet némi kapcsolata a bántalmazásnak, hogy a bántalmazó milyen példát látott gyerekkorában: az apja vert-e az anyját? Mit tanult arról, hogy a nők és a gyerekek egyenlőek-e vele, vagy arra vannak, hogy őt szolgálják? 

Ha gyerekként végig kellett néznie, hogy az apja bántotta az anyját, akkor is felmerül a kérdés, hogy miért nem az anyával azonosul, miért nem őt sajnálja?

A férfiaknál azonban a bántalmazó magatartást kifejezetten bátorítja a társadalom. Véleményem szerint a bántalmazásnak két fő oka lehet: az egyik az, hogy kifizetődő (ebben a konkrét esetben is látjuk, hogy Péternek gyakorlatilag lett egy szolgája, aki intézte a jogilag necces ügyeket). A másik egyszerűen az, hogy megtehetik. Nincsen büntetőjogi beavatkozás. 

Hogy a szülők tehettek-e volna bármit is ebben az esetben, hogy megelőzzék a bajt, az nagyon nehéz kérdés. Sokszor még akkor sem késő az áldozat tájékoztatása, szembesítése, támogatása, amikor már kapcsolatba került a bántalmazóval.

A megelőzés szempontjából nagyon fontos az információszerzés: hogyan lehet felismerni a bántalmazó férfit? Tapasztaljuk, hogy azok a nők, akik kapnak egy listát az ezzel kapcsolatos tudnivalókról, vagy elolvassák az ajánlott könyveket, vonatkozó szakirodalmat, akkor már oda tudnak figyelni a jelekre. De ehhez is segítséget kellene kapniuk, társadalmi támogatást, büntetőjogi biztonságot.

Ajánlott oldal: www.stop-ferfieroszak.hu

Ajánlott olvasmányok:

Bancroft – Silverman – Ritchie: Lehet-e jó apa a bántalmazó?

Dina McMillan: De hiszen azt mondja, hogy szeret!

http://www.nokjoga.hu/segitoknek-donteshozoknak/segites-alapszabalyai/poszt-traumas-stressz-es-ptsd-a-segito-munka-kihiv-0

Barna Zsuzsa

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!) 

Reklámok