Futás, fogfájás, anyaság

 

Tudod, van most ez a fittness őrület. Hogy kinyitom a fészemet, és olvasom a kéretlenül beküldött reklámot arról, mit kellene megennem, hogy szépen lefogyjak, illetve gépek villannak be, amik úgy tesznek feszessé, hogy nekem közben semmit nem kell csinálnom. Ilyenekkel nyomasztanak engem a saját FB oldalamon.
Egészen szarul kezdem érezni magamat azért a rengeteg abált szalonnáért, amit esténként a klaviatúra fölött szoktam megenni fokhagymával.
Meg az is van, hogy most nyílt itt a városnak nevezett faluban egy fasza konditerem, ami előtt ott áll a helyileg ismert 8 darab kurva nagy terepjáró, és akkor oda el lehet menni kiformásítani magam. Én nem megyek oda, mert utálok pasik közé menni, terepjáróval meg nyilván pasik állnak ott. Ez a férfikerülés most már egyre inkább ilyen mánia nálam. Asszem, besokalltam már belőlük. Gyakran szeretnék láthatatlan lenni, utálom a bicikliről leforduló hölgyemezőket, a harisnyám csipkéjét kileső és szóvá tevő megbámulókat, meg úgy egyáltalán, tökre élvezem, ha észrevétlenül létezhetek és csak azokról az emberekről kell tudomást vennem, akikről tudomást akarok venni.
Szóval bajom van ezzel a kondizós izével, így aztán a terembe se megyek, hanem az van, hogy mintegy 3 éve kisebb- nagyobb megszakításokkal futni szoktam. Hetente háromszor vagy négyszer futok kb 600 métert két megállással egy eldugott erdős részen. Oda elfér a melegítő meg a turkálós Etnies cipő (a fiaim majdnem sokkot kaptak, mikor meglátták, mit bírtam kiturkálni 800 Ft- ért), ráadásul a kutyám is jöhet velem, tudunk versenyt sprintelni (más kutyák elől menekülve).
Ennyi nekem elég ahhoz, hogy időnként felnyomjam a pulzusomat, kiszellőztessem a tüdőmet és elmondhassam magamról, még köszönöm, jól vagyok.
Mármint elmondom ezt olyankor, mikor éppen nem futok.
Mert amúgy szerintem futni borzalmas. Ezt persze cáfolhatják mások, én senkitől el nem vitatom a maga élvezetét (mint ahogy a szopást is mindenkinek engedélyezem, csupán arra kérem a pasikat és az őket szopó szolgáló nőket, hogy ne manipuláljanak engem úton-útfélen a témával).

Tehát. Én utálok futni és mégis szeretek.
Azt szeretem ugyanis, amikor vége van. Na, akkor kifújom magam, lelazulok, elmondhatom, hogy ma is tettem a pulzusomért és a tiszta tüdőmért ezt- azt. Ilyenkor a feszültség csökken bennem és élvezem a nem futás állapotát. Ilyenkor értékessé válik az az idő, amit nem futással, lihegéssel, oldalam szúrásának elviselésével töltök.
Ilyenkor az a lét, ami egyébként gyakran borús és gondokkal terhelt, hirtelen kisimulttá és élvezhetővé válik épp úgy, mint ahogy élvezhető egy hosszan tartó fogfájás után fájdalom nélkül lenni. Tudod, az fajta boldogság, mikor így percenként felkiáltasz, hogy jééé, de remek! Most sem fáj! Úristen, de jó, hogy nem fáj!
Ilyenkor elfeledkezel azokról az egyébként kellemetlen tényezőkről, hogy amúgy a derekad időnként sajog meg a visszereid is begyulladnak, és úgy komplette van valami gáz az életeddel. Ilyenkor csupán örülsz annak, hogy ez a nehezen viselhető gyötrelem, a fogfájás (futás) végre abbamaradt.
Hohó! Kivirult a világ!

Kicsit hosszú a bevezetőm, mert amire ki akarok lyukadni, az is ilyen bonyolult levezetésen keresztül érthető meg.

Mint mondtam, én nem vitatom el mások életét. Megírom, amit látok és gondolok, időnként (sokkal ritkábban, mint szeretnéd) megírom a saját érzéseimet és utalok a saját életemre (most pl ezzel a futás dologgal. Így már azt is tudod, hogy nemcsak szopni utálok, hanem futni is. Közben meg má megint szivatlak és összezavarlak, szóval hónapok óta nem tudod kideríteni, hogy most akkor én, a blogger szopok- e. De hogy futni nem szeretek, azt legalább biztosan tudhatod…. Hm. Vagy nem).

Szóval beszélek itt az anyák sanyarú, beszorított világáról, és nehezen értem, hogy miből táplálkozik azoknak a nőknek a lelkesedése, akik amellett kardoskodnak, hogy igen, igen, otthon jó! A gyerekszülés jó! És bejönnek az oldalra is, és tolják ezt a gyereknek az anyja mellett szöveget, meg hogy zsigerileg a nők izé… meg írnak gyerektelenül arról, hogy idióta az a nő, aki nem arra vágyik, hogy a pelenkát lengesse a bezárt ajtók mögött.
És hajlamos vagyok rá, hogy ilyenkor lessek nagy szemekkel, hogy hogyan nem értik meg ezek a nők, micsoda kiszolgáltatottság és anyagi függés a gyerek és a gyes zsinórban bevállalása.
Nézek, pedig én már ezen túl vagyok, én sem mértem fel, nem is mondta el senki, így aztán jól meg is szívtam. És kérdezed te erre, hogy akkor miért, milyen alapon beszélek én most erről? Hogyan is lehet hiteles az én szavam a témában? Hogyan is tudhatnám én jobban, mivel jár az anyaság, mint az, aki még előtte van, vagy épp csak elkezdte azt az utat, amiről én már lefele tartok (hála a jóistennek!)?
Nyilván az tudja jobban az anyaság valós világát, aki egy darab 8 hónapos csecsemővel villog a napsütésben, vagy az, aki csak vágyakozik az ilyesfajta lét után.

No, és akkor ezen szoktam erősen gondolkodni. Aztán az élet meg hoz ilyen megvilágosodásokat nekem arról, hogy miképpen függ össze a fogfájás a futással és a gyerekvállalással.
Hogy tudniillik a minap tipródtam egy ilyen százforintos típusú, polcokkal szorosan berakott kis üzletben, amely boltokból mostanság sokat látni. Ócsó pézér ócskákat bolt, ami jól tükrözi, hogy mire is van szüksége és lehetősége a magyar fogyasztóknak.
Na, és akkor ott tapostuk egymást a nőkkel (mer elférni egy ilyenben nem lehet), mikor hallom ám, hogy ketten beszélgetnek. Mondja az egyik, hogy augusztusban jön a baba, marad akkor ő most otthon. Erre a másik csaj, akit amúgy látásból ismerek, rögtön vágja, hogy júúúúj, de jó is az. Hogy ő is szívesen szülne még, csak hát nincs több hely és kapacitás. Ennyi fért a keretbe.

Én meg így néztem, hogy miért, miért, miért gondolja ezt így? Miért jó az a nőknek, ennek a nőnek, ha kiesve a világ vérkeringéséből, kiszolgáltatva egy férfinek, pénzt kérve és megköszönve, kiskorúsítva, cselédesítve éljen?
Talán ő nem látja, hogy ez gáz? Vagy lehet, hogy ez tényleg jó neki?
És akkor eszembe jutott, hogy szoktam én ezt a nőt látni dolgozni. Hát ez a nő egy boltban eladó. Ez hajnaltól estig visszeresre járja a lábát minimálbérért. Cipekedik, pakol, trappol és hozzá szakadatlan mosolyog.
Jaaa- csaptam a homlokomra- így már értem.

És így már tényleg értem. Ha meg ehhez az életlehetőséghez még hozzáteszem azt a nagyon kedves, nőbarát férfimondást, hogy azért kell a nőnek minimum három gyereket csinálni, mert annyi mellett már nincs ideje gondolkodni meg “ugrálni”, akkor pontosan fogom érteni, hogy miért is mozdulnak ki olyan nehezen a 40 alatti (és időnként feletti) nők ebből a “zsigerileg szolgálatra programozott” hülyítésből. Hát nyilván azért, mert ahogy nem vagyunk zsigerileg cselédségre programozva, úgy arra sem vagyunk programozva, hogy méltatlan körülmények között méltatlan bérért tegyük magunkat tönkre. És mivel nagyon sok nőnek csupán ennyit (lassú halált) jelent a munkaerőpiac, nekik azok a szavak, hogy saját élet, saját kereset, saját idő, sőt, karrier, siker, önállóság nem mondanak semmit. Az ő világukban az “otthon maradni a gyerekkel” egészen sokáig megmaradhat vágyott életprogramnak. Addig biztosan, amíg a férjük nem kezdi verni őket, vagy csak hirtelen nem jut eszükbe a kérdés: Ki vagyok én? Vagyok- e még valaki?

Így, a nők ellehetetlenítésével éri el a társadalom, hogy elforduljanak azoktól a nőktől, akik valami számukra ismeretlen világról beszélnek. Önmegvalósításról, egyenrangúságról, karrierről! Nekik olyan a gyes, mint nekem beérni futás után a célba. Lihegés, nyugalom, elengedés.

Mikor a nő munkája nincs megfizetve, mikor így is, úgy is kiszolgáltatott, mikor fizikailag, lelkileg romboló munkakörülményei vannak, akkor az otthona, a gyereknevelés áhított és nagyjából egyetlen karriernek tűnik fel. Jóval szerethetőbb és kellemesebb munkának, mint az, amit egyébként csinálnia kell. Hogy azért nem jár fizetés? De legalább hasznosnak érezheti magát. Mint abban a videóban a nyolcgyerekes, nincstelen asszony, aki azt mondta, az egyetlen öröme, valós feladata a világban, mondjuk úgy, az egyetlen haszna, hogy utódokat hoz létre és azokat igyekszik jól felnevelni.

Milyen alternatívát ad ez a társadalom a nőknek a szülésen kívül? Azok a nők, akik dolgoznak, azok milyen valós lehetőségeket kapnak ezzel? Annak alapján, amit egy nő lát maga körül a világban, egyáltalán lehet- e neki alternatíva a független élet, vagy az, hogy házasságban, gyerekkel a hátán is lehetőségnek lássa azt, hogy ő a családjában egyenrangúként és ne cselédként legyen jelen? Havi 80 ezerből két gyerekkel alternatíva- e az, hogy a rossz kapcsolatból kilépjen valaki? Vagy inkább alternatíva az, hogy még egy gyerekkel bebetonozza magát, szolgálattal valamennyire jó pozícióba kerül (erőn fölül óvja a házasságot, alkalmazkodik a férjéhez, ameddig lehet), anális szexszel és szorgos szopással visszatartja a férfit másik nőktől (meg ahogy azt Jucika elképzeli) és megpróbálja ezt az egészet valahogy megúszni, sőt, esetleg élvezni. Közben pedig hevesen igyekszik elhallgattatni azokat, akik azt mondják, ez szolgasors, ennél több jár egy nőnek.
Neki is, aki (most még) azt mondja, ez pont az, amire vágyik.
Neki is joga van (lenne) ahhoz, hogy ha holnap úgy ébred, hogy nem ezt és nem így akarja, akkor legyen lehetősége változtatni.

Szóval értem a nőket, akiknek a fullasztó futás helyett jobbnak tűnik az otthoni nyugalom (már amennyiben a gyereknyígás és a férjszolgálat nyugalomnak minősül).
Ha pedig ehhez az életformához van megfelelő anyagi keret, szelíd középosztálybeli jólét, csipkés terítő a dohányzóasztalon, nyáron egy hét a Balatonnál és egy viszonylag normális férj (akit kifogni egyébként szinte nagyobb szerencse, mint ötöst nyerni a lottón), akkor ebbe a szerepbe szépen bele is lehet ülni, és azt mondani, hogy köszike, én így jól vagyok, ti többiek meg elbénáztátok. Hát ki mondja azt, hogy ez így, a drága gyermekeimmel (akikkel csak suttogva szoktam ordítani) szarabb, mint polcozni a teszkóban?

És ebben a fényben ez így teljesen érthető is. Mint ahogy futás közben és után szerethetőnek tűnik az a hétköznapi, gondokkal terhelt, derékfájós lét, amit nem tesz még nehezebbé a plusz erőlködés. Vagy ahogyan a fogfájás után válik értékessé a fájdalommentes létezés. Nem a probléma tűnik el ilyenkor, nem minőségi változás van, csupán egy még rosszabbhoz viszonyítva tűnik fel szivárványosnak az átlagosan szürke, netán kellemetlen.

A vizsgálat akkor lenne reális, ha minden nő úgy keresne, olyan lehetőségei volnának, olyan lenne a bölcsődei, óvodai ellátás, úgy lenne kismama műszak, családbarát munkahely, hogy a nő, ha kedve szottyan bármikor tudna a férfiéhoz hasonló önálló egzisztenciát teremteni. Akkor kellene majd megvizsgálni, mennyire hívogató lét a négy fal közé bezárás és az anyagi függés megteremtése.
Ha ilyen körülmények lennének és így lennének lehetőségeik a nőknek, ha a társadalmi lét nem megerőltető és gyilkos futásnak vagy fogfájásnak tűnne, akkor lennék én nagyon kíváncsi, hogy mennyien látnák boldogító életcélnak a több éven át tartó otthoni ingyenmunkát.
És persze lehet, hogy a számok nem változnának akkor sem. Lehet, hogy ugyanennyi nő érezné programnak a szaporodást és a család kiszolgálását. Lehet. Akkor viszont biztosak lehetnénk abban, hogy ezeknek a nőknek ez valós döntésük, nem pedig a kényszerpálya boldogsággá színezése.  Biztosan tudhatnánk, hogy nem a fogfájás elől menekülés, nem két rossz megoldás közül a kisebbik választása ez, hanem igazi, vérbő akarat, mondhatni zsigeri anyaság, genetikai gondoskodáskényszer, amit semmilyen lelki és egzisztenciális kiteljesedés nem képes felülírni.
Akkor biztos lennék abban, hogy amit mondanak, az úgy igaz, nem pedig önáltatás és valamiféle nem szembenézés azzal a ténnyel, hogy ebben az országban nagyon nincs is más választása egy nőnek, mint ősanyává lenni.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Reklámok