Óvóbácsik a lakásomban

2Kilenc hónapos volt a lányom, amikor rettentő éles eszünkkel rájöttünk, hogy ha én tanulni akarok, a férjem meg dolgozni, akkor kénytelenek leszünk bébiszittert fogadni. A bölcsőde – szeptember lévén – nem volt opció.

Egy „rendes” anya persze nagyon megválogatja, hogy kire meri rábízni a gyerekét. Nézegettem a hirdetéseket, közben kiposztoltam facebook-ra is, hogy gyerekvigyázót keresünk. Egyszer csak rám írt egy régi ismerősöm, hogy a fia most költözött Budapestre, rá is ér, mert éppen nincs munkája, próbáljam ki, meglátom, nem bánom meg. Én meg úgy voltam vele, hogy egye fene, maxoljuk ki a feminizmust, hímnemű lesz a bébiszitterem, na és.

A srác úgy érkezett hozzánk, hogy életében még soha nem pelenkázott, a gyerekvigyázást is főleg nagyobb gyerekekkel és alkalomszerűen űzte, de megnyugtattam, hogy én sem úgy születtem ám, hogy minden a kisujjamban volt, majd megtanulja.

Szokás olyasmivel érvelni, hogy a férfiakból hiányzik az anyai ösztön (sic!), a nők meg zsigerileg értenek a gyerekekhez, erre születtek, a pelenkázás egyenesen szenvedélyük, meg hát egy faszi mit is kezdjen egy kicsi – ráadásul lány – babával. Én is kaptam hideget-meleget, kezdve ott, hogy milyen bátor vagyok, hogy ezt be merem vállalni, egészen addig, hogy felelőtlenség egy 23 éves srácra bízni a gyereket (különben is üljek mellette én, aztán magoljak irodalomtudomány-történeti évszámokat úgy, hogy közben az ölemben kalimpál, és firkálja a jegyzeteimet).

Szóval mondtak nekem sok mindent, de akkor már úgy voltam vele, hogy csakazértis. Majd meglátjátok, hogy a pasik sincsenek beoltva kisbabák ellen.

A srác végül fél évig volt nálunk, átlag napi hat órában hétköznapokon, és nem azért ment el, mert nem vált be, hanem azért, mert kapott egy másik munkát, ami számára nagyobb kihívás, és többet is keres vele. Azt kell, hogy mondjam, hogy a lehető legjobb döntés volt őt választani.

Nagyon hamar belerázódott a gyerekkel kapcsolatos feladatokba, képzeljétek, még pelenkázni is megtanult (!!!), és akkor sem jött zavarba, amikor a gyerek nyakig fosta magát: levette a ruháit, beleállította a kádba és lecsutakolta, noha ilyet sem csinált soha azelőtt. Amikor a lányom megtanult járni, kacagva szaladt az ajtóhoz, ha tudta, hogy D. jön. Kicsit szar volt, hogy mindenkit külön kell biztosítanom D. alkalmassága felől (nagyanyámat főleg, ő szörnyedt el a legjobban, hogy ezt mégis hogy merészelem megtenni a gyerekemmel), ő ugyanis egyáltalán nem adott okot semmilyen kételkedésre. Mindig pontos volt, mindent elvégzett, prímán játszott, pelenkázott, etetett, altatott.

Miközben egyébként pont olyan helyes, vagány srác maradt, mint amilyen akkor volt, amikor megismertük. Tetkója is volt, meg fültágítója, drum&bass-bulikba járt, mittudomén, nem másztam bele a magánéletébe, viszont garantáltan nem lett kevésbé férfias attól, hogy ellátott egy totyogót.

Időközben úgy alakult, hogy az új bébiszitterünk is fiú. Ő egy bölcsődéből jött át hozzánk, és róla is csak a legjobbakat tudom elmondani. A kiscsaj már most imádja, pedig még csak egy hete ismerik egymást.

De miért is mesélem ezt? Nagyon keményen tartja magát még ma is az a tévhit, hogy a férfiak nem értenek a kisbabákhoz, ezért nem is várhatjuk tőlük, hogy akár egy szalmát is keresztbe tegyenek a gyerek körül. Majd ha már lesz 3-4 éves, lehet vele focizni, meg – miután a mama kimosta a szarból és kiöltöztette – villogni a játszótéren, fogsort villantva minden csinosabb anyukára, akkor esetleg hajlandó lehet a férfi is napi fél órát foglalkozni a saját kölkével. De hát a kisbaba, az mégiscsak a nő dolga. Férfi bébiszitter? Bölcsődei gondozó? Óvóbácsi? Na ne röhögtess! (Az ’óvóbácsi’ szót még a word is aláhúzza, nem ismeri ugyanis.)

Én egyrészt magamon is tapasztaltam már a kezdeteknél, hogy a pelenkázás és az éjjeli kelés a gyerekhez nincs bennem genetikailag kódolva. A férjemen meg azt tapasztaltam, hogy ugyan benne sincs, de ahogyan én, úgy ő is megteszi, ugyanannyiszor és ugyanolyan hozzáállással.

Régóta szajkózom mindenhol, hogy a férfi pontosan ugyanazokra a dolgokra képes egy gyerek körül – a szoptatást kivéve – , amire a nő. Ez nem olyan, mint színvaknak kreszt tanulni: olyan nincs, hogy nem tudom, olyan van, hogy nem akarom.

Úgy gondolom, hogy ha egy fiatal fiú képes megtanulni más gyerekét ellátni, akkor egy apa pláne képes ugyanerre a saját gyerekével.

A másik pedig az a kérdés, hogy mennyire alkalmasak a férfiak bölcsődei-óvodai dolgozónak, és hogy miért is vannak szinte megbélyegezve azok, akik valamilyen csoda folytán kicsi gyerekekkel foglalkoznak. A saját példámból is látom, hogy ha a személyisége olyan (szereti a gyerekeket, talál velük közös hangot, örömét leli a játékban stb.), akkor egy férfi éppen olyan hatékonysággal tud jelen lenni a gyerek bölcsődei-óvodai éveiben nevelőként, mint egy nő. Az, hogy valaki ért-e a gyerekekhez, nem nemfüggő. Én például bevallottan nem értek hozzájuk, és a saját gyerekemen kívül nem is igen viselem el őket, pedig nő vagyok.

D. számára volt még egy fontos tanulság a nálunk eltöltött fél évben, remélem, nem haragszik meg, ha leírom. Egyszer mondott nekem valami olyasmit, hogy ő mindig is nagyon szerette a gyerekeket, és valahogy úgy képzelte sokáig, hogy fiatalon szeretne apa lenni. Aztán – többek közt a gyerekemmel eltöltött sok idő miatt is – rádöbbent, hogy ez valójában mekkora felelősség, és hogy egyáltalán nem annyira egyszerű, mint képzelte. Abban viszont én vagyok száz százalékig biztos, hogy ez a fél év a későbbiekben majd segíteni fog neki abban, hogy még annál is jobb apává váljon, mint amilyenné enélkül válna.

Aztán van számomra még egy nagy tanulság, vagy felismerés, vagy nem is tudom, micsoda ebben az egészben. Ezek fiatal srácok, sok dologban nem úgy gondolkodnak, mint az apjuk gondolkodott, máshogy állnak az egyenlőség kérdéséhez, és én ilyenkor úgy érzem, hogy igenis van remény. (Jó, hát szerencsém volt, mondhatnátok, kifogtam két jófej pasit, akik aranyosak a gyerekemmel, de nem csak erről van szó.) Ez egyrészt nevelés kérdése is persze (és itt szeretném nagyon megtapsolni mindkét szitterem anyukáját), de szerintem társadalmi felelősségünk is van ebben, nemcsak egyéni. Ezt úgy értem, hogy társadalmilag kell felülírnunk azt a meggyőződést, hogy a férfiak nem értenek a gyerekekhez, vagy hogy férfi nem való csecsemőgondozói vagy óvodapedagógusi szakmába. Ért, ha olyan, és való, ha olyan. A saját gyerekét meg mindenkinek kötelessége megtanulni ellátni, akár született bölcsibácsi az illető, akár nem. És hát, látjátok, meg lehet tanulni.

(Esetleges férfi olvasóinknak szeretnék még megsúgni két dolgot. 1: a férjemnek nem lett kisebb a farka attól, hogy rendszeresen pelenkázott. Komolyan. Tudom, hogy nem hiszitek, de tényleg nem. 2: mindkét említett srácnak komoly barátnője van. Ez amúgy nem lényeg, csak a buzizók kedvéért írom.)

Advertisements