Van- e itt lehetőség demokratikus iskolát csinálni?

Tudod, mikor időnként kikelek magamból, látva a gyerekeim szenvedéseit a hazai oktatási rendszerben, akkor szoktam olyan tanácsokat kapni, hogy ha nem vagyok jól az iskolával, akkor vigyem át szépen a gyerekemet valami másik helyre, és akkor jó lesz majd nekünk. Vigyem pl. Waldorfba.
Az a baj, hogy nekünk nincs elérhető közelségben ilyen iskola, illetve odajutni legalább olyan megterhelő lenne a gyerekemnek, mint ebbe a szar államiba járni. És ez csak az egyik dolog. A másik meg az, hogy nem tartom jónak, hogy mikor az oktatás minőségéről beszélünk, akkor abban opció legyen a gyerekeink iskolából kimenekítése.
Ha csak ez tűnik megoldásnak, ha ennél előrébb nem látunk, akkor az azt jelenti, hogy minden szinten csak a saját picinke világunkat látjuk. Legyen jó nekem, a gyerekemnek, a többivel meg amúgy is mit kezdjek. Ez persze működhet akkor, mikor a családi tanács összeül a gyerek ügyében, de ha én egy nyilvános oldalon töprengek a magyar oktatási szarságokról, akkor a saját nyomoromnál azért távolabbra igyekszek nézni.

Szóval nem azt tartanám jó megoldásnak, hogy beletörődünk a szétvert oktatásba, és elfogadjuk, hogy nincs más kiút, mint megcsinálni a magániskolákat, amelyekben aztán valamennyire élhető az élet.
Látnunk kell, hogy ez a probléma a társadalmat érinti. Ha én most megtehetem, hogy a gyerekem átviszem másik iskolába, az csupán annyit jelent, hogy engem vagy őt később fog eltemetni az a szar, ami a szegényebbeket már most megfullasztja. Ha nem teszek semmit, ha hallgatok, akkor előbb-utóbb engem is elér a mocsok, csak más módon.
Mert a társadalom komplette züllik szét, ezt pedig az egyes ember nem tudja átvészelni.

Az volna megoldás, ha a közoktatást tennénk élhetővé.
És persze ez a legnehezebb. Ennél könnyebb az egyes gyerek kimenekítése. A rendszerben olyan szorosra van már fűzve a rablánc, hogy a tanárnak alig van lehetősége valami mást mutatni, mint ami az előírás. Továbbá kérdés az is, van-e annyi kapacitás a pedagógusokban, úgy értem, van-e ambíció, kreativitás, alkotókedv, hogy még ilyen közegben is átvigyék a demokrácia szellemét.
Mert lássuk be, az elsődleges nevelő erő az maga az ember. Hogy egy tanár mit sugároz és azt milyen szellemiségben teszi, az az ő ügye. Ebbe még a rendszer – egyelőre – nem tud beleavatkozni.
És akkor itt rögtön jön egy újabb kérdés, hogy vajon hol tartunk mi most pedagógusilag?
Tömegileg alkalmas-e a mostani pedagógustársadalom ebben az országban, hogy demokratikus oktatást műveljen? Egyáltalán tudja-e, hogy mi az?

Olvastam egy cikket. Az írója egy Waldorf-iskolában tapasztalt élményeiről számol be. Nem Magyarország a helyszín, de szerintem akár az is lehetne. Lehetne itt is az iskola.
Hogy miért?
Mert nézhetsz te módszereket, minden mögött (a legjobb mögött is) az alapfelfogás a lényeg. Magyarország az iskolarendszerét a nulladik perctől a porosz módszerekre építette, vagyis minden nemzedék úgy tanult, hogy az hatalmi szóval volt irányítva. Az itteni tanárok többségének nincsen kép a fejében arról, milyen is a szabadelvű nevelés.

Úúúristen, hogyan lehetséges az, hogy majd a finnek tantárgyak nélkül tanulnak? Hogyan lesz ott valami rendszer és rend és átláthatóság? Hát meg lehet ott majd bolondulni!
Valami rendszer azért mégis kell, hogy legyen!
Vagy a másik verzió:
Ja, értem én, hogy ott működik, de azért minálunk egészen más a helyzet. Itt minálunk biztos nem lenne jó egy ilyen oktatás.
– Miért?
– Őőő, mert itt mások a viszonyok.
Jaa, az más. Itt tényleg mások a viszonyok. Ebben az országban nincs múltja és hagyománya a demokráciának vagy a demokratikus oktatásnak. Nem is tudjuk, mi az. Azt gondoljuk, az maga a szabad őrjöngés, a fegyelem teljes hiánya, a zaj, a káosz, amelyben aztán teljes képtelenség leadni az anyagot.
Maradjon minden inkább így. Legyen az osztályban csend, a gyerekek figyeljenek, hetente ülésrend, hogy nehogy szorosabb kapcsolódások, beszélgetések, röhögések kialakuljanak (ezért már eleve olyanokat ültetünk össze, akik utálják egymást). 45 percenként szünet, kicsit belecsúszunk néha, de ti tehettek róla kölkök, mert legalább 20 perc elment a fegyelmezéssel.
Persze ha ez nem így volna, ha a gyerekek nem változtak volna meg ilyen eszméletlenül az elmúlt 20 évben, nem vesztette volna el a pedagóguspálya a megbecsülést, akkor lehetne most demokratikus oktatás. Bizony! Például azokkal a 20 évvel ezelőtti szófogadó gyerekekkel még lehetett volna demokrácia! Azok még tudtak viselkedni. Ma már a kölkök teljesen átveszik a hatalmat, ha hagyod. Mer ugye nincsenek eszközeid, hogy megfogd őket.
Mondjuk ha lehetnél Waldorf, vagy nem volna olyan sok adminisztrációd, akkor nyilván a személyiséged is gyökeresen átalakulna, és rögvest tudnál modern, kreatív és széles látókörrel rendelkező, valamint issszonyatosan demokratikus lenni. Csak kussolna már el az a sok gyerek meg a hülye öntudatos szüleik.

És lám, az említett cikkben is feljön a probléma, hogy tudniillik Waldorf ugyan demokratikus és kiteljesítő elveket vallott, ám az iskolája bizonyos fokig épp annyira tekintélyelvű és erőszakos, mint bármely másik iskola. Az egy dolog, hogy a maga rendszerében kitágítja a gyerek fejlődési lehetőségeit, de az elv, a gondolkodás szabadsága az vajon mennyiben tud megvalósulni?

És kérdés az, hogy mi, felnőttek, akik ezt a rendszert működtetjük, akiknek ezt a kiteljesedést segíteni kellene (államiban, waldrofban egyaránt), mi vajon mennyiben vagyunk képesek lelépni a hatalmi pozíciónkból? És mikor kell lelépnünk onnan? És mikor fontos, hogy ott legyünk?
Lehet-e beszélni demokratikus nevelésről olyan országban, iskolában, ahol a tanárok nagy részének a legnagyobb problémája az, hogy miképpen képes ő a klasszikus értelemben fegyelmet tartani? Saját gyerekeim iskoláiban, illetve ahol én dolgozom azt látom, hogy az iskola legfőbb feladata a fegyelmezés. Nem oktatási módszerekről beszélgetnek a tanárikban, nem ötleteket csereberélnek, vagy nem óravázlatokat elemeznek mondjuk genderszempontból, hanem az a téma, hogy melyik gyerek milyen hülyeséget csinált, azért milyen retorzió járhat és majd azt hogyan fogadják a szülők.
Mert jaj, a gyerekek nagyon fegyelmezetlenek. Jaj, nagyon szemtelenek.

És egy bizonyos szemlélettel rájuk tekintve tényleg azok.
Viszont nekem nagy kérdés, hogy mire vagyunk mi, felnőttek a megváltozott körülmények között képesek? Én mire vagyok képes? Én, aki ebben a közegben hatalommal bírok, sokkal tágabbak tehát a lehetőségeim, mint a gyereknek, aki tőlem függ. Arra használom-e a hatalmam, hogy neki teret adok akár szembemenve az állami néphülyítési elvárásoknak, vagy lenyomom minden gondolatát, belé ültetem azokat az információkat, amikről a rendszer úgy véli, hogy bele kell ültetni. És most nem matematikáról meg olvasásról beszélek, mert abban ugye nincs apelláta, hogy megtanítom-e számolni vagy nem. Azon viszont már lehet tűnődni, hogy a kísérleti tankönyvcsaládot használom, vagy saját szókártyákat, melyekhez saját témát keresek, mely valami egészen mást sugall a gyerekek felé, mint amire a hatalom akarja nevelni őket. Eldönthetem, hogy mit és mennyit mutatok a világból, mely alapján aztán tud a gyerek saját világképet építeni, saját véleményt formálni.

Aki csak egyfélét lát, annak nincs miből válogatni. Az mindig manipulálható és irányítható lesz.

Tud-e demokratikus nevelést alkalmazni az a pedagógus, aki maga is tekintélyelvű iskolákban, családban szocializálódott? És egyáltalán, cél lehet-e a demokratikus nevelés? Szolgálja-e a társadalom fejlődését?

Úgy tűnik, igen. Azokban az országokban, ahol ennek hagyománya van, ott úgy tűnik, a társadalom maga is előbb jár, mint ott, ahol meg van határozva, hogyan szabad gondolkodni a gyerekeknek. A demokráciával viszont együtt jár bizonyosfajta “fegyelmezetlenség”. A tömeg jelez, hogy mást kíván. A bukdácsoló tanmenet, az abból folyton kibuggyanó diákok egyértelműen mutatják, hogy a rendszer hibás. Vajon ilyenkor az a módszer, hogy nagyobbat szorítok a kötélen? Odavág a hatalom, hogy jól megijessze a rendetlenkedőket? Vagy elkezdi önmagát az igényekhez formálni? Mi van, ha a hatalom arra használja az erejét, hogy nem erőlteti azt, ami nem megy. Feltételezi a gyerekről, hogy akar tudni, csak tanulni nem képes úgy, ahogy azt a körülményei engedik. Ha ez egy alapkoncepció, akkor ebből el lehet indulni az átalakulás felé. Azt mondom, ha így nem tudok szót érteni velük, akkor kommunikálok másképpen. Ha ezt nem olvassák el, akkor adok nekik mást. Ha nem tudnak a szavaimra figyelni, akkor lerajzolom vagy elbábozom, amit szeretnék megmutatni nekik.

Mindig az van bennem, hogy a hatalom, ami a felnőtt kezében van, pont arra jó, hogy akár a rendszerrel szembemenve megteremtse az adott körülmények között legideálisabb állapotot, amiben a kiszolgáltatott (ezúttal a gyerek) alakulni, élni, tanulni tud. Akinek hatalma van, annak van lehetősége a változást megteremteni. A gyerek csak rosszalkodni és visszapofázni tud, és milyen nyomorult világ az, amiben ezzel a lázadással is magának árt. Jelzi, hogy nem kényelmes a rendszer, unalmas az oktatás, mondanivalója van/lenne, a hatalom pedig cserébe bedöngöli a földbe.

Szerintem nem az az origó, hogy kísérleti tankönyvcsalád vagy Waldorf. Az origó a szemlélet és a személyiség. Minden abból indul. Szemléletet pedig lehetne nálunk is teremteni. Lehetne arról beszélni, hogy a központosított, nem működő rendszerben ki mennyit tud tenni azért, hogy valami mégis működjön. Hogy valahogy mégis kinevelődjön majd az a nemzedék, ami már – velünk ellentétben – képes lesz az ilyen agresszív, elnyomó hatalmakat felismerni és szemen köpni.

Kicsiben, sejtek szintjén lehet tenni. Kérdés, hogy van-e itt olyan réteg, vannak-e olyan pedagógusok nagy számban, akik valódi változást akarnak, és ezért örömmel tesznek is? Nem Waldorfban meg alapítványiban, hanem akárhol. Pont ott, ahol most vannak. Pont azokkal a gyerekekkel, akiket most, ebben a pillanatban tanítanak.
Van-e miből megéledni, táplálkozni itt a demokráciának? Vagyunk-e hozzá elegen? És akarjuk-e elég erősen?

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok