Sumákul csinálják

Sumák dolog ez a lenézés. Gyakran megfoghatatlan és utolérhetetlen. Leleplezhetetlen.
Csak érzed, de nincs rá bizonyítékod, ezért ha lázadsz ellene, rögtön  rád szólnak, s azt mondják, csak képzelődsz.

Ismered ezt, ugye? Valaki fura veled és furát is szól, te érzed, hogy valami nem stimmel, hogy most itt tulképpen neked beszóltak, vagy rólad, neked kellemetlent mondtak- közvetítettek, de nem tudod leleplezni, hogy hol és miképpen, mert nem felismerhető, nem egyértelmű. Kis idő múlva esik csak le, mi is történt veled. Átgondolod egyszer, kétszer, sokszor, mert nem hagy nyugodni a rossz érzés, és akkor egyszer csak rájössz, hol volt az a szó, az az óvatosan benyomott tüske, amire akkor hirtelen nem reagáltál, pedig most már tudod, hogy azt kellett volna mondanod, hogy…

Mondják a nők gyakran, hogy ők hülyék, mert ilyenkor csak állnak döbbenten és nem is tudják, mit kellene felelniük, pedig érzik, hogy beszóltak nekik. Beszólt nekik az anyjuk, anyósuk, férjük, vagy a kolléga, a pedagógus, a buszsofőr. Valaki olyan, akivel szemben illik udvariasnak lenniük. Ők azok, hiszen ezt tanulták, ezt az udvariasságot, miközben  érzik, hogy alulmaradtak.
Később frappáns mondatok jutnak eszükbe, amikkel megvédhették volna magukat.

Tudod, én nem gondolom, hogy a nők annyira hülyék- buták- bénák lennének, mint ahogy azt ilyenkor feltételezik magukról. Inkább azért ez a bénultság, mert a lenyomás az, ami sunyi és elcsíphetetlen.

Mondok erre egy példát. Direkt nem női példát, hogy lássad, több arca van a megszólhatatlan elnyomásnak.

Osztálykirándultam a minap, és hogy ne kerüljön sokba, ezért helyközi busszal mentünk.
Sokan voltak a buszon, ezért a gyerekeknek állniuk kellett. Ahogy felnyomakodtunk, hamarosan feltűnt nekem egy csapat 17 év körüli kamasz, akik a hátsó traktusban ültek szétterpeszkedve a dupla üléseken, eltelve erőfölényük biztonságával. Mindőjük külön sorban tunyult, a táskájuk maguk mellé lerakva a székre, ezzel kifejezve, hogy szarnak le mindenkit, aki állni kénytelen. Ilyen kölökből volt vagy öt (az tíz szék).

Hamarosan feltűnt az is, hogy valahányszor a gyerekeim megszólaltak a maguk naiv módján, ott hátul a buszban mindig volt egy felröhögés. Később valamelyik fiú telefonján cigány mulatós kezdett cincorogni.
Csak úgy véletlenül.
Ez pont az a helyzet, hogy nem történik semmi megfogható aljasság, csak érezni lehet a megvetést.
Érezték a gyerekek is.
Én tűrtem egy darabig, aztán felrobbant az agyam és szépen hátra ballagtam. Nem túl kedvesen megkértem a fiatalokat, hogy sürgősen szedjék össze a táskáikat, mer azok a csomagtartóban is el tudnak utazni, viszont nem volna kellemes, ha a gyerekek meghasalnának a buszon.
A fiúk nyihározva, menekülési kényszert imitálva préselődtek össze 4 ülésre hatan (jaj, nehogy valamelyiknek az enyémek mellett kelljen ülnie), mi pedig szépen elfoglaltuk a székeket. Eközben nem volt egyetlen szó sem, amibe beleköthettem volna, csak ez a fura röhögés meg összenézés, ami bármikor eltagadható.
Szólni nem tudsz ilyenkor, mert nincs miért, csak érzed a lenézést és a gúnyt. Ahogy mondom, érezték a gyerekek is. Volt, aki mondta is, hogy ő inkább visszamenne, nem jó itt neki, nem akar ülni.

Nem tudtam mit csinálni, nem volt okom szólni. Állóháború volt. Én ragaszkodtam az ülés jogához, a gyerekek jogához, de közben én is, ők is kínosan éreztük magunkat.
Mi.
Nem a tahók, akik többen voltak, hangosabbak, erőszakosabbak, gusztustalanabbak voltak, nem. Mi, a kisebbség.
Érzed, milyen abszurd ez?

Aztán történt valami, amibe végre bele tudtam kapaszkodni, hogy törlesszek nekik. Érdekes módon nem rasszizmushoz, hanem a nőgyűlölethez vágott egyikük tahótapló megjegyzése, s az erre reagáló helyeslés, amire végül lecsaptam. Elszámolta magát a fiú, túl messzire ment, és olyan nőellenes megjegyzést tett, amit aztán kikérhettem magamnak és így alkalmam nyílt rápirítani a társaságra.
Ekkor pedig az erőviszonyok átalakultak. A fiúk egysége szétesett, az én gyerekeim érezték, hogy védelem alatt állnak, így innentől mi tudtunk könnyedén beszélgetni, az eddig bántók pedig vöröslő pattanásokkal temetkeztek a telefonjukba.

Tudod, pár éve még elöl maradtam volna én is a buszon. Nem szóltam volna a táskákért sem, elfordítottam volna a fejemet, mintha minden rendben volna. Arra sem reagáltam volna, ha a közelemben puncimágnesekről cseverésznek szűzragyás kis nyomorultak. Ma már szólok és jól érzem magam ettől.
Közben pedig elgondolkodok azon, hogy azoktól az emberektől, akik kicsi koruktól így élnek, ezt kapják, ezzel találkoznak minden közegben, azoktól milyen alapon vár el tiszteletet  és együttműködést a többségi társadalom? És akkor csak súgva mondom neked, hogy mikor én ott ültem egy kalap alatt a gyerekeimmel, akkor arra gondoltam, amire egyébként elég gyakran szoktam, hogy ti. ha én cigány lennék ebben az országban, hát én annyira utálnám a magyarokat, mint a szart.
Most mondd meg nekem, milyen ember az, mire nevelik azt, mitől nagylegény az, aki egy hétévest kinevet és rejtve megszégyenít, aki egy anyja korú nő mellett nőgyűlölő szöveget enged meg magának? És vajon hányszor élik át ezt a megfoghatatlan szégyent és kirekesztettséget ezek a gyerekek, mire majd felnőtté válnak?
Mi meg elvárjuk, hogy ők alkalmazkodjanak a mi világunkhoz? Úristen! Micsoda nagyképű és pökhendi követelőzés ez?
Éppen olyan, amilyennel tőlem várják el, hogy tiszteljem és becsüljem az erőszaktól, tahóságtól bűzlő férfitársadalmat csak azért, mert ők maguk úgy gondolják, hogy nekem illik szeretni őket.
Az ilyen emberek soha egy pillanatra sem gondolnak abba bele, hogy mennyiben tehetnek ők maguk arról, hogy nem azt kapják, amihez szerintük joguk van.

Szóval, hogy témánál maradjak: sunyi az elnyomás.
Sunyi a faszi is, aki rád ül a wellnessben, miközben lenne helye tőled három méterre is. És lám, ő mégis beleül az aurádba.  Ilyenkor vagy odébb mész, vagy elviseled a jelenlétét. Ha előbbi mellett döntesz, akkor te alkalmazkodsz, te keresgélsz, kvázi menekülsz, ha utóbbi mellett, akkor nem tudsz ellazulni. Ő uralja a helyzetet és a teret. Ahogy barátnőmmel szoktuk jellemezni őket: Levegőt nem lehet kapni tőlük, lihegnek a nyakadba, belemásznak az életedbe. Ugyanez tolakodik olyankor is, amikor végigmér, miközben te befelé tartasz a medencébe. Vagy mikor kint heversz a napfényben és ott ül le tőled öt méterre egy üres tengerparton. Még oda is köszön, mintha ismerne (vagy ismerni akarna).

Látod- e, egyik esetben sem mond semmi olyat, amibe beleköthetsz, látszólag nem is erőszakos, csupán tudatja veled, hogy ő van, él, létezik. Ő megteheti, hogy bemászik a világodba. Mint a kandúr, aki körbehugyozza a házad.
Mit mondasz neki ilyenkor? Hogy ne bámuljon? Menjen el?
És mit mondasz, mikor a főnököd kedveskedik, cukizik átlátszón, miközben nem mond semmi olyat, amiért elküldhetnéd a vérbe. Puhatolózik nálad, hízeleg. Ha ilyenkor barátságtalan és hűvös leszel, végül még ő kér számon, hogy miért (Talán haragszik rám, Jucika? ). Ha ilyenkor megkéred, hogy hagyjon békén, végül te válsz nevetségessé.
És ilyen helyzetből jut bőven, ha nő vagy.
Például ha nem akarod hallani a nőalázó tréfát, akkor nincs humorérzéked, ha valaki minősít, bagatellizálja a mondandódat, ha nem vesz komolyan és te szólsz ezért, akkor felfújod a dolgokat, tévesen ítéled meg az ő szent szavait. Hisztis vagy.

Szerintem meg nem.
Az van inkább, hogy megvetés, a lenézés, a rasszizmus vagy a nőgyűlölet annyira kifinomult és utolérhetetlen formát öltött mostanra (így, a XXI. század elejére), hogy gyakran megfoghatatlan és csak a rossz érzést hagyja maga után. Ahogy a fentebbi esetben a gyerekeim kényelmetlenül ültek a buszon, ahogy te nem tudod, mi szúr egy – egy helyzetben, mondatban, ahogy nem tudod elkapni a rejtett zaklatót vagy amiképpen nincsen lehetőséged azt mondani a kollégának, hogy látod a valódi szándékait, na, éppen úgy nem tudod azt mondani az érzéketlen idegennek, hogy sértő a viselkedése, hogy illene odébb mennie, hogy ócskán dörgölőzik a metrón (hát hiszen tömeg van), vagy a saját férjednek, hogy úgy érzed, minden mondata leszól, lenyom, hogy ne fordítson hátat, mikor beszélsz hozzá, ne nevessen ki, ne legyintsen rád, ne mondja, hogy ez vagy az nem fontos, mert neked igenis az.
A leginkább pedig az a bosszantó, hogy nincs lehetőséged elküldeni ezeket a picsába, mert ezek képzett elnyomók. Ők tudják, hogy nem erőszakolhatnak meg, ezért csak nyomasztani és nyűglődni fognak, míg végül beadod a derekad. Tudják, hogy nem verhetnek meg, ezért csak szavakkal aláznak. Tudják, hogy elhagyhatod őket, ezért manipulálni fognak és elhitetni veled, hogy nem vagy alkalmas az elhagyásukra.
És.
Ezek tudják, hogy nem ordíthatják a buszon egy kisgyerek képébe, hogy büdös cigány, és nem mondhatják a hivatalban sem, az iskolában sem, a rendelőben sem ugyanezt a szüleinek. Nem mondhatják, mert a törvény nem engedi, ezért úgy tesznek, úgy viselkednek, hogy ne kelljen kimondani, de éreztessék a megvetésük. Olyan megfoghatatlanul, utolérhetetlenül, kikezdhetetlenül nézik le a másik embert, ahogy téged néznek le, vetnek meg, szólnak le, ahogy beléd fojtják a szót, vagy ahogy veled erőszakoskodnak sumákul.
Te pedig mindig úgy érzed, buta vagy és gyenge és nem tudsz szólni, mert te soha nem kapcsolsz időben.
Te mindig utólag vagy okos.

Pedig nem veled van a baj. A rendszer az, ami olyannyira cseles, hogy ne tudd átlátni, ne tudj reagálni akkor és ott, amikor volna értelme. Mindig csak ez a bizonytalan rossz érzés van, hogy veled itt packáznak, te itt csak veszíthetsz, sőt, lehet, hogy nem is jól látod a dolgokat. Nem jól gondolod, félreérted, felfújod, nincs itt valójában probléma, nincs elnyomás, ááá, dehogy. Hülyéket beszélsz te, túlérzékeny vagy, mindent túlpörögsz, kötekedsz, okoskodsz. Keressél pszichológust, vagy ne olvassál hülyeségeket és amúgy is, egy nő nem ugat mindenért, mert aztán majd jól megjárja és nem fog kelleni senkinek.
A cigány meg… áh, a jogait bezzeg ismeri meg követelőzni azt tud, ahelyett, hogy…

Átesett itt mindenki a ló túloldalára és már egyéb dolga sincs, mint hogy kellemetlenkedjen, és nehéz perceket okozzon szegény szerencsétlen elnyomónak.

 (Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements