Tükröm, tükröm

tükör2Számomra mindig is fontos volt a szépség (a sajátom, a máséval soha nem törődtem), a boltba is ritkán megyek le smink nélkül, majd’ meghaltam, hogy a szülés után leadjam a húszkilós felesleget, a hajam pedig átlagosan évente más színű.

Egy darabig természetesnek éreztem, hogy ennyit foglalkozom a külsőmmel, hiszen körülöttem javarészt minden nő ezt csinálta, leszámítva az anyámat, aki – bár kifejezetten szép nő – direkt tüntetett azzal, hogy őt a külsőségek nem érdeklik, szökőévente egyszer sminkelt, és új cipőt is kábé ennyiszer láttam a lábán. Kamaszként állandó szenvedés volt minden, ami a megjelenésemmel kapcsolatos: kövérnek láttam magam (most visszanézve a képeimet nagyon vékony voltam), küzdöttem a pattanásokkal (a mai napig egyébként), dühöngtem, hogy nem kapom meg a vágyott magassarkú cipőt (voltam vagy 14 éves), utáltam, hogy göndör a hajam, rövid a lábam, kicsi a mellem. Ha azt mondom, hogy az életem utóbbi tizenöt éve az öngyűlölettel ment el, akkor nem túlzok.

Ez egyébként ma is így van, csak ma már másképp látok néhány dolgot. Először is, amikor arra gondolok, hogy az életem legszebb, legvirágzóbb éveit azzal töltöttem, hogy folyton javítani akartam magamon valamit, ahelyett, hogy örültem volna az adottnak: sírnom kell és verem a fejem a falba. Pazarlásnak, szinte bűnnek érzem, hogy nem szerettem a testemet akkor, amikor az a legszebb volt.  Egyben harsányan röhögök a tizenéves kori fotóimon, amiken gótikus stílusú vakolattal az arcomon pózolok – akkor persze nem hittem el, hogy nevetséges vagyok, ma már látom. És ki is lyukadtunk a gyerekek és a kamaszok sminkelésének kérdésénél.

Gumi nagy vitát gerjesztő facebook-posztja több kérdést is felvet, de a kommentekből azt látom, hogy sokan nem értik, miről is szól ez az egész. Számomra elsősorban egy önironikus kvázi-irodalmi kroki („nem fontos a szépség, de amikor az egyik gyerek lecsúnyáz, azt tréfásan megfenyegetem”), amelyben az iróniát még a hétéves gyerekek is értették. Sok felnőtt, úgy tűnik, nem. A másik felvetődő kérdés az, hogy szabad-e sminkelni egy hétévesnek vagy sem.

Rengetegen írták, hogy ők biza megengedik, és hát ebben semmi nincsen, mert ez csak játék, azonkívül a gyerek szuverenitását sérti a tanerő, ha despota módon lemosatja a hétévesről a szemhéjtust.

Nincsenek illúzióim, lányos anyaként pontosan tudom, hogy le kell majd futnom ezeket a köröket. Akkor vert le a víz először, amikor a másfél éves lányom talált egy szemhéjapplikátort a földön, és elkezdte vele mázolni a szemét. Akkor vert le másodszor, amikor ugyanő angyali mosollyal kihozta a nappaliba a fürdőszobamérleget, és röhögve ráállt. Hogy az ékszereimet és a cipőimet próbálgatja, az persze alap. De az előbbi kettő az nem vicc, az egy nagyon kegyetlen tükör számomra. Ezt látja, ez vagyok, ennyire megszállott vagyok. Nem csinál semmit, csak utánoz. Azt kell tehát először megvizsgálnom, hogy én miért sminkelek mindig, miért cicomázok, nekem ez miért fontos. Neki ez ugyanis ebben a korban még semmi másról nem szól, csak a mintakövetésről.

Ha nagyon mélyen magamba nézek, akkor azt látom, hogy ez az egész számomra nem más, mint félelem attól, hogy ha nem felelek meg az elvárt mintáknak, akkor majd nem annyira fognak elismerni/kedvelni/szeretni mások. Persze kényelmesebb azt gondolnom, hogy csak magam miatt sminkelek, öltözködöm úgy, ahogy, de ez nem fedné le az igazságot. Hosszan lehetne elemezni, hogy ez bennem miért alakult így, és ezzel egyáltalán nem állítom, hogy mindenki, aki ad magára, ebből a félelemből kifolyólag teszi. Állítom viszont, hogy sokan vannak még így, mint én, és ez valami nagyon káros társadalmi beidegződésnek a tünete.

Az embernek a legtermészetesebb igénye, hogy szeressék és elismerjék, nem is ez a gond. A szeretet és elismerés feltételei azonban általában mesterségesen kreált dolgok, amelyeket vagy valahol odafent határoztak meg önkényesen azok, akiknek ez lehetőségükben állt, vagy valamiféle társadalmi konszenzus eredményei. Ezeket a feltételeket minden esetben (a civilizációnk egész eddigi történetében) meghatározzák gazdasági, ipari, pénzügyi, kulturális vonatkozások, éppen ezért változnak nemhogy pár év elteltével ugyanazon a földrajzi területen, hanem egyazon időben különböző földrajzi területeken is. A szépségeszmény is egy ilyen feltétele az elismerésnek/érvényesülésnek. (A női szépségideál változásáról itt egy jó összefoglalás.)

Ha a mindenkori szépségeszmény az volna, hogy „úgy vagy szép, ahogyan őszintén magadba nézve jól érzed magad, és ezt nem befolyásolja semmiféle külső nyomás vagy tetszeni akarás, kizárólag a te saját közérzeted és ezzel kapcsolatos meggyőződésed”, akkor nem lenne semmi gond, hiszen mindenki alakíthatná úgy a saját külsejét, ahogy az neki tetszik, nem tapasztalna szájhúzogatást sem az, aki nem szőrteleníti a hónalját, sem az, akinek 500 köbcentis implantátuma és derékig érő póthaja van. Én abban látom a problémát, hogy a szépségideál egy mesterségesen gerjesztett dolog, a megfelelés kritériumait pedig minden korban a férfiak határozzák meg. Úgy értem, a női szépség, és a férfi szépség kritériumait is.

Engem ez, mint olyat, aki egyébként szeretne ezeknek a kritériumoknak megfelelni, szörnyen nyomaszt. Az én saját szépségem nem örömből, hanem harcból és kínból fakad, és ez nem jó. A nőkön van egy olyan össztársadalmi nyomás, hogy „nézzél ki jól, különben nem sokat érsz”, de hogy a jólkinézést hogyan és milyen áron éred el, az nem érdekel senkit. A legtöbb rendszerkápó (férfi vagy nő, egyre megy) gond nélkül hasonlít össze háromgyerekes teszkópénztárosnőket háromgyerekes fitneszmodellekkel, „hiszen neki is sikerül így kinézni, te csak nem akarod eléggé”-alapon. Gond nélkül hasonlít össze genetikailag 180 centi magas, 60 kilós, szép bőrű nőket, akik talán semmit nem tesznek azért, hogy gyönyörűek legyenek, mégis azok – olyanokkal, akiknek a 60 kilós testsúly egyenlő a folyamatos lemondással, a bőrük rosaceás, a 180 centi meg csak álom. Gond nélkül hasonlít össze nőket, akiknek szabadidejük és pénzük tengernyi, és ezt mind a külsejükre fordíthatják, olyanokkal, akik a napi egy szabad órájukban egy székre rogyva néznek maguk elé, és azon sincs erejük gondolkodni, hogy másnap miből veszik meg a fél kiló krumplit a vacsorához.

Kezdjük ott, hogy olyan nőket helyeznek elénk (és/vagy helyezünk magunk elé) példaképnek, akiknek az a munkájuk, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. Erre van mondjuk napi 8 vagy több órájuk. Ezért kapják a pénzüket, amit aztán visszaforgathatnak a szépségükbe. Elvárni egy átlagos kétgyerekes közalkalmazottól, hogy ugyanannyi pénzt és időt áldozzon a külsejére, mint az, aki ebből él – nem is tudom, mivel jellemezzem, talán az orbitális baromság a legjobb kifejezés erre. Rubint Rékán se kérjük számon a kétéltűek párzási szokásairól írt nagydoktori disszertációt. (Hiszen Andi, a szomszéd csaj két gyerek mellett simán megcsinálta.)

Ez az én nagy bajom a ránk erőltetett szépségeszménnyel, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe az egyéni különbségeket, lehetőségeket. Legtöbbször olyat kér számon a nőkön, aminek a nők csak elenyésző hányada képes teljesen megfelelni. Ezen kívül mesterségesen gerjesztett, és egyáltalán nem arról szól, hogy valaki jól érzi-e magát a bőrében (ad absurdum egészséges-e), hanem arról, hogy mások milyennek látnák őt szívesen.

Ez sok nőben azt eredményezi, amit bennem is eredményez: minden egyes alkalommal, amikor testünk tökéletlenségével szembesülünk, traumát élünk át. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Pedig a test nem tökéletes, és a testnek nem is a tökéletességről kell szólnia. De legfőképpen nem kell szólnia a szorongásról, és ebben a formában bizony legtöbbünk számára arról szól.

Ettől a lányomat én hogyan óvhatom meg? Hogyan értethetem meg vele, hogy a vele szemben támasztott elvárások torzak és túlzóak? Ha rajtam ezt a megfelelni akarást, ezt az elszánást látja, szinte törvényszerű, hogy belőle is egy külseje miatt folyton szorongó felnőtt lesz.

A kislányok sminkelése kapcsán egyáltalán nem arról van szó, hogy néha-néha, otthon vicceskedve ne próbálhatnák ki anyu festékeit. Itt a gond akkor keletkezik, ha magukévá teszik azt a gondolkodást, hogy a lányoknak elsősorban a szépségeszménynek (a.k.a. férfiízlés) kell megfelelniük, és ezért jó korán elkezdhetik szexualizálni magukat, legyen az tetszeni akarásból fakadó szemfestés vagy falatnyi szoknyácska. Ami az egész sminktémában a legellentmondásosabb, hogy a nők éppen azért sminkelnek, hogy fiatalabbnak tűnjenek, olyan jegyeket és úgy hangsúlyoznak, amik fiatal gyereklányok természetes állapotára jellemzőek: puha bőr, nagy szemek, hosszú pillák, nyílt tekintet. A kislányok pedig éppen ellenkezőleg: idősebbnek, érettebbnek szeretnének látszani a smink által. A lényeg, hogy akárhány éves a nőnemű egyed, semmiképpen ne legyen megelégedve a természetes adottságaival.

Ha egy kislányt hagyunk sminkelni (nem otthon, játékból, hanem közösségben és a tetszeni akarás, megfelelés vágya miatt), azzal csak azt a beidegződést erősítjük benne, hogy az ő szexualizált megjelenése a siker és érvényesülés szempontjából fontos, hogy a fiúknak mindenáron tetszeni fontos. Én semmiképpen nem mosnám össze egy kamaszlány szárnypróbálgatásait, nőiségének megélni akarását azzal, hogy egy hat-hétéves pici gyerek szexualizálja magát (vagy szexualizálják őt mások). A kamaszlányban ugyanis tapasztalatlansága és gyereksége ellenére is működik már a szexualitás, a hétévesben pedig nem. Hogy a kamasz a női vonzerejét próbálgatja, az természetes. Ezzel épelméjű felnőtt nem él vissza, nem röhögi ki, nem szégyeníti meg.  A hétévesben viszont nem dübörögnek a hormonok, teste-lelke fejletlen, és épelméjű felnőtt nem gondolhatja komolyan, hogy oké, ha egy hétévessel kapcsolatban egyáltalán bármilyen relációban felmerül a női vonzerő.

Én azt gondolom, hogy a gyerekkor ideális esetben a boldogságról kell, hogy szóljon. A gyerek legyen önfeledt, gondtalan, játsszon, és fel se merüljön benne, hogy ő nem jó úgy, ahogy van. Smink nélkül, akár. (Mindez persze vonatkozik a felnőttekre is… jó esetben.) Én nem látok abban semmi rosszat, ha egy hétéves kifestett kislány felé a tanerő azt közvetíti, hogy neki nincs szüksége sminkre, egyrészt mert ő jó úgy, ahogy van, másrészt mert nem a (mesterkélt) szépség a boldog élet egyetlen és legfontosabb szempontja. Azon persze el lehet vitatkozni, hogy a kislány sminkelése a szülő dolga-e. Mindenképpen a szülő felelőssége, ez biztos. De a hiteles minta közvetítését más esetekben a pedagógustól is elvárjuk, így véleményem szerint itt nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy a pedagógus ne akarja nevelni a gyereket, főleg, ha máskor meg a pedagógusra nyomnánk a gyereknevelés lényegi momentumait. (Különben aki tanult didaktikát, az tudja, hogy a tanárnak dolga nemcsak az oktatás, hanem a nevelés is.)

Összefoglalva én azt gondolom, hogy ahogyan testszégyenítés az is, ha egy fitneszmodellt bírálunk azzal, hogy ő túl izmos, és ez már nem nőies, testszégyenítés a túlsúlyosak alázása is („te is nézhetnél ki így, ha felemelnéd a segged a fotelből” – miközben gőzünk sincs, hogy miért is nem emeli fel). Testszégyenítés, amikor a kifutómodelleken lamentálunk (ti. hogy ők biztosan mind anorexiásak). Testszégyenítés, amikor a tökéletes arcbőrt, apró pisze orrot, ragyogó nagy szemeket, dús és hosszú hajat, csíktalan hasat, satöbbit kérjük számon azokon, akiknek mindez nincsen. Nemcsak testszégyenítés, hanem torz értékrendről is árulkodik: miért is figyelünk mi másokat? Mit érdekel minket, hogy ők hogy néznek ki, és miért úgy? Mi közünk ahhoz, hogy ők hogy érzik jól magukat? Tovább megyek: mit érdekel minket, ha ők olyasmi miatt panaszkodnak, amin amúgy változtathatnának? És pláne mit érdekel, ha panaszkodnak amiatt, amin nem lehet változtatni? A teste, külseje, amíg mások testi épségét nem sérti vele, mindenkinek magánügye.

Mennyire elegáns csupán addig szolidárisnak lenni a túlsúlyosokkal, amíg magunk is azok vagyunk? Aztán kevélyen az arcukba vágni, hogy nekünk sikerült, tessék utánunk csinálni? (Nem figyelembe véve a már fent említett egyéni különbségeket és lehetőségeket.)

A legfontosabb szerintem az, hogy a saját testével mindenki jól érezze magát anélkül, hogy bárki vagy bármi nyomasztaná, ha pedig nem érzi jól magát, akkor joga legyen ezt kifejezni ahelyett, hogy egy mesterséges előírásnak kellene megfelelnie. A kislányokkal kapcsolatban, úgy gondolom, ugyanerre kell törekednünk, és ennek semmiképpen nem lehet eszköze a szemhéjfestékre való lelkes bólogatás.

Szerző: Fulemony

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Reklámok