Maradjon mindenki buta

Tudod, én ilyen kiskorúakkal dolgozom minden nap reggeltől majdnem estig. Úgy hívják ezt, pedagógus.
Rémes szakma ez egyébként.
Gyakran olyan érzésem van a suliban, hogy az agyamra 18 csipesz van rácsippantva, pont olyanok, mint amilyenekkel Marlene Dietrich anno az arcát csipeszelte a haja alá, és ezeken a csipeszeken egy – egy láthatatlan zsineg lóg, amit reggel a gyerekek elosztanak maguk közt, és egészen addig, amíg haza nem mennek, ezeken a zsinórokon egyszerre és erőszakosan rángatják az én agyamat kb 18 felé.
Az egy dolog, hogy mindent azonnal el akarnak mesélni, ami történik velük. Ez gyakran még szórakoztat is. Ami viszont kiborít, az a borzalmas önállótlanság és önbizalomhiány, ami úgy általában az iskolában uralkodik.
Vegyük például az írást.
Ott van nekik ez a félkész munkafüzet, amiben minden sor elején le van szépen írva, hogy mit kell a továbbiakban odakanyarítani. De ugyanígy a kisfüzetben az én gyöngyös piros betűimmel megcsinálva az aznapi penitencia.
És akkor én írom a táblán, mutatom nekik, gajdolom hozzá a vonalvezetés verset, ők egy akármilyen lapocskán velem, aztán a füzetben hasonlóan. Mondom nekik, írjátok át a kész elemeket egyszer, kétszer, százszor, aztán ha már biztosak vagytok benne, akkor jöhet a saját projekt.

Sose biztosak benne.
Leírja mindegyik az elsőt, és már ordít, hogy menjek és nézzem meg, hogy az úgy jó- e, vagy nem jó. Ha nem megyek (mer érted, hogy mennék egyszerre 18 irányba?), akkor sincs gond. Feláll, odajön, tolja bele a fejembe a füzetét, hogy ez most jó- e.
Én meg mondom neki, hogy ott van a sor elején a cucc! Nézzed már meg, drága gyerekem, oszt akkor odahasonlítod a magadéhoz és felteszed a kérdést, hogy ez most olyan- e, mint a tanár nénié, vagy nem olyan.
És nem tudja eldönteni.

Fontos kérdésekben sose tudnak dönteni. Nem mernek dönteni. Sose tudják, hogy amit produkálnak, az majd nekem megfelelő lesz- e. Nincs saját mércéjük. Ami meg van, azt nem tartják hitelesnek. Nincs olyan a gondolataikban, hogy nekem ez elég jó, hanem az van, hogy ez ilyen, és ez tetszik- e a hatalomnak.
És ez még csak egy végtelenül egyszerű dolog. Véletlenül sem arról szól, hogy eldöntsék, egy vers mit mond nekik, vagy egy ideológiát magukévá tudnak- e tenni. Ez még csak később jönne, ha addigra már nem volna kiirtva belőlük az önálló, sőt, konstruktív gondolkodási képesség. Mert amúgy tanárként bele is áll az ember az efféle mentalitásba. Persze, Zsuzsikám, jó lesz az betű- mondom, csak hogy szabaduljak. Vagy azt mondom, fájjj, ezt gyorsan szakítsad kifelé és kezdjed elölről. Mennyivel egyszerűbb ez, mint újra és újra elmondani, hogy nézd meg a mintát, hasonlítsd össze és döntsd el, hogy amit csinálsz, az rendben van- e.

Szóval a gyerek nem tud és nem akar önálló lenni. Nem akar döntéseket hozni, véleményt formálni. Ha meg mégis megteszi, akkor gyakran elhallgattatják, mer tudod, van az a demokrácia, ami olyan, hogy bátran lehet más véleményed addig, amíg ez a más vélemény nem ütközik a hataloméval. Szóval a gyerek is elmondhatja a magáét, és ha az tetszik az oktatási rendszernek, akkor élvezheti a demokráciát, ha meg nem, akkor el van fojtva, le van szólva éppen úgy, ahogy a felnőtt, aki a rendszernek nem tetsző módon beszél. És persze itt már rég nem a betűformálásról gondolkodok.

Figyelem azt is, ahogy felnőttekkel beszélek. Hogy mennyire nehezen tudnak lemenni a megszokott sínekről. Hajtják a fejükbe vert szlogeneket és ha valaki mást mond, mint amihez ők szokva vannak, akkor azt mondják, az a másik gondolkodik bután.
Tömeges képtelenség van a nyitott gondolkodásra.
Nőknél képtelenség van arra, hogy saját gondolataikat és érzéseiket kétely nélkül képviseljék. Úgy értem, a nők is kardoskodnak olyan elvek mellett, amiket beléjük plántáltak a világról. Védik ezeket még akkor is, ha ezek éppen ellenük működnek. Meglehetős nehezen tudnak ezektől az elméletektől elszakadni, amit én értek is, hiszen ha egy nő mást mond és gondol, mint amit elvárnak tőle, akkor azért biztos nem fog dícséretet kapni.
A női elme kreativitása véget (kell, hogy) ér(jen) az üvegmatricák világában.

Aztán nézem a politikai eseményeket, a közéletet is. Az emberek zúgolódnak. Érzik, hogy ami van, az nem jó, de azt látom, hogy a választásaik sem jobbak annál, mint amiben most vannak. A zúgolódás nem annak szól, hogy belátták volna eddigi döntéseik zsákutcáját és ma már másképpen akarnának gondolkodni. A választás most sem lenne átgondoltabb és előrelátóbb, mint amilyen már sorozatosan volt, sőt, én azt látom, ha holnap leválthatnák a kormányt, akkor a mostani tendenciák szerint egy még rémesebb világ jönne el. Ez a nép jelen pillanatban egy olyan fasiszta pártot szólítana kormányzásra, amelyről már kiderült az is, hogy tényleg úgy van, ahogy gondoltuk: nem kikupálódott, mikor levette az acélbetétes bakancsot, csupán a hatalomért próbált emberi ábrázatot ölteni. Sneider Tamás megmondta, most úgy kell susogni, hogy a nyugdíjasok fülének finom legyen, mert különben elesnek a zsíros bödöntől.

Kiderült, előkerült, hallottuk. És? Szerinted ez változtat most a Jobbik megítélésén? Majd most a szimpatizánsok a fejükhöz kapnak, hogy jaj, hát minket átvernek, hazudnak, jaj, ezek veszélyes nácik! Majd így van most szerinted?
Egy frászt. Itt az emberek soha nem valamiért szavaznak vagy választanak, hanem valami ellen. Tehát a baloldal ellen megválasztották a Fideszt anno nem egyszer, most pedig már a Fidesz és a baloldal ellen kell majd választani, ezért aztán megválasztanák bármikor a fasisztákat (meg amúgy is tök szimpi, ahogy a cigányokat akarják kiirtani ezek a cuki fiúk).
Rémes önsorsrontás, ami itt megy…

De hogyan is lennének képesek az emberek felelősen átgondolni a dolgokat, ha pont ennyit foglalkoznak a közélettel?

Megmondom neked, gyakran néha azt gondolom, reménytelen ez az ország. Hogy egyszerűen vége van.
Nem feltétlen azért van vége, mert a gazdaságot kicsinálták, vagy mert eltapsolták a tartalékokat, eladósítottak, szétverték az ipart, mezőgazdaságot, vállalkozási kedvet, vagy mert embertelen adózási rendszert alakítottak ki, szóval nem azért, mert már minden azt erősíti az emberekben, hogy nem érdemes semmit csinálni, csak túlélni érdemes, hanem azért reménytelen a helyzet, mert az emberek gondolkodása egyszerű és szűkre szabott. Ez a szellemi zártság a változás valódi akadálya.
Azt látom, az emberek nagy része rezsikedvezményért adja el magát. Hogy sokan nem változást akarnak, csupán annyit, hogy egy, a mostaninál jobb ember mondja meg, mit kell csinálni a boldogságért.

A demokrácia és a jólét pedig először az agyakban születik meg.

Egy okos nép nem itt tartana 25 évvel a rendszerváltás után, mint ahol Magyarország tart. Volt itt valaha egy ugródeszka, ám úgy tűnik, a mi országunk arról csupán azért rugaszkodott el, hogy azután a mélybe vesse magát.
Úgy tűnik nekem, hogy vakon sodródunk és sorozatosan rossz döntéseket hozunk. És ezt most, amolyan össznépi T/1- ben mondom, mert mint szoktam hangoztatni, én soha de soha nem szavaztam a mostani rezsimre. Mindig baloldali és/ vagy liberális szavazó voltam és maradok is (ami persze nem biztos, hogy célszerűbb, mint jobboldalinak lenni. Nem biztos, hogy egy liberális vezetéssel nem ugyanitt tartanánk. A megjegyzésem csupán annak szól, hogy tőlem maga az ideológia is borzalmasan távol áll).
Tehát úgy tűnik, a többségi társadalom sorozatosan rossz döntéseket hozott. Nem termelte ki a politikai elitjét, nem tanult és nem fejlődött. Ebben az országban még ma is egy cár atyuskára, egy Nagy Testvérre várnak, akit lehet majd követni. Nem változást akarnak az emberek, hanem azt, hogy jobb vezírük legyen.
Nem iskolarendszert akarnak váltani, hanem jobb tanárokat szeretnének.
A tanárok pedig nem élhetőbb és kreatívabb, modernebb oktatási rendszert, nem valódi reformokat, amikbe azután teljes mellel beleállhatnak és magukat képezhetik magasabb szintre, hanem kevesebb papírmunkát és fegyelmezettebb gyerekeket kérnének.
És gyakran azt is gondolom, hogy a nők sem akarnak valódi változást az életükben, inkább csak azt akarják, hogy a férjeik változzanak meg.

Miért van ez így?

Vannak fejlődő és konstruktívan gondolkodó társadalmak és vannak zártak, rég túlhaladott elméletekhez ragaszkodók. Mi ez utóbbi vagyunk.

Hol indulhatna változás?, kérdezem én, aki ebben nem érzi jól magát, változik is folyton, formálódik, képződik és keresi a jó megoldásait.
Szokták itt mondani (ezek a nagyon okos vezetőink), hogy a családokban kell a lényeget keresni.

Hát szerintem nem. A családokban ugyanazok az elavult, lenyomós elméletek uralkodnak, amelyek megmételyezik az egész társadalmat. A rasszizmust, a homofóbiát, a konzervatív nézeteket, a nőgyűlöletet, a bántalmazást, az erőszakot a családok örökítik tovább egyik generációról a másikra.
Nem jól működnek a családok, és épp ezért azt kell gondoljam, nem véletlenül célja a hatalomnak, hogy a családok egyszemélyi felelőseit, a nőket elszakítsa a munkától, a szellemi pezsgéstől, a világtól úgymond. Jó eséllyel gondolhatja a hatalom, hogy egy munka nélkül tengődő, kiszolgáltatott, gyakran bántalmazott nő nem fogja a gyerekeit modern és demokratikus nézetekkel mételyezni. A lányát majd befogja mosogatni, a fia szobáját kiganézza (úgyis ráér), megfőz, és szolgálja a rendszert. Gyerekei ebbe nőnek bele, ezt látják és viszik tovább.
Ezt a mérgező rendet leginkább az oktatás tudná megtörni és átformálni. Ott volna esély az új gondolkodás elültetésére.
Azok a bizonyos jóléti társadalmak, ahol az esélyegyenlőség karba öltve jár a gazdasági fejlődéssel, nos, azok a társadalmak éppen azon ügyködnek, hogy az oktatásukat fejlesszék. Míg nálunk a pedagógusokat gyakorlatilag robotokká tették, és az iskola ideológiai szócsővé vált, addig pl Finnországban újabb brutális reformokra készülnek. Ott azt mondják, hogy amit eddig letettek, az már elavult. Most akkor szép nyugodtan átformálják a rendszert. Nyakig benne a pedagógusok, a kormányzat bízik bennük (hiszen ők vannak ott, ők látják, minek abba beleszólni gyereket csak szagról ismerő miniszter uraknak), ők meg olyan rendszert fognak csinálni, ami a gyerekeikből igazi szabad és demokratikus felnőttet nevel.
A szülő eközben köszöni szépen, jól van. Bízik a rendszerben, mert látja, hogy a gyerekéért van. Nem aggodalmaskodik, nem szorong, nem tart ellent, mert nincs minek ellent tartani. Mindenki teszi a dolgát.
És hát ezeket a szülőket is ez az iskolarendszer nevelte, ergo valószínűleg nyitottabbak, okosabbak, modernebbek, elfogadóbbak, mint a magyar szülők, akiket meg egy despota rendszer növesztett felnőtté. Nyilván ott a családok is hasonlóan nyitott elveket örökítenek tovább, így hát sem az oktatás, sem a család nem lehet akadálya a fejlődésnek. Eközben nálunk mind a család, mind pedig az oktatási rendszer arról szól, hogy bizonyos fajta butaságban és irányíthatóságban tartsa az embereket, akik azután saját életben maradásukért küszködve ne lássanak át folyamatokat, ne lássák a világot, hanem csak azt lássák, amit látni engednek nekik.
A gyerek kérdezze meg, jól kanyarítja- e a betűt, mondja fel az évszámokat, jegyzeteljen erkölcstan órán, legyen csend és nyugalom. A polgár örüljön a rezsicsökkentésnek és az extra gyesnek, menjen ki a nemzeti ünnepre tömegnek és ne vonja kétségbe a nyilvánvaló hazugságokat.

Maradjon mindenki buta, szűklátókörű, konzervatív, irányítható, előítéletes.


És majdnem mindenki buta, szűklátókörű, konzervatív, irányítható, előítéletes is.



Gondolom, te látod ezt, így hát meg sem sértődsz a szavaimon. Csak azok nem látják, mi van ebben az országban, akik buták, szűklátókörűek, konzerv…

Nekik meg hiába is beszélünk bármi olyanról, ami elmozdíthatna minket a holtpontról.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok