Volt nékem egy szeretőm…

Könnyebb lenne azt mondani, hogy „megboldogult” ifjúkoromban még olyan rettenetesen naiv és tudatlan voltam, nem találkoztam a feminizmussal, nem tanultam meg nemet mondani. Őszintén magamba nézve talán csak arról van szó, hogy sosem voltam egy nagy jellem, bár ez is a felelősség elhárításának egy formája.

Csaltam és csaltak is – szokták ezt írni, már-már közhely. Régebben a tapasztaltak büszkeségével mondtam ezt ki, ma már csak úgy tárgyilagosan, hiszen valóban igaz. De most nem a megcsalásról akarok írni, hanem annak egyik formájáról, a szeretőségről.

Hosszú szeretői kapcsolatban egyetlen egyszer voltam, valamivel több, mint két évig tartott. Bennem akkor még nem merült fel semmiféle erkölcsi aggály ezzel kapcsolatban.  A feleség a férfi ügye, nem az enyém. Ráadásul akkor épp én is kapcsolatban éltem, tehát dupla csalás volt. És mi tisztán csináljuk, gondoltam akkor. Nem volt semmiféle hitegetés, hamis ígéret, csak a tiszta élvezet ágyban és ágyon kívül. Én az ő feleségéről nem tudtam semmit, még a nevét sem, ő az én kapcsolatomról valamivel többet, de ez nem volt téma köztünk. Volt egy erős szellemi-lelki kapcsolódás, jó szex, és ennyi. Nem csináltunk ügyet belőle.

Én egyébként „jó” szerető voltam ám, aki nem kérdez, nem követelőzik, megelégszik azzal, amit kap. Tapintatos voltam és odafigyelő. Ez egészen addig bizonyult működőképesnek, amíg bele nem szerettem a pasiba. Persze továbbra is tapintatos, alkalmazkodó és odafigyelő voltam, csak így már kurvára nehezemre esett annak lenni. De nem is ennek a nehézségeiről akarok írni, hanem arról a hozzáállásról, amely miatt ilyen hosszú ideig maradtam benne ebben a kapcsolatban, és amely miatt a mai napig úgy gondolok vissza rá, mint ami csak adott nekem, de nem vett el tőlem semmit. Szép emlék, bensőséges, kerek, lezárt, nem csúfítja semmi kosz. Békében, sőt barátsággal váltunk el, azóta is összefutunk néha-néha, szeretettel gondolunk egymásra.

Én nem tudom, hogy a hozzáállás, ami ezt eredményezte, mennyire korrekt, és akkor ezen még nem is gondolkodtam. Volt az ő élete, volt az én életem, kettőnk kapcsolata a közös halmaz, és ami azon kívül esett, azzal nem foglalkoztunk. Életünk különböző területei voltak ezek, valahogy szét tudtuk választani. Nem hiszem különben, hogy az ő házassága rossz lett volna, bár erről soha nem beszéltünk. Tudtam, hogy ha hazamegy, ott egy másik élet van, amihez nekem semmi közöm. És éppen így: bár az én akkori kapcsolatom maga volt a pokol, nem éreztem úgy, hogy neki ehhez bármi köze, hozzátennivalója lehetne. Ha hazamentem, ott volt az én másik életem. Valami ilyesmi lehet egyébként a nyitott házasság is (már ha ez a felek közt korrekt módon deklarálva van), és éppen ezért tudom elképzelni, hogy a nyitott házasság működhet. A család egy létterület, a szerető egy másik, nem kell összemosni.

Egyetlen percig sem próbálom letagadni, hogy mindez szörnyen inkorrekt volt a két „másik fél” szemszögéből. (Ki is volt itt a másik fél? Számomra a feleség, számára én.) Ugyan a kapcsolatunk nem derült ki (legalábbis én nem tudok róla), ez nem kisebbíti a csalást. Én akkor a saját szemszögemből úgy voltam ezzel, hogy „én majd elvégzem magamban”, ami az én részem, ő pedig elintézi a lelkiismeretével, ami az övé. Nekem talán egyszerűbb volt, mert egy érzelmileg elhanyagoló, kizsákmányoló kapcsolatban biztosabban éreztem, hogy jogom van a szellemi-testi-lelki élvezethez, és ha ezt csak egy másik férfi adja meg, akkor úgy. (Dalma Hayes A vágy csendje c. könyve kötelező olvasmány a témában.) Nem tudom, hogy a szeretőm hogyan élte ezt meg, erről sem beszéltünk.

Annak ellenére, amit az első bekezdésben írtam, úgy gondolom, hogy a megcsalás azért nagy részben felvilágosultság kérdése is. Tudatlan fiatalként több nős férfivel is volt viszonyom – kapcsolatnak, pláne szeretői kapcsolatnak nem nevezném egyiket sem. Sosem gondoltam úgy, hogy az én problémám lenne az, ha egy férfi félrelép. Nem éreztem magam felelősnek, mert úgy voltam vele, hogy úgyis megtenné, ha nem velem, hát mással. Ma már, viszonylag sok tapasztalat, olvasás, tanulás, feminista eszmékkel való alaposabb ismerkedés után, nem így gondolom. Ma már úgy gondolom, hogy ugyan nem voltam felelős a férfiak tetteiért, és nem voltam felelős a feleségükért sem, önmagamért felelősnek kellett volna lennem, és önmagamért nem feleltem egyáltalán. Tudatlanságból, tájékozatlanságból, és igen, be kell vallanom, hogy jellemhiányból sem.

Egyébként nem gondolom, hogy van az életben tiszta játszma. Olyan sok mindenben vagyunk kategorikusak, elzárkózunk, elhatárolódunk, és az ember szereti is azt gondolni magáról, hogy ő aztán mindig korrekt. Nem hiszem, hogy lehet mindig korrektnek lenni. Szeretősdiben csak akkor, ha egyáltalán bele se megyünk. Ráadásul szerelemben az ember ritkán tud objektíven kiszámított döntést hozni (másban sem nagyon). Ezért sem tudok úgy gondolni a megcsalásra, hogy a szerető felelős volna a férfiért vagy annak a feleségéért. A szerető a saját tükörképéért felelős. Ezért nem állnék már le nős férfival.

Annak idején egy véletlenül felfedezett e-mail miatt kellett szembesülnöm azzal, hogy nem csak én csalok, engem is csalnak. Ez egyrészt könnyebbé tette a helyzetemet (ja, hát ha ő is, akkor nehogy már én szégyelljem magam; persze ő is gondolhatta volna ugyanígy), másrészt, és ami érdekesebb, egyetlen pillanatig sem tudtam utálni, megvetni vagy hibáztatni a másik nőt. Ismertem őt személyesen, ha találkoztunk, beszélgettünk, miközben ő nem tudta, hogy én tudom; cifra egy ügy volt. Én nem haragudtam rá, és ez nyilván speciális helyzetemből is következett – egészen más lehet megcsalással szembesülni egy jónak mondott házasságban, mint egy olyan kapcsolatban, amilyenben én akkor voltam. Valami olyasmit éreztem, hogy ez nem az ő ügye, ez a férfi ügye és az enyém, mi csak egymásnak tartozunk elszámolással.

(Erről eszembe jut az a vicc, amikor a férjgyilkos nőt kihallgatják a bíróságon. Miért lőtte le a férjét? rajtakaptam egy másik nővel. De hát akkor miért nem a nőt lőtte le? Bíró úr, egyszerűbb egyszer lelőni egy férjet, mint minden héten egy másik nőt.)

Ma már, monogám házasságban élve nem állnék le már egyáltalán semmilyen férfival. Őszintén szólva most sem a jellemem vagy az elveim tartanak vissza a megcsalástól, hanem a kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatom. Nincs kísértés, egyszerűen fel sem merül bennem, hogy lenne szükségem másra. Így persze könnyű nem csalni.

Én – most – hiszek a monogámiában, ennek ellenére a monogámia szerintem nem való mindenkinek. Férfiak szeretnek ezzel takarózni (evolúciósan poligámok ugye), de úgy gondolom, és a környezetemben is azt látom, hogy rengeteg nőnek sem való, csak a nők erre nem találnak társadalmilag elfogadott igazolást, ezért vagy megpróbálják teljesen elfojtani a vágyaikat, vagy ha kiélik, iszonyú bűntudatban élik ki, és ez nem jó. Hiszek a nyitott házasságban is, szerintem az igazán társra vágyó, de poligám embereknek ez az egyetlen járható út. Ahol működik, ott jóval több meló van benne, mint amit egy sima monogám kapcsolatba bele kell tenni. Ha kellően érettek a felek, kevesebb sérülés, kevesebb hazugság van egy ilyen kapcsolatban, mint a holtomiglan-holtodiglanban.

Ígéretet szegni, titokban, sunyulva, mindenhonnan a jót lefölözve viszont még akkor is aljas, ha egyébként senkitől (!) nem várható el, hogy ugyanúgy érezzen hosszú éveken keresztül egy másik ember iránt, mint amikor erre felesküdött. Aljas volt részemről is, aljas volt a szeretőm részéről is, még akkor is, ha tudtam és most is tudok hozzá ideológiát gyártani.

Hát, tudunk aljasok is lenni, az ember az ilyen. Valójában nem is az aljasság a lényeg, hanem hogy önmagadban hogyan reflektálsz rá. Belátod-e, felülírod-e a reflexes gondolataidat, abbahagyod-e az ideológiagyártást. Szembenézel-e az egésszel és levonod-e a tanulságokat. Mert egyébként tiszta játszmák tényleg nincsenek, én legalábbis nem hiszem el, hogy vannak. Az ember esendő, és gyakran kicsinyes és gonosz, és nem szeret magára így gondolni, ezért még maszatol is. Szerintem az a lényeg, hogy ezzel szembe tud-e nézni, és miután szembenézett, hogyan dönt és merre megy tovább. Így van ez a megcsalással is.

Ezzel kapcsolatban én arra lyukadtam ki, hogy ma már tudom, hogy nem vagyok egy nagy jellem, de nem vagyok rossz ember sem. Ha valaki csal: lelke rajta. Én – ma már – nem csalnék.

Szerző: Fulemony

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements