Összeszorított foggal szeretni

anyagyeTudod, gyakran eszembe jut, hogy micsoda szerencse, hogy a Gumi lassan úgy épül be a köztudatba, mint valamiféle tabupiszkáló fórum, ilyenformán nem kell attól tartani, hogy a törzsolvasók szívükhöz kapnak az új téma fölötti felháborodásukban. Akik meg máshonnét tévednek ide, azok úgyis megtalálják, miképpen forgassák ki a szavaim és fordítsák azokat a maguk javára.
Ez utóbbi azonban nem számít. Nem számít, hogy a huhogó(k) miképpen akarja(k) az oldalt hitelteleníteni, mert arra csak hiteles ember képes. Az pedig, ha egy- egy megszólalás megszúr valakit, nem baj. Tudod, mindig ott szúr, ahol az igazság lakozik, és ha a fájdalmon túl is képes valaki látni, akkor eljuthat az önismeret magasabb fokára.

Szóval az anyaság mítosza is bosszant, miközben tudom, hogy erről csak bizonyos módon szabad beszélni.
Mert az anyák telisteli csordultig a szeretéssel, a boldog önfeláldozással, és soha egy rezdülésnyi kétely bennük.
Csak ha ez így van, akkor én nem tudom, hogyan lehetséges, hogy nőkkel beszélgetve oly gyakran merül fel gyerekkoruk kapcsán szóbeli vagy testi bántalmazás, elhanyagolás vagy erőszak.
Hogyan?
És az hogyan van, hogy felnőve ezek a nők mind megfogadják, hogy ők majd másképpen, ők majd jobb anyák lesznek, és akkor szülnek is, és van igény szerinti szoptatás meg kötődő nevelés, meg más anyák leszólása és minősítése, meg bébiangol úszással egybekötve, csak aztán mire a gyerek 10 éves lesz, addigra ezek valahogy elmaradnak? Megy még ekkor is a duma a csodás gyermekről, sőt, ha rosszul működik a házasság, akkor kiderül, hogy nem is olyan nagy baj a bántalmazó férj, mert legalább ezek a szép gyerekek megszülettek. És ezért már megérte. Mikor meg elmegyek hozzájuk teázni, akkor van élesen villanó szem és hirtelen felcsattanó “ne nyávogj már”.
S a gyerek ijedten húzódik el.

Én már beszélek a magam bajáról. Arról, hogy nem volt sok választásom. Nem választás ugyanis az, ha az elvárttal szembe menve kritika és értetlenség fogad. Ha a családod, rokonaid néznek furcsállón és éreztetik veled, nem vagy teljes ember, ha te azt úgy nem akarod. Hát hiszen az a boldogság, mondja anyád, akit 10 éve nem láttál nevetni. Vajon miért? Tán te tehetsz az ő mosolytalanságáról?

Én azt gondolom, a nőknek nincs valódi választása. Nem opció egy kislány jövőjére gondolva a házasságtalan, gyerektelen létezés. Azt például tudod, miért van annyi női pedagógus? Mert az okos lányoknak már a pályaválasztáskor jó arra gondolni, hogy a sok szünetben majd nem kell a gyerek mellé bébiszitter.

Nem információ az anyaságról az, hogy ha gyerekről hallasz, akkor mindig a boldogság, a csoda, a nagyszerűség van hangsúlyozva. Soha senki nem mondja el azt, mi mindent veszítesz. Hogy onnantól nincs saját időd, saját életed, hogy anyagi kiszolgáltatottság van és olyan felelősség, amit nem te szabályozol. Nem aszerint vagy felelős, amit te jónak gondolsz, hanem aszerint, amit a társadalom, az intézmények, anyád, férjed, szomszédod rád ruház. És ez már akkor elkezdődik, mikor a gyerek csíraként lebeg a hasadban. Már mindenki úgy érzi, beleszólhat abba, mit eszel, mit iszol, hogyan élsz. Már nem számít, veled mi van, a kérdés mindig úgy szól: Hogy van a kicsike? (Honnan tudjam? Nem hallatszik át a méhemen a kiabálása.)

Szóval nem mondják el és nem választhatsz, így aztán elhiszed, hogy ami annyi nőnek jó, amitől – állítólag – mind boldogok, az majd neked is jó lesz.
Ha meg nem lesz jó mégsem, akkor lehet kussolni. Hát te akartad, te választottad, mit ugrálsz most?
Ha mégsem kussolsz, akkor jönnek és megmondják, hogy te csunyául beszélsz és nem is vagy jó anya.
A világ pedig eközben teli van bántalmazott és érzelmileg elhanyagolt gyerekekkel.
Most akkor hogy van ez?
Kik bántalmazzák azokat a gyerekeket?
Talán a férfiak?
Tudod, az van, hogy szerintem nem, vagy nem feltétlen, vagy nem olyan nagy számban, vagy nem úgy. Szerintem van itt szó valami másról is.
Mert amúgy a férfiak javarészt dolgoznak, aztán meg hazamennek a hotelbe, és ugye örülünk, ha néha leülnek a szőnyeg szélére a gyerekkel egy órácskára. Vannak persze bántalmazók, akik nőt, gyereket egyaránt, meg erőszakolók, meg vannak azok, akik le se szarják a gyereket, és jobb is, ha nem, mert amikor meg nevelni kezdenek, az általában ideges óbégatás vagy hülye büntetések sorozata. Valami kapcsolódás nélküli, felülről taposó “majd én megmondom, mi lesz ezután” hangoskodás.

Van azonban a bántalmazásnak egy ennél sokkal alattomosabb kórsága. Ez pedig az anyák befáradása, túlterhelődése, kiégése, aminek nincs szelepe, amiről még beszélniük sem lehet. Amivel sokan nem is szembesülnek igazán, mert még gondolni is tilos rá.
Azt kimondani, hogy elszúrtam, nem így képzeltem, nem nekem való- na, ez teljességgel lehetetlen. Így aztán hordozzák magukban a csalódást, és ahogy telnek az évek, úgy lesznek egyre frusztráltabbak és beszorítottabbak. A gyerek folyton zajong, az idegrendszered dróton rángatja, soha nincs egy perc nyugalom sem. Ez önmagában is sok egy embernek, ám ehhez még hozzájön a társadalom állandó basztatása és elváráshalmaza. A mai intézményrendszer, az óvoda, az iskola mind arra jó, hogy elidegenítsen a gyerekedtől. Tanulnod kell vele, tanítanod őt, hogy ne téged baszogassanak. Ha bemész a szülőire, órákon át hallgatod, hogy neked mit kell tenned azért, hogy a gyerek fegyelmezett csendben tűrje az unalmas tanórákat és hogyan ne szóljon vissza az egyébként igazságtalan és bántalmazó pedagógusnak. És ha szólsz, ha neked nem tetszik, akkor jobbára a gyereked szív, te meg számolhatsz a lelkiismereteddel, hogy miképpen okozol neki még nagyobb szenvedést. Így hát nem szólsz, hanem baszogatod a gyereked, kényszeríted a “helyes” viselkedésre, miközben pontosan tudod, hogy abban az intézményben te egyetlen percet sem töltenél el önszántadból.

Ezt nem lehet ép lélekkel bírni.

Tudod, van az a vicc, ahogy apa leordítja anyát, anya a gyereket, aztán a sor végén a gyerek a kutyába rúg. Jól mutatja ez a hatalmi viszonyokat, azt, hogy ki kin vezeti le a feszültségét. És ha kutya nincs, akkor a gyerek marad szelep nélkül.
Eddig a jól ismert tréfa.

Csakhogy ezzel nem lehet vége az önvizsgálatnak. Én annyit gondolkodom azon, hogy mi erre a megoldás. Az én életemben már nincs megoldás, ráadásul én már kifelé jövök belőle. Az gyerekeim már nagyok, nem is igénylik annyira a jelenlétem, de volt azért úgy 15 évem, mikor rajtuk kívül nem volt semmi. Vagy ha lett volna, ha akartam volna, az mind rendre befulladt. Azért az ember megpróbálja és mivel a nő is ember, hát belül mélyen motoszkálnak benne vágyak az önmegvalósításra, az anyagi függetlenségre, a saját időre. Szóval megpróbálja az ember, segítség híján viszont borítékolható a kudarc, hiszen csak úgy nem fulladna kudarcba az akarat, ha azt a kapacitást, ami a sikerhez kell, azt valahonnét máshonnét venné el. És honnan tudja elvenni, ha nem a gyerektől?

Vannak persze ideális esetek. Vigyázzban várakozó nagymamák vagy férj, aki nem szívességet tesz, hanem teszi a dolgát, mikor vacsoráig vigyáz a gyerekre. A legtöbb nő azonban csakis magára számíthat, így vagy az életéről mond le, vagy a gyerekeiről. Esetleg sok pénze van, hogy segítséget fogadjon.
Viccesnek találom, mikor az ilyen privilegizált helyzetben lévő nők (akiket közelről vizsgálva egyébként épp oly gyakran láthatunk bántalmazó és türelmetlen anyának, mint azokat, akikről kritikusan beszélnek) arról osztják az észt, hogy milyen boldogság az anyaság, mert két edzés és a kozmetikus után csodás érzés megölelni gyermekeiket.
Persze mindig van magyarázat. Az elhanyagolás csupán önállóságra nevelés, a durvaság pedig következetesség.
Az ember már csak ilyen. Saját hiányosságaira talál mentséget.

Szóval nem tudom, mások, akiknek sikerül, azok hogyan csinálják, és a siker valóban őszinte érzés- e, vagy valami belül dolgozó szoftver, ami nem engedi ki a valót.

Én azt tudom, hogy volt 15 évem, mikor lélegzethez sem jutottam. Nem volt ám blog és nem volt edzőterem, és nem voltak még barátok se nagyon. Nem volt semmi, csak időnként kitörési kísérletek, aztán a belátás, hogy gyerek mellett ez se megy.
Később a harag.
A csalódottság.
A lemondás.
A gyász.
A szorongás.
A pánikrohamok.
Vajon hány másik nőnek az útja ez?
És hogy ki miképpen dolgozza fel a veszteséget, hogyan viseli, mivé teszi a belső feszültség, az nyilván egyéni út. De tudom, hogy sok ajtó mögött más zajlik, mint ami kifelé hallatszik. Sok nő idegrendszere pattanásig feszült és a rosszkor megszólaló gyerek issza ennek levét.

Bizonyosan így van, hiszen minden felnövő generációnak van egy nagy hányada, aki a mosolytalan, szigorú anyjára emlékszik vissza. Az anyára, aki megszívta.
Csakhogy minden felnövő generáció minden önvizsgálat nélkül lép bele ugyanabba a csapdába és örökíti tovább a fájdalmat, a hamis mítoszt. Aki 20 évesen még azt mondja, soha gyerek, vagy csak egy, az harmincötként lestrapálva hirdeti az anyaság szentségét és latolgatja az unokákkal fényezett derűs öregkort. Ha pedig a lánya ágál a rendszer ellen, hát gyorsan belé fojtja a szót.
Mégis miért? Mi ez?

Az van, nők, hogy bármi van, a gyerekeink már itt vannak. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy őket rúgjuk a saját kínunk okán. Kifacsarodik ettől a szívem. Kifacsarodik akkor is, mikor az én türelmem hagy el. Mennyi  bűntudat, ami így össze tud gyűlni. Mennyi kérdés arról, hogy meddig tart a felelősség, és honnan van már jogom a saját dolgaimra. És a legegyszerűbbek: Van- e jogom egy órányi csendhez? Lesz- e még olyan, hogy békén leszek hagyva? Egy kicsit legalább.
Vagyok- e én még valahol?
És nincs kiút, mert aki érzi a felelősséget, az nem söpörheti le, nem magyarázhatja félre, nem önigazolhat, nem hagyhat ott csapot, papot, mikor kedve tartja. Annak csinálni kell.

Tudunk azonban tenni azért, hogy jobb legyen. Vagy legalább ne legyen annyira magányos a küszködés.
Nekem nagy megkönnyebbülés, ha olyan közösségben vagyok, ahol nem tolják ezt a szent anyaság maszlagot. Ahol nem kell hallgatnom és olvasnom arról, annak a másiknak milyen jól sikerült, jól nevelt remek gyerekei vannak. Ahol nem vagyok kitéve hasonlítgatásnak, nem kell mérlegelnem, hogy a másikhoz képest én elég jó vagyok- e. Ahol nem kell szoronganom, hogy vajon beszélhetek- e anélkül a saját gyerekemmel megélt nehézségeimről, hogy furcsán méregetnének.
Ahol szolidárisak velem.
Mikor kiengedem a gőzt, mindjárt jobb anya tudok lenni. Ha van kivel megosztanom a gyerekem intőjét (és ez csak egy példa. Mondhatnék csavargást, dohányzást, drogot, ivást, szemtelenséget- mindazt, amikről a szent anyaság rigmusai nem szólnak, és amivel az én gyerekeim még nem rendelkeznek, tehát a felsorolás hál istennek nem róluk szól), akkor az efölötti kétségbeesés és harag már jó eséllyel nem a gyerekemre fog zúdulni.

Szolidaritás kell, nyílt, ítélkezésmentes beszéd a nők között. A tudása annak, hogy amit érzek, érez a másik, az jogos és valós. Nem hisztizik, nem azért mondja, mert bántani akarja a gyerekét, hanem mert bajban van, küzd mindazzal, amivel én, vagy amivel nekem nem kell. Jó tudni, hogy vannak rajtam kívül mások is, akik úgy érzik, kurvára át lettek baszva, elhallgatták előlük a valóságot, behúzták a csőbe és azután magukra hagyták őket.

Ez egy iszonyatos feszültség és ha nincs lehetőség megosztani, akkor jó eséllyel a gyerekre zúdul, vagy magát az anyát emészti fel depresszió, elbutulás, beszürkülés, pánikbetegség tünetegyüttessel.

Nem bánthatjuk a gyerekeinket!
Nem tehetjük meg azt a luxust, hogy nem veszünk tudomást a saját érzéseinkről, vagy leszólunk olyanokat, akik nem az előírt szerint éreznek. Mert ez az elfojtás végül a gyereken csapódik le.
Nem az a bántalmazó anya, aki kimondja, hogy tévedés volt, amit hitt, hanem az, aki nem néz szembe saját tetteivel, szavaival.

És én beszélhetek, mert én már megtettem ezt. Bocsánatot kértem a gyerekeimtől mindenért, amivel esetleg nehezítettem az életüket. Azért is, amit gondolatban követtem el ellenük. És én toltam akkor is, mikor éjjel a könnyeim csorogtak. Mert nem ők tehetnek erről, így hát nincs jogom rajtuk elverni.

Annyira mély bennem ez az érzés, hogy még azt is megosztottam velük, hogy ma már nem így tennék. Ma már nem szülnék, vagy nem ennyit. Ezzel együtt tudják, hogy szeretem őket és kiállok mellettük. Összekapaszkodunk és támogatjuk egymást. Ők is engem. Ezért tehetem meg, hogy most itt ülök és írok. Tudják, hogy valami fontosat teszek és vannak már olyan bölcsek, hogy ezt tiszteletben tartsák.

Azért még ma is aggódom olykor, hogy ez, ami most van, ez talán nem elég. Annyira megszoktam az alájuk rendelődést, hogy bűntudatom van, amiért nem lógok a kamaszok valagán. Igyekszem ezt uralni és tanítani magam arra, hogy már megtehetem. Ők már majdnem készen vannak. Csak remélni merem, hogy nem ártottam nekik túl sokat.
És olykor a büszkeség is elfog. Akkor például határtalanul büszke voltam, mikor tavaly a fiam azért kapott intőt, mert felállt az erkölcstan órán és azt mondta a lányokat manipuláló tanárnőnek, hogy amit beszél, az hülyeség. Az anyaság nem csodálatos, és hogy ők itt mind gyerekek, nem tudják, hogyan akarnak élni majd, de ő látja az anyját és tudja már, mennyit veszített csupán azért, mert őt megszülte és felnevelte. Azt mondta, hülyeség a lányoknak ilyet mondani és hagyja békén őket a szüléssel.
Kiküldték és intőt kapott. Itthon pedig egy ölelést.
A fiam szolidáris velem.
A nők ritkábban.

Szóval azt gondolom, hogy a igenis nyíltan kell az anyaságról beszélni és odafordulni az felé, aki valami mást mond, mint ami az elvárt. És tudod, én még mindig nem tartok ott, hogy a lányokat arra biztassam, hogy ne szüljenek. Azt viszont minden lánynak elmondom, hogy mivel jár a gyereknevelés és a család. Én nem az illatos bababuksit tolom az orruk elé, ahogy a reklámok, hanem arról beszélek, ami a hétköznapok kiszolgáltatottsága. És bizony mondom azt, hogy csak annyit és akkor, amennyit egyedül is bármikor felvállalnának.
Ne legyen egy nő sem férfi kiszolgáltatottja, ne kelljen azért fejet hajtania, mert a gyerekei felé felelősséget vállalt.
Ne legyen boldogtalan, frusztrált, magányos, esélytelen egyetlen anya se.
És ne legyen bántalmazó se.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements