Miért nem kell itt Isztambuli Egyezmény?

45Van egy ilyen érdekes és abszurd feltételezés az ember agyában, hogy amiképpen egy gyerek okosodik a felnőtté válás útján, úgy tér eszméletére az emberiség is az idő múlásával. Az ember, mint Földön futkosó faj már nem számít fiatalnak, sokat tapasztalt, sokat megélt. Az emlékeinket tovább visszük, ott vannak a tankönyvekben és a fejekben. Azt hinnéd, az ember, aki mindenféle szerkezeteket képes gyártani, kultúrát, technológiát teremt, az látni tud összefüggéseket is, és ha egyszer hibát követ el, akkor azt is jegyzi, hogy átadhassa az utána jövőknek azok jobb választásának reményében. Azt is hinnéd, hogy tanul a szenvedésből, felvilágosodik és módosítja elavult elveit. Amely nép ezt nem teszi meg, azt hajlamosak vagyunk elmaradottnak, civilizálatlannak nevezni.
Hinnéd ezt, ugye?
Mégis azt kell látnom, hogy vannak dolgok, melyekben nincs előrelépés. Sőt.
Magyarország sok tekintetben hátrafelé halad.

Én azon is nagyon meg szoktam lepődni, mikor nekem kezdik el kéretlenül magyarázni, hogy a gondolataim miért nem állják meg a helyüket és miért kellene nekem elfogadni a nők szerepét, a világot pedig olyan elnyomónak szeretni, mint amilyen. Szoktam mondani, hogy én onnan jövök, ahonnét ezek a nagyon okos emberek beszélnek. Én mindazt már láttam és megéltem, sőt, magam is toltam ezerrel. Nekem azt senki ne magyarázza, hogy miért jó. Mert az nem jó.

Tudom, hogy az, amiben most vagyok, amiről beszélek, az a fejlődés, amit pedig számon kérnek rajtam, az egy embernyúzó, igazságtalan, férfiuralta mocsár, amiből ki kell lépni ahhoz, hogy a társadalom megugorjon egy újabb lépcsőfokot.

Sose úgy történnek a dolgok, hogy valaki először feminista író, aztán meg sokgyerekes családanya, aki idvezült mosollyal teregeti a tiszta ruhákat. Nem. Ez általában fordított történet. Az ember először beáll a rendszerbe (nem is nagyon tehet mást), majd mikor már a töke teli van vele, valamint a kölkei akkorák lesznek, hogy levegőhöz jut mellettük, akkor elkezd gondolkodni. Már ha elkezd, ugye. Nagyon szerencsés az a fiatal nő, aki még ifjan téved a Gumira, vagy más, hasonlóan megnyilvánuló oldalakra így még azelőtt feministává válhat, hogy teliszülné az életét, vagy begyűrűzné őt egy tévé előtt tespedő pornóhuszár.

Szóval ami itt, ezen az oldalon zajlik, az mindenképpen a fejlődés eredménye és előmozdítója is egyben.
Minden, ami lehúzza, megszólja, az csupán az elavult, nem működő és túlhaladott elnyomás hangja.
Abból túl sok van.
És azt a hangot támogatja minden.
A közbeszéd, az újságírás, a végrehajtás, a bíróságok és az egész, faszok által leuralt kormányzat.
Dől ránk az erőszak. Minden napra jut egy késelés, egy szexuális bűntény, egy verés.
És figyelem, ahogy ezt kommunikálják.
Ha hírességek erőszakosságáról van szó, az csupán érdekes életrajzi adalék. Ha a történelem során nők ellen elkövetett tömeges erőszakról, akkor az írók és történészek majdhogynem elnézők elkövetőkkel. Mikor hétköznapi nő ellen irányuló gyilkossági kísérletről írnak, akkor az – milyen érdekes- nagy kárt okozó rongálás lesz. Ha pedig egy gyermeket erőszakolnak éveken át, hát az kérlek szépen egy furcsa szerelmi kapcsolat.
Nem találsz olyat, ahol elmondanák, hogy ezek a történetek bűntények. Semmi nem jelzi, hogy a cikkírónak, vagy a lapnak, melyet képvisel egyébként- a szituációtól eltekintve- az az állásfoglalása, hogy megengedhetetlen a nők és a gyerekek felé irányuló mindenféle agresszió.
Ha szóvá tesszük (mi, frusztrált feministák) az újságíróknál az eufemizáló nyelvhasználatot, akkor általában az a válasz, hogy ők csupán tárgyilagosak.

Na, akkor itt tisztázzunk valamit.
Senki nem várja el, hogy a nők elleni erőszakról szóló cikkek írói könnyezzenek a sztorikon. Nem várunk érzelem kinyilvánítást.
DE
A tárgyilagos újságírás nem jelentheti annak elhallgatását, vagy elkenését, hogy az elkövetők bűnözők és amit csinálnak, az megengedhetetlen. Igen, ezt tárgyilagosan le kell írni akkor is, ha egy költőóriásról, ha egy háborús hősről vagy egy hétköznapi bántalmazóról van szó. Az ilyen cikkek alatt helye lenne a segélyhívóknak és egy amolyan “a mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét” típusú formaszövegnek, valahogy így: “A nők elleni erőszak bűntény. Aki tud arról, hogy környezetében bántalmazás folyik, annak állampolgári kötelessége azt a hatóságoknál jelenteni.”

Ez tárgyilagos újságírás lenne.

Ehelyett nálunk a konzervatív képviselő urak (Ez is milyen már. Hát a nevükben ott van, hogy kerékkötői mindenféle fejlődésnek, átalakulásnak. Milyen irtóztató, anakronisztikus, fejlődés ellenes szó ez: konzervatív). Szóval ezek a konzervatív urak ásítoznak a parlamentben, mikor az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáról van szó.
Ásítoznak, bazdmeg! És húzzák az időt, kibújnak a döntés alól. Gyakorlatilag konzervál(ni akar)ják a mostani állapotokat.
Az erőszak szabad áramlását.
Vajon miért?
Talán mert amíg a nők bántalmazhatók úgy, hogy közben az elkövetők nem, vagy alig vannak megróva, addig ezek a nők állandó kontroll alatt tarthatók. Hiszen ma már ott tartunk, hogy ha a rendőr komolyan vesz, már hálás vagy neki. Ha a gyámhivatal nem veszi el a gyerekeid, mert TÉGED vernek, már hálás vagy neki. Ha valaki egy hajszálnyit segít, vagy csak nem rúg beléd a bajodban, már hálás vagy neki.
Ha hagynak élni, már hálás vagy. Kiknek is? Hát leginkább a jóságos férfiaknak, akik időnként kegyet gyakorolnak és méltóztatnak legalapvetőbb jogaidra egy szempillantást vetni.
Azzal, hogy nincs megtorolva az erőszak, azzal a nők örökös nyomorban és kiszolgáltatottságban tarthatók.
És itt éppen az a cél.
Nem fejlődés, nem biztonság, hanem állandó kontroll, bizonytalanságban és félelemben tartás.
Nyíltan lehet szenvtelenül vagy megértőn beszélni a bűnözőkről, és ha valaki a nyilvános médiában poénra veszi a nemi erőszakot, akkor annak csupán annyi a következménye, hogy magasabb korhatár alá kell venni a műsort. Hát igen. Nagykorú már röhöghet a nők nyomorán.

Akik pedig kételkednek abban, hogy kell- e feminizmus és kellenek- e a “felforgató” nézetek (már amennyiben felforgatónak minősül a jogvédelem követelése és az erőszak tagadása), az gondolja maga is végig, hogy miben akar ő élni és mit kíván majd a lányának. Hogy ha az ő gyerekét erőszakolnák, vagy verné a férje, vagy kellene a gyerekeit otthonba menekíteni a bántalmazás elől, akkor is csapkodná- e így az asztalt a hagyományról meg a nemi szerepekről papolva.

Minden mindennel összefügg. Ha azt írja az újság, akkor az megy a fejekbe. Ha nem ratifikálják, akkor azt gondolják, hogy nem fontos. Ha nem szólsz a férjednek, akkor azt képzeli, minden úgy van jól, ahogy van.
Maguktól nem gondolkodnak, mert nekik éppen így van jól, ezért mindent megtesznek, hogy ez ne is változzon.
Ha meg szólsz, akkor megbüntetnek.
Hát ez ilyen. Annyi mindenért kell mostanság szólni, hogy az már szinte kötekedés, túlizgulás, sárkánykodás. És senki nem azt mondja, hogy nagy a baj, hanem azt mondják, te vagy frusztrált, zsörtölődő, folyton elégedetlen.
Hahaha, mondják nekem is.
Bizony, hogy az vagyok. Kibaszottul frusztrált és ideges vagyok. Gyűlölöm, ahogy árad felém az erőszak, ahogy meghülyítik a nőket, utálom a faszik mindig ugyanolyan ostoba érvelését, idegesítenek a rendszerszolga nők, megrémít a kormányzat törtetése, kicsavarja a szívem a szegénység, a kiszolgáltatott nők és gyerekek tömege. Ez az ország, ez a rendszer megfojt. Ha tehetném, szétütném az egészet. De még attól is félek, mert ahogy most állnak a dolgok, úgy tűnik, az csak még nagyobb borzalomba süllyesztené az országot.

Szóval eszméletlenül frusztrált vagyok és nem olyan egyszerű dolgok miatt, mint azt sokan gondolnák. Nem segítene ezen semmilyen minőségi baszás (mint ahogy azt ajánlgatni szokták szintén bántalmazó levélírók). Az csak a férfiaknak hoz valódi megnyugvást (ez jól jelzi is a társadalmi felelősségtudatukat). Csak ők képzelik, hogy a nő, akinek nem tetszik a rendszer, annak az ő szent farkuk hiányzik (hiszen ők csakis akkor lesznek idegesek, ha nem kapnak elég pinát).
Ahogy elnézem őket, az hiányzik nekem a legkevésbé.
Ki akarna ilyen frusztrált mukikkal kezdeni? Hiszen nyilvánvaló, hogy ha idejönnek, azonnal összefossák magukat attól félve, hogy a gondolataimat olvasva a nők majd egyszer (végre) beintenek nekik, és akkor elfogy a punci, megáll a világ és kifordul tengelyéből.

Na, ez a fajta frusztráltság, ami leginkább szánalomra méltó. Ez akadályozza azt, hogy tömegesen és kormányzatilag tegyenek az erőszak megállításáért. Mert tudják, pontosan tudják, hogy erőszak nélkül kiderülne, mennyire kicsinye(se)k és gyengék. Még ahhoz sincs bátorságuk, hogy saját hatalomféltésükkel, ostobaságukkal, erőszakosságukkal, igénytelen, szánalmas önmagukkal szembenézzenek. Kenik inkább az igazságot, próbálják szépíteni, elbagatellizálni, kinevetni a valóságot. Azt, hogy ebben az országban a nők nincsenek biztonságban sem testileg, sem jogilag. Ez itt a farkak nemzete. Mi csak a kiszolgáló személyzet vagyunk.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok