Romantikus erőszak 2.

Szerző: Fulemony

Az első rész alatti kommentekből, illetve a megosztások hozzászólásaiból két dolog lett számomra világos: egyrészt az, hogy a szerelem és az erőszak összemosásának problémája jelen van a legtöbbünk életében így vagy úgy, és sürgető volna javítani az ezzel kapcsolatos kommunikáción, akár az oktatásról, akár a médiáról, akár a bírósági terminológiáról van szó. A másik, ami feltűnt, hogy rengetegen szóltak hozzá a költők, művészek kapcsán a poszthoz.

Mivel az első részben ezt a kérdést csak nagyon felületesen, inkább szemléltetésképpen jártam körül, a fentiek miatt úgy gondolom, a téma részletesebb kifejtést igényel. Ebben a második részben tehát a művészekről, az elismert nagy zsenikről lesz szó, a címben megelőlegzett kontextusban. 

A Librariuson február 15-én megjelent cikket Gumi is osztotta, és már ekkor is mocorgott bennem, hogy ez az egész így nagyon nem oké. A Librariusnak persze egyáltalán nem feladata (mert nem is profilja) semmiféle ítéletalkotás, mégis mellbe vágott kissé, hogy a három brutális asszonyverő zseni történetét mintegy érdekességként, furcsaságként tálalja a szerző, mintha egy zseniális művész agresszivitása vagy folyamatos bántalmazó viselkedése legalábbis valamiféle flúg vagy egyéni bogár volna. Ráadásul voltak olyan idióta nők is, akik egyik bántalmazó zseni karjai közül a másikéba hulltak, a hülyék, kicsit még kuncogunk is rajtuk – de hát a nőknek lételemük a férfi sikere, mint tudjuk, azt az egy-két pofont igazán el lehet viselni, ha egy igazán nagy lángelme mellett akarunk élni, ugye.

Miközben ezek az emberek, tehetségük, sikereik, zsenialitásuk mellett bűnözők voltak.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy képesek legyünk szétválasztani a zseni művészi produktumát és azt, hogy az éppen szóban forgó művész egy nőbántalmazó bűnöző. Felhorkanhatnak most a művészetkedvelők, hiszen ezt a kettőt nem is lehet szétválasztani: minden művész a magánéletéből építkezik, a saját egyéniségét gyúrja, festi, írja bele a művészetébe, és ha ennek része a bántalmazás és bűnözés, akkor része. Nem lehet „leszeletelni” a művészről a magánembert, a művész nem szalámi.

A művész és a magánember szétválasztását olyan módon képzelem el, hogy befogadom, elemzem, adott esetben szeretem a művet, elismerem annak esztétikai értékét, a hatása alá kerülök és akár rajongok érte, de mindez nem mentheti fel a magánembert a bántalmazás alól.

Megj.: Én például rajongok Woody Allen humoráért és szeretem Polanski filmjeit (a kevésbé giccseseket), mégis undorral gondolok rájuk mint kiskorú lányokat szexuálisan zaklatókra és megrontókra, és ez a kettősség semmiféle disszonanciát nem okoz bennem.

Régóta ámulva figyelem, hogy a legnagyobb zsenik esetében a közbeszéd vagy teljesen figyelmen kívül hagyja a bántalmazó magatartást, vagy pedig a művészlét velejárójának tartja azt, és inkább a művészt sajnálja (vö. hányattatott sors, viharos szerelmi kapcsolatok, boldogtalan magánélet eufemizmusok), mint a művész áldozatát/áldozatait.

Az elnéző legyintés azonban jellemző társadalmi reakció a művész életének más területeivel kapcsolatban is. Nemcsak a párkapcsolati erőszakot, hanem minden más különcséget is boldogan elnéz az átlagember a nagy művészeknek, éppen emiatt válnak az erőszakos cselekedetek is egyfajta különcséggé a közbeszédben, ha zsenikről van szó. A művészre felnézni szeretünk, nem szívesen döntjük le a bálványokat, még esetleges viszolygásunkba is csodálat vegyül, ha róluk van szó. Így pedig nagyon könnyen csúszunk abba a hibába, hogy az erőszakot adottnak és természetesnek vesszük.

Megj. 2.: A művészek egyébként jellemző módon minden devianciát, vagy a társadalmilag elfogadottal bármilyen módon ellentétes viselkedést, személyiségvonást, adottságot könnyebben megúsznak, mint az átlagember. Nézhetjük ennek a jó oldalát is, hiszen Oscar Wilde-ot vagy Nyizsinszkijt sem szokás lemocskosbuzizni, ebben az esetben viszont a társadalmi toleranciát az átlagemberre is illene kiterjeszteni, ne csak a nagy művész kiváltsága legyen pl. a homoszexualitás. 

A jelenségnek egyik lényeges oka az is, hogy a művészt többnek, másnak szokás gondolni, a művészre felnézni illik, neki kijár a tisztelet. Ha így gondolkodunk, akkor azt is jogos lenne elvárni a művésztől, hogy kiváltságaival együtt nagyobb felelősséget is vállaljon, mutasson példát ne csak műveivel, hanem magánéletével is. A gond, hogy ez utóbbit általában nem várjuk el tőle. Ha egy átlagember úgy vindikál magának többletjogokat, hogy közben a kötelességeit megtagadja, nem teljesíti, akkor a többiek formálisan leköpködik; ha művész teszi ugyanezt, akkor lemondóan legyintünk, mosolygunk, romantizálunk.

A magát törvényen kívül helyező művész valójában önkényesen mentesíti saját magát mindennemű felelősség alól, miközben a „nekem mindent szabad, hiszen zseni vagyok” attitűddel emberek életét teszi tönkre (vagy szélsőséges esetekben veszi el), és ez nem érdekel senkit.

Az ilyen művész – jellemzően férfi – lehet promiszkuis, mint Ady (és tudván tudva nyugodtan terjesztheti a szifiliszt is, mert miért ne), lehet nőverő, mint Latinovits (bizony, Ruttkay Éva gyakran ment összeverve próbára, és ez nemcsak urbanlegend), lehet egocentrikus és gyerekes, mint József Attila, lehet rablógyilkos, mint Villon, lehet szadista, mint Picasso, lehetnek a legkülönfélébb perverziói és aberrációi és ölhet is, mint Csáth Géza, megdughat 13 éves kislányt, mint Polanski, és a sort végtelenül folytathatnánk.

Ha „csak” a bántalmazás, nőverés, esetleg az általános utcai-kocsmai agresszió vonalon maradunk, és kihagyjuk a „simán” elnyomó, önző, erőszakos, hűtlen egoistákat, akkor is bőven marad elismert művész, aki kimeríti a fenti definíciót.

Ha kimondjuk ezekről az emberekről, hogy bántalmazók, bűnözők, szar emberek voltak, és emellé nem mosolygunk, hanem ezeket a tulajdonságaikat/tetteiket komolyan elítéljük, azzal nem vonjuk kétségbe a művészetüket. Picasso zseni volt, de ez a tény nem segített például Dora Maaron, akit koncepciózusan kínzott a szexuális játékaival éveken át. Ha kimondjuk, hogy a művészettel takarózva nem tehetőek tönkre emberéletek, azzal „csupán” annyit teszünk, hogy tudatosítjuk: mennyire káros romantizálni az erőszakot, és még a művészeknek sem szabad mindent. A bálvány ettől még nem dől le, legalábbis ami az esztétikumot illeti, semmiképpen. Ami pedig nem az esztétikumot illeti, dőljön csak le nyugodtan.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements