Romantikus erőszak

Szerző: Fulemony

Elkaptam egy beszélgetést egy kocsmaasztalnál, valami pasasról volt szó, aki féltékenységében lelőtte a feleségét/barátnőjét (ezt nem tudtam kibogozni), és akkor megszólal az egyik srác, hogyaszongya milyen őrülten szerelmes lehet az a férfi, aki ilyesmire képes, és innen idézem szó szerint: „pedig egyik nő se éri meg, hogy 15-20 évre börtönbe kerülj miatta”. És röhögés.

Ez egy nagyon régóta és nagyon erősen rögzült tévhit egyébként, hogy a szerelemnek meg az erőszaknak köze van egymáshoz (kizárólag férfirészről természetesen). Az igazán szerelmes férfi az féltékeny és dühöng, magától értetődően tapossa ki a belét annak, aki rápillant az ő nőjére, és ha úgy adódik, szerelmes felindultságában kioszt néhány pofont az asszonynak is. (Vagy lelövi. Vagy megszurkálja.)

Persze ebben a hiedelemben, illetve abban, hogy a mai napig tartja magát, nincsen semmi meglepő. Hirtelen az Üvöltő szelek jutott az eszembe, annak idején halálosan szerelmes voltam Heathcliffbe: istenem, micsoda férfi, vad és zabolátlan, az meg kit érdekelt, hogy a nagy őrült szerelemben a halálba üldözte Catherine-t, és kis híján tönkretette a lánya, Cathy életét is. Amikor magamat értelmesnek és érettnek gondoló tizenévesként először olvastam a regényt, már szépen ki voltam képezve arra, hogy a nagy szerelem és férfiszenvedély hazugsága mögött ne vegyem észre az erőszakot és a bántalmazást, és hogy a súlyosan eltorzult személyiséget csupán „kissé túlzásokba eső”, nagyonszerelmes férfinak lássam. (Többek közt ennek is köszönhetem a 15 és 23 éves korom között átélt két bántalmazó kapcsolatomat.)

Hogyan is lehetett volna másképpen? Abban a világban, ahol a Szépség és a Szörnyeteg romantikus meseként van eladva kislányoknak, ahol a brutális gyilkosságot kölcsönös dulakodás előzi meg, ahol a szerelemféltés enyhítő körülménynek számít. Ahol simán lehoznak egy olyan szöveget bármelyik országos orgánumban, mint például „37 késszúrással ölte meg szerelmét a férfi”. Ebben a világban az érzékenyebb intellektusú kamaszlányok esténként a párnájukba sóhajtva képzelik el, hogy József Attilát ők hogyan és mennyire tudták volna szeretni. Ebben a világban ugyanis blaszfémia lenne bevenni a tananyagba, hogy szeretett J. A.-nk egyébként kórosan birtokló, bántalmazó személyiség volt és pokol lehetett mellette az élet, annak a nőnek meg, aki nem volt hajlandó a hisztérikus és gyermeteg igájába hajtani a fejét, olyan ocsmány módon zsaroló verseket írt, mint ez (egyébként remekmű, de a szerelem nem ez).

Ebben a világban minden középiskolai szavalóverseny kötelező kelléke a magyar irodalom egyik legaljasabb nőalázása – egyébként szintén remekmű, de talán nem kellene tizenéves kamaszokkal szavaltatni. Még a végén szépnek találják, és azt hiszik, hogy ez a szerelem, ahogyan én is ezt hittem sokáig. Ma már irtózom ettől a verstől.

Ebben a világban, ahol szerelemféltésből gyilkolnak és vernek félholtra nőket, ahol az erőszakot és a torz lelket lángoló szenvedélyű, esetleg lobbanékony férfinek hívják, semmi meglepő nincsen abban, hogy a kislányok hihetetlenül korán bedőlnek ennek a szar mesének.

(Megj.: meggyőződésem, hogy ennek köze van ahhoz a jelenséghez is, amit az úgynevezett „rendes férfiak” folyton nehezményezni szoktak, hogy tudniillik a nők az erőszakos pasikhoz vonzódnak. Úgy gondolom, hogy nem vonzódnak hozzájuk, hanem nem lett nekik megtanítva az erőszak meg a szerelem/szenvedély közti különbség. A két fogalmat következetesen összemossák a filmek, a mesék, a közbeszéd, a média, a bírósági terminológia. SENKI nem tanítja meg a kislányoknak, hogy a szerelem nem egyenlő a beteges féltékenységgel és az erőszakkal, sőt ennek éppen az ellenkezőjét sulykolja beléjük a környezetük.)

Én most veszem a bátorságot, kihúzom magam mint hozzá nem értő, és kijelentem, hogy a valódi szeretetnek semmi köze az erőszakhoz. Nagyon valószínű, hogy ezek az általában nárcisztikus személyiságzavarral is rendelkező, kórosan birtokló, torz személyiségű férfiak gyakran maguk is azt gondolják, hogy szeretik azt, akit ütnek vagy épp megölnek féltékenységi rohamukban, de ettől ez még nem igaz.

Az elnyomás, a másik ember teljes kontroll alatt tartásának vágya, a beteges féltékenység, a verbális és fizikai erőszak NEM EGYENLŐ A SZERETETTEL, és nem a férfi szerelmének olthatatlan lángját hivatott jelezni, hanem azt, hogy az így viselkedő férfi valamilyen kóros személyiségtorzulással rendelkezik.

A fent vázolt hiedelemnek van egy kistestvére is: amikor simán arrogáns, verbálisan bántalmazó, nagyképű pöcsökből lesz kvázi-szexszimbólum, vagy az ilyen viselkedés kívánatosnak, férfiasnak és vonzónak van beállítva. Ilyen volt annak idején Dr. House, akinek a karakteréért nők százezrei voltak odáig meg vissza, de ide sorolandó az SZÖE-sorozat Christianje is. (Természetesen nem kívánom egy kalap alá venni a két karaktert, hiszen míg az előbbi egy jól felépített, nagyon is összetett személyiség, az utóbbi szegény egyszerű, mint egy bot; a hasonlóság abban a mechanizmusban van, amely a nőkkel elhiteti, hogy az erőszakos arrogáns pöcsök vonzóak.) Hogy itt is említsek magyar irodalmi példát, Ady Endrét is a túlromantizált faszkalapok közé szeretem sorolni, elég, ha elolvassuk híres szakítóversét, ami csak a címében meg az iskolai tankönyvekben „szép”, valójában egy sértett, nagyképű, egoista barom akar szándékosan fájdalmat okozni az excsajának egy egyébként zseniálisan megírt versben.

Nagyon meredeknek tűnhet ezt a három karaktert (ráadásul ebből a háromból csupán egy valós) így összehozni, de ha közelebbről megnézzük, akkor egészen világosan látszik, hogy a mögöttük meghúzódó társadalmi mechanizmusok és a róluk szóló narratívák közel azonosak. Arról van szó ugyanis, hogy a közbeszéd olyan viselkedésformákat és megnyilatkozásokat romantizál, amelyeknek a romantikához a világon semmi közük sincs, ráadásul ezt kizárólag férfiakkal kapcsolatban teszi.

Majdnem mindegy, hogy szerelemféltésből lelőtte élettársát, vagy „Milyen régen csupán azt keresem,/
Hogy szép énemből valamid maradjon”,
esetleg lájtos bdsm a mamipornóban, éspedig abból a szempontból mindegy, hogy mindhárom jelenség ugyanarról a tőről fakad. Egyrészt az erőszaknak a szerelemmel való azonosítása, másrészt a férfiasságnak az erőszakos viselkedéssel való azonosítása, illetve a két gondolkodás együttes jelenléte eredményezi azt, hogy a párkapcsolati férfidominancia és –erőszak nemcsak elfogadott társadalmilag, hanem bizonyos formái még támogatottak és kívánatosak is.

Persze mondhatnánk, hogy nem lehet betiltani filmes vagy irodalmi karaktereket, ahogyan nem lehet betiltani Ady vagy József Attila verseit sem, és ez igaz is. Nem lehet, nem is kell, sőt nagyon káros lenne, ha mindezek nem jelenhetnének meg a vásznon, a tévében vagy az irodalomkönyvben.

Még mielőtt bárki meggyanúsítana olyasmivel, hogy a feministák cenzúráznák a magyar irodalmat: a bejegyzésben említett verseket olyan remekműveknek tartom, amelyeket minden, magát értelmiséginek tartó magyar embernek illene ismernie, legalább minimális elemzés-szinten. Azt viszont elmondom majd a diákjaimnak a vonatkozó anyagrésznél, hogy pl. a Semmiért egészen nem egy egészséges kapcsolatot képez le, és több köze van a beteges birtokláshoz, mint a szerelemhez, mert ez oktatói-nevelői minőségemben – szerintem – az én felelősségem is.

Ahogyan a különféle médiumok felelőssége lenne az, hogy míg az említett karakterekből csinálhat ugyan sztárt, roppant etikátlan azokból szexszimbólumot és követendő példát is faragni.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements