Koedukált iskolába kellenek fiúk

Nah, megvolt a felvételi alkalmassági vizsga.
Aki még nem tudná, a gyerekem az ország egyik legjobb gimnáziumának drámatagozatára felvételizett.
Nos, azt nem tudom, neki volt- e ez fontosabb, vagy az anyjának, de látszólag közös megegyezésen alapult, amelynek meghozatala során én, az anya nem akartam sem manipulálni, sem kényszeríteni.
Most tehát azt képzelem, ő (is) akarta. Amit viszont biztosan tudok, hogy most, miután ott járt, látta az épületet, a tanárokat, a leendő osztálytársait, illetve a már oda járó diákok egy részét- nos, most már nagyon szeretné a dolgot. Talán ha most kezdené a felkészülést, többet bele is adna a cél érdekében.
Az én gyerekem tudniillik az egy ilyen fura gyerek, améllik különösen tehetséges és vibráló, de a képességeit mégsem használja ki kellően. Állandó vitái vannak a tanárokkal, unja az órákat, mindig más véleménye van a világról, mint ami az előírt, ráadásul ezt pofátlanul közli is. Nem volna ezzel nagy baj, ha közben tanulna tisztességgel, így azonban szúrja az oktatás szemét. Sportol sokat és vannak még dolgok, amik érdeklik, azokat műveli viszonylagos odaadással. Ha mindent összerakok vele kapcsolatban, akkor azt kell mondjam, jól elvan a világban. Igyekszik megúszni a nagyobb megerőltetéseket és mindig minden helyzetben arra törekszik, hogy adott pillanatban jól érezze magát. Ráadásul nem is nagyon hiszi, hogy többre képes annál, mint amit produkál. Ilyen irányú kijelentéseit sem tudom túlságosan komolyan venni, inkább amolyan önfelmentésnek gondolnám, mert sirámai közben akkora egója van, mint nekem kétszer, szóval nehéz neki eldönteni, hogy hülyének, vagy a világ urának szeretné titulálni magát.
Ne érts félre, bírom azért, meg látom a pozitív tulajdonságait is, de én már rég nem hiszem, hogy az anyaságnak vakká is kell tennie az embert. Aki vak, azt behúzzák a csőbe. Aki vakon nézi a gyerekét, azt meg lehet szorongatni az anyaság mítoszával. El lehet vele hitetni, hogy a gyerek minden bűne és hiányossága őt terheli, mer ha ő jobb anyja lenne neki, akkor bizonyosan blablabla.

Én pontosan tudom, mennyit tettem ebbe a projektbe. Emésztettem is magam eleget, a társadalom is rágta a húsomat a kölkeim miatt igen sokáig. Tőlem és az apjuktól nem láttak ezek mást, csak törekvést, hajtást, küzdést. A seggük is ki volt nyalva hosszú éveken át. Most meg már az van, hogy a felelősség egy részét szépen letettem és igyekszem őket reálisan nézni. Mivel rajtuk kívül is van projektem az én saját életemre nézve, s ezek a tervek jó sok éve abszolut háttérbe vannak szorítva, ezért nagy reményekkel nézek azoknak az időknek elébe, amikor már végre a saját lábukra állnak és nem itt rontják a levegőt, hanem eltűnnek a háztól.

Igen, direkt fogalmazok ilyen vérforralóan. Azért teszem ezt, mert iszonyatos tabuk veszik ezt az anyaság ketrecet körül és nem hiszek abban, hogy kemény szókimondás nélkül ezek a tabuk ledönthetők.

Szóval ilyen ez a gyerek. Kenhetném a rendszerre a motiválatlanságát, a lustaságát, a hanyagságát (és kenem is), de valójában az van, hogy ő már nem elsős, akit a mamája szorít vonalközbe, szóval rohadtul látnia kellene, hogy ha valamit akar kezdeni magával, akkor azért ennél többet illene tenni.
De nem teszi. Én meg egy ideje már elhatároztam, hogy nem fogok ezen meghalni. Az iskolai basztatásokat szépen leraktam. Nem járok fogadó órákra, ha telefonon hívogatnak, lepergetem a dolgot, úgyhogy egy ideje már nem zaklatnak. Döbbenetesen keveset foglalkozok az iskolai dolgaikkal, ami a kapcsolatunk stabilizálódásához vezetett. Míg öltem magam és öltem őket, addig sokkal több konfliktus volt köztünk. Most nem nagyon akarok ezekről a dolgokról tudni, helyette inkább dumálunk és éli mindenki a maga életét. Jól vagyunk, mint gyerek és szülő, vagy még inkább, mint barátok, lakótársak.

A felvételizés című történetet már amúgy is megszívtam két éve egyszer, mikor az akkor nyolcadikos gyerekem miatt idegeskedtem. Nem jól tanult ő sem, aztán összedobott egy jó írásbelit, majd bement a szóbelire egy tucat lány közé. Aztán felvették. Mai napig nem értem, hogyan, hiszen voltak ugyan eredményei, de ez mégiscsak egy jó iskola, túljelentkezés is bőven van, ő meg azóta is ott tolja. Hozzáteszem, nem valami nagy gőzzel. De én már nem szólok neki. Azzal kapcsolatos elméleteim, miszerint az jut pozícióhoz, aki dolgozik már megbuktak a felvételijénél.

No, most jött egy következő gyerek egy szintén remek iskolában.
Ott voltam az alkalmasságin, a szülők részt vehettek, így hát láttam, kikkel van, mit produkál. Ő két lánnyal került egy csoportba. Láttam a szituációs játékot, az elbeszélgetést, az énektudás felmérését, mindent.
És tudod, ott volt ez a két kislány. Eszméletlen kiforrottan tolták. Messziről kiszúrta az ember, hogy hosszú ideje készülnek erre. Beleteszik a munkát, az odafigyelést. Nagyon erősek voltak és nagyon céltudatosak. És ott volt az én fiam. Egy jó kiállású, amolyan laza sportoló kiscsávó, akinek az anyja kiválasztott néhány meglepő verset, megtanított két népdalt, és akkor ő meg elment, hogy valamit összehozzon magának.
Nem volt rossz. Az én gyerekem zsigerből tehetséges, ráadásul nagyon megnyerő.
És fiú.
7 fiú jelentkezett az évfolyamra és minimum 30 lány. Ha ezek a lányok legalább ennyi munkát és erőt tettek ebbe a történetbe, mint az a kettő, akiket láttam, akkor az én gyerekemnek esélye sincs, hogy felvegyék. Még azt se tudta igazán megmondani, minek akar ebbe az iskolába kerülni.
Lássuk be, valójában egy lusta és célok nélküli ember.
Viszont fiú.
Miután pedig nem működhet egy drámatagozat fiúk nélkül, így talán- talán mégis van némi remény.
Ennek- természetesen- nagyon örülök, mint anyaállat, viszont mint nő, sőt, olyan nő, aki a nemek viszonyát és lehetőségeit figyeli, meglehetősen megrendült vagyok.
Ma értettem meg azt is, hogy anno miért jutott be a másik fiam abba a bizonyos iskolába. Vagy legalábbis erős gyanakvásom van.

És akkor most mondom így felszólító módban: Nézzük már meg, hogy gimnáziumokba, elit szakközepekbe milyen arányban jelentkeznek, azután milyen arányban jutnak be a fiúk és a lányok. Én nem tudom, szóval most én csak itt agyalok, mert nem ismerek ilyen számokat, de azt tudom, és szerintem tudja mindenki, hogy ha megnézünk egy bármely általános iskolai osztályt és ott figyeljük a lányok és fiúk tanulási kedvét, szorgalmát, teljesítményét, a lányok még úgy is magasan verik a fiúkat, hogy nyíltan vagy rejtetten, de már ott zajlik a tanulástól való elfordításuk. Aztán valahogy a fiúk mégis beverekedik a jó sulikba magukat, később az egyetemekre is, és mire ott végeznek, addigra a menő pályákon már alig akad valaki az egykor oly törekvő és szorgos lánykákból.
És ez nekem nagyon nem tetszik.

Most eszembe jut egy fiú, aki anno a főiskolán volt évfolyamtársam. Mi pedagógusnak tanultunk, tudod, és hát volt alkalmassági vizsgánk is, meg elbeszélgetésünk. Figyelték a kiállást, a beszédet, hangot. Minden olyasmit, ami kell ahhoz, hogy taníthass. Nem volt sok fiú bent, de azok közül mind bent volt, akik a felvételire betolták a valagukat. Még ez a szerencsétlen is, aki most felbukkant az emlékeimből, és aki valahol az autizmus határán imbolygott nulla szövegértéssel és súlyos beszédhibával. Sosem értettük, mit keres a katedra közelében, miközben akkoriban még túljelentkezés volt az efféle intézményekbe. Hogy miképpen nem akadt nála tehetségesebb és rátermettebb, néha ezen agyaltunk.
Ma már értem persze. Nyilván lett volna olyanabb, csak hát annak nem volt farka. Vagyis ez így nem jó. Ennek volt farka, ami azonnal előnyhöz juttatta a többivel szemben.

És tudod, én ma már úgy vagyok, amikor éppen állást keresek, hogy ha a jelentkezők közt férfi van, már fordulok is ki a teremből. Nincs értelme az időmet vesztegetni. Lehetek bármennyire okos és izgalmas (nem szexuálisan), az sosem ér fel egy farokkal. Úgy értem, pedagógiai vonalon pl. Bár ahogy elnézem a most divatos férfi tesco pénztárosokat, azt kell látnom, hogy mindenhonnan, ahol valami pénz megjelenik, mindenhonnan kiszorítanak minket. Vannak már pénztárosok, de ugye sztárrá válnak azonnal a férfi műkörmösök, fodrászok és titkárok is. Ahogy szűkül a gazdaság, úgy szorulunk ki lassan mindenhonnan.

Ez azonban a felnőttek baja. Az viszont nem, ha törekvő, céltudatos lányok kerülnek hátrányba így- úgy eltanulgató fiúkkal szemben. És az sem kóser, ha nincs is hátrány, de előny sincs. Aki dolgozik, aki küzd, azt tolni kellene nemtől függetlenül. Csakhogy akkor nagy valószínűséggel elnőiesedne minden értelmiségi pálya. Vagy lehet, hogy mégse, hiszen nyomatnák akkor is a szülésmizériát, meg ketyegtetnék a biológiai órát, úgyhogy hiába is lenne tér a lányoknak, előbb-utóbb bedarálná őket is a szent család. Éppen úgy, ahogy téged.

De mindegy is, ezek a szálak messzire nyúlnak. Egy biztos: koedukált iskolába kellenek fiúk. Akkor is, ha nem jelentkeznek, csak elenyésző számban.
Ha az én gyerekem nem kerül be, ő majd ránt egyet a vállán, hiszen van másik iskola, és lesz lehetősége később is tanulni. Bármikor. Még család mellett is. Ráadásul nem is invesztált ebbe annyi energiát, hogy nagynak érezze a veszteséget.
Hogy az a kislány, akitől esetleg elveszi a helyet, ha netán mégis felveszik, az majd mennyire érzi a Nagy Lehetőség elvesztésének súlyát, azt meg sose fogjuk megtudni. Majd keres ő is más utat, más iskolát, vagy leteszi az álmait, elmegy fodrásznak, aztán szül kettőt, oszt kalap, kabát, ahogy az az élet rendje.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements