Ingyen mellek neked, érted. Érted?

Na, képzeld el, fantasztikus új projekt van most felfutóban. A férfiak összefogtak a nőkért!
Nem tudom, láttad- e, de elindult egy ilyen oldal, ami hát nem is tudom, szóval nem találok szavakat, annyira csodálatos. Hogy itten férfiak segítenek, és szegény kismellű nőket támogatják abban, hogy nekik is lehessen hullámzó, szexis keblük!
Micsoda nagylelkűség!
És mindezt a semmiért, csupa, csupa szívjóságból.

Próbáltam bejutni az oldalra, de sajnos regizni kell hozzá, hogy bármit is lássak.
Ja, hogy miért akarnék odamenni?
Eszembe jutott, hogy hátha úgy van, hogy nemcsak mellekre mennek ezek a drága férfiak. Én ugyanis nem akarok melleket. Ami van, az nem nagy szám nem túl tolakodó… Lássuk be, már- már fiús, ezzel viszont nekem nincsen semmi bajom. Szóval vannak ma már remek pusap fixek, oszt ha nagyon ki akarok csipekedni, akkor feltolok magamra egy ilyet, és akkor faszán megvan a vékonyderék- nagycici kombó, ami vonzza az oly nagyon áhított férfi tekintetet.
Sőt, tekinteteket!
Mer tudod, azok nélkül senki vagyok. Ahogy te is.
Amúgy meg azért jó ez a kis babás cickó, mert pl nem lötyög fájdalmasan, amikor futok (a busz után cekkerrel), meg akkor sem fogja eltakarni a köldököm, ha egyszer majd visszavonhatatlanul megvénülök.

Szóval én jól elvagyok ezekkel a nemlétező mellekkel, ám azt gondoltam, hogy ha feljutok az oldalra, akkor hátha van ott olyan opció, amivel az orrom egy kicsit kicsinosítható. Jó, tudom, az előnytelen arc nem nagyon zavarja a faszikat, legalábbis szokták mondani, hogy ahhoz elég egy zsák, vagy a jótékony sötétség, netán két pálinka, szóval az arcnál sokkal fontosabb, hogy a test, amit markolnak, az seggmegfelelő legyen.
Én mégis bajban vagyok az orrommal. Tudod, fogalmam sincs, mi ihlette sirobot, mikor a logónkat készítette, mivel soha életében nem látott még engem, de az a helyzet, hogy az a nő, aki a vörös körmével bemutat a hatalomnak, az akár én is lehetnék. Amolyan női Cyranoként létezem és ez sokáig zavart is engem, főképpen azután, miután egyszer egy fickó, aki bepályázott a bugyimba az első randinkon megkérdezte, hogy tán csak nem eltalált egy labda, merhogy oly igen szembetűnő a sövényferdülésem.
Háh, ja! Volt idő, mikor még ilyesmivel zavarba lehetett hozni. Ma már egyszerűen azt válaszolnám, hogy nem, csak a férjem igazította meg a fizimiskámat. Ez ebben az országban teljesen valószerű mondat lenne, jóval hihetőbb, mint az, hogy nem, ez gyárilag ilyen és még mindig nem műttettem át. Mer ugyanis nem elég, hogy marha nagy és hegyes a szipkám, de ráadásul tényleg ferde. Ez a méret zavart engem sokáig. Egészen addig, amíg egyszer valami arcelemzést nem olvastam, amiben az állt, hogy az ilyen orrú emberek (nem nők, emberek) általában intelligens és szarkasztikus csókák. Van humoruk meg agyuk is. Na, gondoltam, akkor ez így rendben van. Nyilván a faszik azért szeretik a pisze és kis orrú nőket, mert azok kevésbé félelmetesek nekik, mint a magam fajta éles nyelvűek.

Most azonban újra visszatért a vágy, hogy a melleket orra váltsam, és kérjek ilyen zsetonokat a nagylelkű férfiaktól.
Az orr egyébként is biztonságosabbnak tűnik, mer ugye gyakran hallani arról, hogy az ilyen szilikon cicik kényelmesen kiverhetők a nőkből, és akkor azt nem szeretném, hogy ha egyszer tényleg elver valaki – miképpen azt néhány drága olvasóm kívánta már nekem – akkor a kiszakadó melleim megmérgezzenek. Jobb inkább az orr. Az legfeljebb vérezni fog, aztán begyógyul és mehet tovább az élet.

Na. Annyira bepörögtem a témára, hogy végül tényleg regiztem az oldalra.
Ekkor viszont megint elakadtam, mert azt mondták, hogy töltsek most fel magamról szexis fotókat, én meg kissé megriadtam, mert rohadtul nem értem, hogy ha ez egy abszolute jótékony akció, akkor miért kell nekem pucsitani hozzá? Nem? Hát hiszen a krisnások sem dugódresszben osztják az ételt a Blahán. Vagyis a hajléktalanoknak sem kell szexisnek lenni, hogy segítsenek rajtuk. Akkor vajon nekem miért kell szexis képet feltölteni?
Ez gyanús. Mint ahogy az is, hogy lehet ottan csevegni és akkor ha megfelelő módon szövi a szavakat az ember a drága jótékony fickókkal, akkor kaphat tőlük zsetont, amit azután pénzre – mellre válthat.
Hoppá! És vajon miről csevegünk? Mi az, ami zsetont ér? Dosztojevszkij? Vagy A szürke ötven árnyalata? Miről akarnak ott beszélgetni ezek a jóemberek? Ezek, akik maguk is amolyan dugópajti – hajtó oldalakról ismerős pozitúrákban, vagyis jacht előtt Police napszemüvegben pöffeszkedve, vagy csak úgy szimplán ötvenes jól szituáltan mosolyogva várják, hogy valaki dumálgasson velük.
De miről?

Megmondom neked, ez a fotó dolog visszatartott attól, hogy mélyebben az ügy mélyére nézzek. Magamról nem nagyon akad szexis fotó (tudod, az orrom miatt), másról meg hogyan is tehetnék fel. Fotó nélkül meg ki a rák állna szóba velem? Egy orrért?
Ilyenformán akkor ez most elmaradt.
Viszont erősen elgondolkodtam, mert ez a dolog még a tévében is benne volt (amit még mindig nézek bazdmeg!), mint csodás és szeretni való projekt. Amolyan klassz kezdeményezésként.
Tehát elgondolkodtam azon, hogy miképpen lehet az, hogy amikor a világban baj van, mondjuk egy apuka elveszíti a drága nejét és nevelnie kell a gyerekeit, vagy beteg gyerekek ápolására nincsen pénz, akkor a nők tömegével mozdulnak, s köztük elvétve egy pasi is vezeti a kisbuszt, de lám, rögtön nyílik a férfibuksza, amint mellekről lehet gondoskodni.
Miféle motivációk azok, amik behívják a férfiakat egy ilyen ügybe? Miért fontos nekik, hogy szexis képeket nézegetve képzelődjenek mellekről és veregethessék a saját vállukat, amiért ilyen jótékonyak?

Aztán azon is gondolkodtam, hogy a nők, akik végül feliratkoznak az oldalra, feltöltik a képeiket és isten tudja, milyen csevegésekbe bocsátkoznak (már ne haragudjál, de én ezt a Dosztojevszkij témát egy faszitól abszolut valószerűtlennek gondolom), azokat vajon mi motiválja? Mert tudod, én így elnézem a melleimet a tükörben, és azt gondolom, hogy a mindenhonnan ömlő nyomasztásoknak engedve énnekem rohadtul gátlásosnak kellene most lennem, meg könnyeimet hullatni egy új didiért, de én annyira nem foglalkozom ezzel, hogy az már borzasztó. Az orrommal még csak – csak, de valójában azt is leszarom (már úgy képletesen). Van azért egy csomó szorongás bennem is. Például azzal kapcsolatban, hogy a kölkömnek milyen lesz holnap a felvételije, meg hogy a diákjaimnak tudok- e a világból szépet mutatni, vagy hogy a gumi sorsa hová, merre tart. Az is gyakran nyomaszt, hogy meddig és milyen minőségben lehet ebben az országban élni, és legfőképpen az szorongat, hogy nőként miképpen lehet itt élni.
Ilyen dolgok okoznak bennem stresszt, ezeken agyalok.
Ez persze korántsem azt jelenti, hogy elítélném azokat, akik a melleik miatt rínak és töltik az idejüket azzal, hogy nyálcsorgató gazdag faszok kegyeit keressék, inkább azt érzem, hogy valami kurva nagy figyelem elterelés zajlik itt. A nők értékrendje gusztustalan módon van eltorzítva, s vannak ők belehajszolva abba a tudatba, hogy itt már tényleg csak a testük az érték. Ha nem volnék ilyen elképesztően komoly ember, akkor nevetnék azon, hogy valakinek az okoz depressziót, hogy mekkora melle van. Hát hol látsz te olyan pasit, aki a mellei miatt lenne zavarban? Barátom! Simán végiggrasszál bármelyik a nyílt utcán félmeztelenül úgy, hogy a melle a hasát veri. Hát fuj! Miafaszér kell ezt nekem látni? És nem tömik ki, nem varratják, szarnak bele, én meg nézzem. És az még nem elég, de ők vizslatják és minősítik az enyémet. És akkor én ettől érezzem szarul magam? Más nők ettől érezzék szarul magukat? He?

És szarul érzik magukat. Pedig ez a fajta depresszió ez biztos nem annak az evolúciós elméletnek a része, amiben az a bizonyos bogyószedés is szerepel, mert ha elnézed pl. azokat a civilizálatlan népcsoportokat, melyek még ma is nagyjából úgy élnek, ahogy a te őseid 10 ezer évvel ezelőtt, ott kérlek szépen egyetlen pillanatra sem jut eszébe senkinek a szilikon. Olyan fertelmesen lógós mellekkel élnek a nők, hogy az valami felháborító. Hogy nem szégyellik magukat? Hogy nem depressziósok? És az semmi! De hogy még a faszijuk is lefossa a mellüket (mármint képletesen), az meg egyenesen érthetetlen. Ezek úgy vannak jól, ahogy vannak. Mellesen vagy melltelenül rohangálnak teljes megelégedettséggel a világban. Elnézve az ő igénytelenségüket nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez a kitömés ez amolyan civilizációs probléma, amely a szilikon megjelenésével költözött a nők tudatába. Továbbá azzal, hogy elhitették velük, hogy az ő jelentőségük mellben, seggben és pinában értendő. Hm. Jelzem, ezt nevezik tárgyiasításnak. Tudod, mikor a személyiséged, a gondolataid, a lelkivilágod nagyjából le van szarva (persze képletesen), illetve nincsen leszarva, mert ebben a rendszerben a pasik azt tanulták, hogy a bugyidba a megerőszakolásodon lelkeden keresztül visz az út, és akkor valami iszonytató erőlködéssel próbálják megérteni, mi az a lélek, és hogyan képes az a pinától elkülönülten létezni, miközben lélek az is, ami a boxerben lapul (ja, nem lapul).
És ők nagylelkűek. Tesznek a nők kiegyensúlyozott lelkéért. Melleket támogatnak.

Nekem meg ez az egész annyira furcsa és nyakatekert logika, mert ugye ők teremtettek egy rendszert, amiben a nőt a maguk ízlésére kényszerítik, ettől a nő szorongó, zavart és depressziós lesz, ekkor a férfiak csinálnak egy oldalt, ahol a nők gyakorlatilag áruba bocsátják magukat azért, hogy azután a faszik (ha a nők nekik megfelelően teljesítenek a “csevegésben”) megkegyelmezzenek nekik és a pénzükkel mellhez juttassák őket. Végül pedig ők cuki fiúk lesznek, mert segítenek a nőknek, akik ettől végtelen hálát éreznek majd és természetesen azonnal helyre billen az önbecsülésük.

ÉRZED, MEKKORA ÁTVERÉS EZ?

Nekem azt juttatja eszembe, mint amikor a bántalmazó teremt egy elviselhetetlen és szorongató élethelyzetet, amelyben azután produkál néha valami kedves és kellemes gesztust, hogy elhitesse, képes ő jó ember is lenni. Így tartja végeláthatatlan fogságban és reményben áldozatát, aki bízik, hogy egyszer talán eljön egy nyugodt világ, amiben beáll a szeretet és a kiszámíthatóság.

Tehát a férfiak teremtenek egy rendszert, amiben a nő soha nem lehet elégedett magával. Mindig azon kell igyekeznie, hogy a teste megfeleljen a férfiak igényeinek. Ha jó a melle, akkor lesi a seggét. Ha az is jó, akkor átvarratja az arcát, krémekre költ és iszonyú kezelésekre, tépi a szőrét, festi a haját. Soha nem lehet elég jó, hiszen egyik pasi szőkét akar, a másik ducit, a harmadik szilikont, a negyedik olyan zsiráfot, mint én. Egy közös van bennük: egytől egyig úgy vizslatnak minket, mint marhákat a vásáron.
Megteremtik ezt a rendszert, a nők pedig elfoglalják magukat vele. Az életük, a lelki kondíciójuk attól függ, hogy elég jók- e. Nem a tudásukkal, az intellektusukkal, a saját ízlésükkel, a saját igényeikkel vannak elfoglalva, hanem a mércével, amit eléjük állítottak. Ilyenformán dróton rángathatók. Amikor végképp összeomlanak és a tudatukat leuralja a szilikon, akkor azok, akik ezt a helyzetet megteremtették, nos, éppen azok engednek a nyomáson.
Kegyet gyakorolnak.
A nekik bealázkodó nőknek odaadják a pénzüket (ki tudja miért cserébe), és engedik, hogy azok azt érezzék, végre célba értek, végre elég jók lehetnek. Nem maguknak, a férfiaknak.

Milyen aljas ez, nem?

Így működik ez mifelénk.
És akkor ez a melloldal fel van tálalva, mint csodás lehetőség azoknak a nőknek, akik nem tudják kifizetni a szilikont (amiből persze férfiak gazdagodnak). Vagyis nemcsak az van, hogy ők elismerten belerokkantak a férfiak uralta közízlés nyomásába, hanem a rendszer még azt is megteszi velük, hogy éppen azok felé kell hálát érezniük, akik ezt az egész fojtogató és bűzös mocskot rájuk öntik.
Igen, nekem ez bűzös. Ahogy írtam is a posztban nem egyszer, itt minden le van szarva (képletesen, persze). A rendszer összefossa, összebüdösíti az életeket, a gondolatokat, az értékrendet, a hangsúlyokat. És mi kapaszkodunk, hogy ne fulladjunk bele. Akkor is meghányat, ha szembe megyünk vele, akkor is, ha beleállunk. Sose jó semmi. Büdös az egész.
Persze lehet, ezt a szagot csak az én hegyes orrom érzi.
Nahát. Meg is tartjuk éppen ilyen termetesnek és izgágának.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Reklámok