Versek és combok

Szerző: Fulemony

Ne vitatkozzunk költészetről és irodalomról. Bár az esztétikai érték egyáltalán nem ízlés dolga, ez az írás nem kötetrecenzió, verselemzés vagy irodalmi ajánló, úgyhogy eltekintek mindenféle értékítélettől, és elvonatkoztatok a magyar szakon tanultaktól meg a saját esztétikai érzékemtől is.

Ezt találtam. Illetve nem találtam, valaki a figyelmembe ajánlotta, azzal, hogy szívesen olvasná róla a véleményemet. Hát tessék.

Azzal kevesen vitatkoznak, hogy a kortárs magasirodalom, azon belül is a költészet elég nagy szarban van. Kevesen és keveset olvasunk, nincs idő, nincs igény. Jobbnál jobb költők tapossák egymást, hogy kiadhassák a köteteiket. Erre persze megvannak a módszerek, sokat számít az ismeretség, előzetes publikációk folyóiratokban, léteznek pályázatok, ha valakinek pénze van, magánkiadás, de nem is erről akarok írni. Azt ugye mondanom sem kell, hogy ebben a nagy egymást taposásban rendre a nők maradnak alul. Na persze, nem a lektűrírók az évi egy-két bestsellerrel, hanem azok az egyébként tehetséges fiatal csajok, akik interneten, itt-ott-amott publikálgatnak jó verseket, van bennük kraft, elszánás és lendület, csak hát – nők. (Ez egyébként egy külön cikket érdemel, a nő és az irodalom, egyszer meg is írom.)

A lényeg, hogy ha el akarod adni a műveidet, akkor a műveidet terméknek kell tekintsd. Magadat pedig a marketing egyik leghatékonyabb eszközének. (Kérdés: vajon mennyire ismernénk ma Karafiáth Orsolyát, ha nem egy ezerparókás exhibicionista csaj lenne, aki tévéműsorokban is szerepelt, és az alkoholproblémáival anno tele volt a sajtó?… És mondjuk Kiss Judit Ágnesről hallottál már? Na ugye. Előbbi ír és elad, utóbbi ír és magyartanár. Előbbit ismeri egy ország, utóbbit egy szűk feminista közeg.)

A kérdés, ami Viola Szandrával kapcsolatban nem hagy nyugodni: valóban érdemes mindent alárendelni annak a célnak, hogy az ember műveit elolvassák? Félreértés ne essék, én egy percig sem gondolom, hogy Szandra különben utálja az egészet, és csak a marketing miatt fotóztatja magát meztelenül, a testére firkált versekkel. Ami a leginkább megrémít, az az, hogy ő ezt tényleg komolyan gondolja, és ebben tényleg hisz. Nem akartam ezer linket tenni a posztba, de azért én rendesen utánanéztem ennek a jelenségnek, és Szandra valahol azt írja, hogy ez a „testverselés” (ti. szép nő meztelen teste, mint az irodalom hordozóeszköze és reklámja) tulajdonképpen a közművelődés érdekeit szolgálja, hiszen így azok is elkezdenek verset olvasni, akik egyébként nem olvasnának.

(Közbevetés 1.: nem, nem verset olvasni kezdenek, hanem csorgatják a nyálukat, és mellesleg átfutják az aktuális verset is, ami a meztelen testen van tálalva. Ez hasonlatos ahhoz a – talán Japánból eredeztethető – szokáshoz, amikor egy meztelen nő testén különleges fogásokat tálalnak fel. Komolyan elhiszi bárki, hogy aki részt vesz egy ilyen vacsorán, azt az ételkülönlegességek érdeklik?)

Szandra tehát fordítva ül a lovon, hiszen esetében (a befogadó számára) nem elsősorban a versben rejlik az esztétikum forrása, hanem a vers reklámjában: a meztelen női testben. Nem a vers lesz a vonzó, hanem a nő. A hatás, amit kelt, elsősorban vizuális-erotikus, és csak másodsorban irodalmi. (A versek irodalmi értékéről persze lehet vitatkozni, de mint említettem, nem ez a célom.) Ez az egyik nagy probléma Szandra logikájával.

A másik problémám ezzel az egésszel már társadalmi-kulturális, és a költészethez vajmi kevés köze van. A Viola Szandra-jelenség ugyanis pontosan azt támasztja alá, amit a feministák évek óta kántálnak, sajnos többnyire hatástalanul: ha egy nő tényleges sikert akar elérni valamiben, akkor két lehetősége van.

1: felveszi az úgynevezett „férfias tulajdonságokat” – határozottság, önérvényesítés, keménység, „tökösség”, kitartás, stb – , amelyek azonban csak a férfiak attribútumaként számítanak pozitívnak, így az ilyen tulajdonságokkal rendelkező nő állandó megvetéssel kénytelen szembesülni. Lehet, hogy felsővezetőként vagy vállalkozóként sikeres, de az általános elvárás vele szemben mégiscsak az, hogy lágyan omló nőies hajával egyszerre takarjon be síró kisgyermeket, fáradt férfit és meleg vacsorát. (Hogy ez a kettő egyszerre miért nem működhet, arról már többször volt szó itt is.)

2: így vagy úgy, de megfelel a férfiízlésnek. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik Viola Szandra, és példának okáért Kisviku is, bár nyilván más-más stratégiával érnek célt.

Szandrának hatalmas ütőkártya a kezében az férfiízlésnek megfelelően előnyös külseje, sikerének ez a test a záloga.

(Közbevetés 2: vajon ha Szandra ötvenéves, kissé kövérkés háziasszony lenne, érne-e célt hasonló módszerekkel az irodalmi piacon? Bizony barátom, bármilyen jók is lennének a versei, ha örecskedő hájakra vésné őket, maximum körberöhögnék. Hát nem érdekes, hogy az irodalmi siker a feszes fiatalságban rejlik?)

Szandra tehát nem lehet csupán a versei jogán sikeres, kell hozzá a fiatalsága és szépsége is. Ezek persze jól jönnének neki akkor is, ha csak egy egyszerű kötetet akarna kiadni, hiszen a férfiak által totálisan leuralt irodalmi körökben, ahol annyian akarnak érvényesülni, mégiscsak szükség van némi előnyre, és hát a magyar költészeti folyóiratok és könyvkiadás atyaúristenei is szívesebben olvassák el szigorúan atyai tanácsadás-alapon egy huszonéves széplány verseit, mint az említett ötvenes háziasszonyéit. Költőnőnk azonban felfedezett egy piaci rést, szépségét nem tartogatta kopaszodó szerkesztőknek nyálcsorgatóul, inkább biztosra ment, és reklámnak kezdte használni azt.

Még mielőtt bárki meggyanúsít, én Szandrát nemigen hibáztatom ezért. Ahogyan a verset akkor lehet eladni, ha megveszik, a testet is akkor lehet eladni, ha megveszik, és ha egyiket csak a másikkal együtt veszik meg, akkor ez lesz az eredmény.

Nem véletlenül hoztam be Kisvikut, mert gyakorlatilag ugyanez a jelenség, azzal a különbséggel, hogy ő nem a testével, és annak lemeztelenítésével akar megfelelni a férfiak által meghatározott közízlésnek, hanem az ezeréves hímsoviniszta-szexista gondolataival. A zoknimosásra vágyás és a szörnyen gáz szinglik ekézése ebben az esetben tökéletesen ekvivalens a meztelen női testre írt versekkel. Tudat alatt (és talán tudatosan is) arra szolgál, hogy férfiak által meghatározott közízlésbe ágyazza a női szerzőt. Mindkét stratégia célt ért.

Visszatérve Szandrához, összegezve a fentieket. Egyáltalán nem gondolom, hogy irodalmat (vagy akár bármi mást, de most az irodalomról volt szó) meztelen női testtel eladni jó ötlet. Nem jó ötlet egyrészt azért, mert a meztelen test valójában nem az irodalmat adja el, hanem önmagát. Nem jó ötlet azért sem, mert a meztelen test viszonylatában mindeggyé válik az irodalmi érték – nem arra figyelek, nem az érdekel mint befogadót, hanem a reklám, a hordozó. Nem jó ötlet azért sem, mert egy irodalmi műnek önmagában is meg kell állnia, amennyiben valós esztétikai értéket hordoz. Az aktra írt versek nem az irodalmat népszerűsítik, hanem a női testet tárgyiasítják, silányítják reklámmá.

Így a végére egy szürreális jelenet villant át az agyamon, amelyben Esterházy Péter a farkára írja, hogy Tizenhét hattyúk, közben meg villognak Nánási Pál vakui.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Reklámok