A Valentin nap margójára

Muszáj erről írnom. Erről a Valentin napos hülyeségről, amit tolnak bele a fejünkbe ezerrel. És mi a csapdájába hullunk. Vagy nem.
Egy dolog persze ennek az üzleti háttere. Az emberek, akik nem szeretik, azzal érvelnek, hogy ebből is üzletet csinálnak és tömény lenyúlás az egész.
Én nem ezt tartom igazán károsnak.
Az üzenetet tartom károsnak. Ahogy közvetíti feléd, hogy az, hogy szerelmes vagy- e, és az, hogy párkapcsolatban élsz- e, az valami elképesztően fontos momentum az életedben.
Ünnepeljük a szerelmet, mint olyat, ezzel sugalljuk, ha te éppenséggel nem vagy szerelmes, vagy nincs “párod”, akkor valami selejt vagy. Kimaradsz a jóból.
Aztán meg nézzük, ahogy termelődnek a depressziós kisvikuk, vagy lányaink leadják magukat, csak legyen már valakijük, vagy netán ifjú és virágzó nők az öngyilkosságot fontolgatják, mert még nem sikerült egy házasságot gyerekkel összehozniuk 30 éves korukra.

Nem a szerelmet vitatom vagy irigylem el, inkább a misztériumát. Azt a téveszmét, hogy az megoldás lehet az Életre.
Nekem azért bosszantó a Valentin nap, meg annak minden járulékos eleme, mert hamis illúziót kelt, olyan dolgokra fordítja érdemtelenül a figyelmet, melyek időlegesek és hosszú távon nem biztosítékai a jó életnek.

És tudod, én mindig mondom, hogy kell tartani önvizsgálatot is. Szóval a nőknek magukat is figyelni kell. Nekünk is van egy csomó hülyeségünk, tudunk nagyon rohadékok lenni és gyakran mi magunk építjük a csapdáinkat, és tapossuk bele egymást ugyanabba a szarkupacba, amiből mi magunk ki sem látszunk.

Én ugye arról vagyok hírhedett, hogy állandóan nyilvánosan fikázom és gúnyolom a férfiakat. Ha valaki hosszan olvas nálam, könnyen azt hiheti, hogy a világot úgy képzelem, hogy abban csúnyán becsapott és kihasznált, ám ártatlan, okos és jólelkű nők futkosnak, miközben a férfiak egytől- egyig keléses fekélyként terjesztik a patriarchizmus ragályát. Egy ilyen szemléletbe szépen el lehet ringatózni nőként, és magunkat angyali szárnyakkal felöltöztetni, a férfiakat pedig patával és szarvakkal láttatni.

Ennyire azért nem egyszerű.
Maga a probléma sem egyszerű.
Nagyon olcsó dolog lenne azért fenntartani egy weblapot, hogy ott kiadja az ember a mérgét és azon élvezkedjen, hogy alázza az elnyomóit. Mehet is egy ideig ez, csak hát abból nincs semmilyen jövőkép.
Azt is gondolhatjuk, hogy ha már évezredekig nem hatott a férfinépre a szép szó, majd a kiosztás- leosztás hatni fog. Hogy majd mi, vagy én, vagy te hirtelen csodát teszünk, és a pasik tényleg elkezdenek a mi elvárásaink szerint változni. Ráadásul úgy, hogy ezek az elvárások ezerfélék. Amíg a férfiak nők felé szóló elvárásai 4- 5 mondattal összefoglalhatók (hát hiszen már tíz évesen fejből fújtad te magad is, sőt aszerint éltél), addig teljesen más a jó férfi képe, ha egy 8 gyerekes anyát hallgatsz, vagy egy sikeres fotómodellt, vagy egy egyetemi hallgatót, vagy egy feministát, vagy egy másik feministát.
Miért gondoljuk, hogy bármi hatásos lehet, hogy az a férfiak megváltozását serkentse? És tovább megyek. Van- e egyáltalán jogunk követelni, hogy a férjek, barátok, munkatársak majd a mi pálcaintésünkre változzanak? Hiszen éppen az ellen ágálunk, hogy ők ebben a tekintetben erőszakosak velünk. Hogy nekünk az ő elvárásaik szerint illik élnünk úgy, hogy ők közben leszarják a mieinket és élik világukat, ahogy nekik tetszik.
Érzed ezt a paradoxont?
Még akkor is abszurd és méltatlan a kényszerítés, ha ez csupán válasz a felénk áradó kényszerre. Mivel különb a nő, ha éppen úgy működik, mint a férfi?
És van- e valós értelme az erre fordított energiának?

Ahogy írtam is, én azt gondolom, hogy mindenféle ekézésnek csak úgy van létjogosultsága, ha önvizsgálatot is tart mellé az ember. Így kellene ezt férfioldalon is, de mint tudjuk, rájuk nem jellemző ez viselkedés. Ez azonban nem jogosít fel minket arra, hogy mi is eltekintsünk a magunk szerepének vizsgálatától. Már csak azért sem, mert mi megoldásokat keresünk, a férfiak meg pont azt akarják, hogy minden így maradjon, ahogy van (csak legyen kicsit több és izgalmasabb szex). Miért is figyelnék ők magukat, ha egyetlen céljuk a törekvéseink letörése és a mostani viszonyok megtartása?

Azoknak a viszonyoknak a fenntartása, amelyek egyébként közülük is sokaknak megkeserítik az életét. Lássuk be, ezeknek a viszonyoknak a kialakításában és fenntartásában bizony mi nők is tevékenyen részt veszünk.
Ha csupán a magam életét figyelem, akkor azt kell mondjam, mikor beadtam a derekam és elfogadtam, hogy akkor leszek legitim a világban, ha megházasodok, akkor azonnal átváltottam a tökéletes feleség szoftverre és gyakorlatilag éveken át hoztam is zokszó nélkül. Úgy főttem bele a nyomorúságba, ahogy a béka a lassú tűzön melegedő levesbe.
És belefőztem a férjem is.
Kurva jól akartam csinálni. Míg csak ketten voltunk, még az uzsonnáját is én csomagoltam és még terhesen is megszakadásig tologattam a szekrényeket és a bútorokat, hogy berendezzem a mi csodálatos otthonunkat. Eszembe sem jutott, hogy ehhez ketten kellenénk. Büszkén vertem a mellem, hogy ha már így esett, hogy megházasodtam, majd én bebizonyítom a világnak, hogy lehet ezt jól is csinálni.
Arra se kényszerített senki, legfőképp a férjem nem, hogy azt a házat, ami most a börtönünk, kitapossam, kijárjam, leszervezzem, akarjam. A szüléseim is bennem fogalmazódtak meg. Ugyanolyan megszállott voltam, ahogy most tolom az írást vagy a munkámat. És nem, ez nem beteges, ez inkább gyerekkorból hozott megfelelési vágy. Mindig azt érzem, hogy legitimizálni kell a létezésem, és ehhez kurva nagy dolgokat kell véghez vinnem. Azt is érzem, ha nem szakadok bele az élésbe, akkor biztosan lusta vagyok és élősködő.

Fura volt nekem olvasni erről a jelenségről szakirodalmat, mert nagyon sokáig fel sem ismertem a mechanizmust, azt sem tudtam, honnét jön, arról meg végképp fogalmam nem volt, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
A helyzet viszont az, hogy ezzel a működéssel megteremtettem a saját rabságomat, és ha ezt leírom, akkor a férjem szíve vérzik, mert Ő viszont nem akart soha rabbá tenni. Viszont ő is rabbá vált. A gyerekek szaporodtak, a világ egyre élhetetlenebb lett és ő ment a munka után. Valójában fogalmam sincs, milyen apa és társ lehetett volna, mert nem is volt rá alkalma. Szétdolgozta magát, miközben én elszenvedtem azokat a hátrányokat, amik gyerekkel érhetnek. És hogy magamat még inkább aláássam, nem is hagytam időt magamnak pihenésre és gondolkodásra. Mire észbe kaptam körbe voltam véve nagyon kicsi gyerekekkel (tudod, az a jó, ha a testvérek korban közel állnak egymáshoz).
Ezen túl a patriarcha nevelése betett a fejébe hiedelmeket az ő jogairól, a férfi dolgáról, a nő dolgáról, a család működéséről. Soha nem gondolt arra, hogy ez nekem rossz lehet.
És én sem gondoltam rá sokáig.
Azt gondoltuk, ez az élet és örültünk, hogy 5, 6 10 év elteltével sem verjük agyon egymást, miközben lám, mások megteszik.
Érted ezt?
Én is sok hülyeséget csináltam tudatlanságból vagy megfelelni vágyásból, továbbá sokáig nem mertem a valósággal szembenézni, mert a mi családunkban inkább megdöglünk, mint elváljunk, de ha mégis, akkor még inkább lesajnált helyzetbe kerülünk, mintha életünk végéig döglődnénk.
És miközben ez történt velem, aközben a férjem is szívott telibe. Ő kevésbé azért, mint én, hiszen ez a tökéletes feleség, tökéletes anya projekt, amit magamra húztam, ez leginkább őt és a gyerekeket szolgálja. Nekem, a nőnek egyszerűen kivitelezhetetlen anélkül, hogy ne sérüljek. Annyi önerőszakkal jár, amennyit a lélek képtelen egy életen át tolerálni. Vagy beletörik, vagy fellázad. Én ez utóbbi lélek vagyok, szóval én fellázadtam, elegem lett, nem bírom már.
Ő pedig, aki egész identitását beletolta a családba és tényleg hitte, hogy elég szorgalmasan dolgozni, s akkor minden szép és jó lesz, ő még annak ellenére sem érti, mi történt, hogy tulképpen nagyon régóta lefelé ívelő volt a tendencia.
De ez mindegy is. A lényeg, hogy ő éppen úgy belefőtt a levesbe, ahogy én.
Más dolog, hogy amikor én már kapálóztam, szóltam, akkor milyen hajlandóság volt benne arra, hogy újragondoljuk és változtassunk. És voltak- e mintáink arra, hogy milyen legyen az, ami túlélhető? És az kivitelezhető lett volna? És ha lettek volna ilyen minták, azt akarta- e volna csinálni? És én akartam- e volna (egyébként igen, akartam volna)?
Szóval, hogy amiképpen férfiak tömegei nem tartanak önvizsgálatot és azt képzelik, náluk az igazság, aképpen ő vajon tartott volna- e az én boldogságomért önvizsgálatot.
Fogalmam sincs.
Most pedig az van, hogy amit én úgy élek meg, hogy önmagamat védem, a testem, lelkem, szuverenitásom morzsáit őrzöm, miközben igyekszem őt tiszteletben tartani, azt ő bántásnak, támadásnak értelmezi. Ez pedig nekem azt mondja, hogy egészen eddig az volt a működés feltétele, hogy nekem ne legyenek határaim. És akkor ott a kérdés, ha első perctől fogva önmagam lettem volna, ha nem áldozom be magam a szoftvernek, akkor vajon mennyi időt töltöttünk volna együtt?

Ez nyitott kérdés. Az viszont nem nyitott, hogy mi nők beszélhetünk akár szerelmesen, akár sárkányosan, itt barátom, nem változik semmi. És ha ezt belátjuk, illetve látjuk a magunk hülyeségeit és patriarcha öngyilkos berögződéseit, akkor van- e jogunk a száz százalékos felelősséget odaterhelni? Oda, a férfiak fejére? Oda, az én férjem fejére? Van- e jogunk a magunk képére formálni egy nagy tömeget, amely nyilvánvalóan nem és nem akar a kedvünkre tenni?
És ha a válasz nem, akkor mi a megoldás?
Mert én annál tényleg konstruktívabbnak képzelem magam, minthogy a gumit arra tartsam, hogy mindenki idejöjjön, aki pasit akar fikázni.
Én megoldásokat akarok, leginkább a felnövő nemzedéknek. A saját fiaimnak is, de meg inkább a lányoknak. És nem férfiközpontú megoldást.

Én jelenleg azt látom, hogy a nők (is) a párkapcsolat köré rendeződve tudják elképzelni az életüket.
Nők, akik elválnak eszeveszett gyorsasággal menekülnek új kapcsolatba, ahol ráadásul gyakran újabb gyereket is vállalnak, hogy még inkább nehezítsék az életüket. A fiatal lányok párkapcsolati nyösztetése megállíthatatlanul zajlik, gyakran éppen a saját családjukban. Nem is ember, aki nőként férfi nélkül megállja a helyét.
Én ezt erőszaknak élem meg. Tudati, lelki erőszak, ami elveszi a szabad választás lehetőségét.

Nem fogja ezt senki megállítani rajtunk kívül. Lássuk már be, hogy önmagunk kalitkába zárása nem megoldás, de ugyanígy nem megoldás, ha arról ábrándozunk, hogy majd a férfiakat rábírjuk az önvizsgálatra és változásra.
Egyáltalán mi a faszér velük foglalkozunk állandóan?
Miért kell nekünk az ő jelenlétük, basztatásuk, hatalmaskodásuk? Még akkor is körülöttük forog a világ, mikor arról beszélünk, milyen elegünk van belőlük.

Mi lenne, ha ezt úgy általában abbahagynánk, és azzal kezdenénk foglalkozni, hogy a nők, mint individuumok, illetve a nők, mint csoport miképpen tudnak olyan életet kialakítani, amiben NEM TÖRVÉNY a férfi jelenléte. Részt vehet tehát benne, ha éppen a nőnek kedve van vele időt tölteni, de mint írtam, a női individuum meghatározásában NINCS SZEREPE annak, hogy van- e kapcsolata és/vagy gyereke. (Ergo a híres művésznő családi állapotát minden riporter nagy ívben leszarja).
Lássuk be, hogy akkor is, ha könyörgünk, akkor is, ha csapkodunk, akkor is, ha tárgyalunk mindenképpen arról adunk bizonyságot, hogy szükségünk van rájuk.
És ők ezzel rendszeresen élnek és visszaélnek.

Meggyőződésem, hogy a nők élete akkor javulna számottevően, ha egész egyszerűen elfelejtenék a férfi kizárólagosságát.
És most meg ne kérdezd, hogy én leszbi vagyok- e, mert biztos kiosztalak. Ezt is el kéne már felejteni, hogy az élet tengelye a baszás legyen. Ha női összetartásról beszélek, az nem azt jelenti, hogy kinyaljuk egymást, ha női kommunáról beszélek, az nem azt jelenti, hogy éjjelente kényeztetjük egymás testét.
Nem a szex tengelyén gondolkodok.

Tudod min gondolkodok például?
Mikor nemrég kikapcsolták nálunk a villanyt, kettő éjszakát töltöttünk a barátnőmnél. Mikor hazatért a munkából, együtt végeztük az esti teendőket. Valami eszméletlen olajozottság és összedolgozás volt. Esküszöm, soha ilyet nem éltem meg. Mikor úgy mozog valaki a konyhában, hogy nem kell kerülgetnem, mert érzi a mozdulataim, és mikor hajolok, akkor ellép, látja hova nyúlok, és akkor félrehajol. Nem kérdezi, hol a cukor, nem beszéltet, nem velem koordináltatja az ő “segítését”. Rakjuk, pakoljuk és a végén senkinek nem kell köszönetet rebegni hálától csepegve.
Döbbenet volt az a két este. Töredék idő alatt készen lettünk, közben dumálgattunk és értettük egymást, majd leültünk, elláttuk a kölköket és még arra is volt időnk, hogy beszélgessünk.

Akkor, és már előtte is gyakran gondoltam arra, hogy vajon miért nem opció nálunk elvált, egyedülálló, vagy menekült nők között az ilyen kommunába tömörülés? Miért egyedül akarjuk megoldani az életet, albérletet a lakásfenntartást, a gyerek egyedül nevelését, mindent a világon? Hiszen ebben az országban ez olyan nehéz egy nőnek, hogy szinte a rendszer löki a férfiak elé szabad prédának.
Hogyan lehet ebből kitörni, ha nem azzal, hogy a nők maguk lépnek ki a rendszerből? Ki tudnak- e lépni? El tudják- e magukat úgy képzelni, mint férfitól független lényt?

És tudod csak úgy mondom, hogy ágálunk itt az egyenrangú kapcsolatokért, csakhogy egyenrangúság szuverén emberek között jöhet létre. Ha függővé tesszük magunkat, ha az életünk tengelye a párkapcsolat, ha mindig minden (még a tiltakozás is) a férfiról szól, akkor nem leszünk soha szuverének. Akkor nem tudunk egyenrangúként működni.
És itt van az önvizsgálat és a belső fejlődés lényege.
Nem lesz változás, csak ha mi változunk. És ezúttal a változásunknak nem arról kell szólnia, hogy még inkább a férfi alá megyünk önmagunkat megtörve és feladva, hanem pontosan arról, hogy megtanuljunk férfi nélkül is egésznek lenni.

Én leszarom a férfiakat. Nem tárgyalok velük és már megváltoztatni sem akarom őket. Én a nőkhöz beszélek, rájuk számítok, az ő életükért teszek és bennük bízok (amennyiben megbízok bennük). Teszek eközben magamért. Építem a saját lehetőségeimet, védem a határaimat. Tök jól megvagyok férfi nélkül, és ez szabadságot ad. Vállalom az eszméimet, a határaimat és azt mondom, akinek ez nem tetszik, hát odébbáll. Én jól vagyok így is. Ilyenformán csak az fog kapcsolódni hozzám (ha megengedem), aki ezt így el tudja fogadni. De nem keresem, mert vallom, hogy a szerelem és a párkapcsolat csak egy vékony szelete az életnek. Most pedig sokkal fontosabb dolgom van, mint az, hogy kapcsolódjak bárkihez.

Valentin nap van. Mindenki a szerelmet dicsőíti, a “szerencsés” nők tömegével kapják a kis piros baszódresszeket (Ez is milyen ajándék már, te? Kapsz valami kurvás cuccot, amitől a faszid gerjed be, és téged dug szájba. És ezt így mindenki rendjén valónak gondolja). Masnis dobozkák cserélnek gazdát és ha neked nincs ilyen dobozkád, akkor érezheted magad nyomorultnak.
De tényleg ez volna a nyomorúság? A szabadság és a függetlenség?
Most gondolj már ebbe bele úgy őszintén.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements