A Gyermek: rablánc vagy luxusjáték?


Neked van lányod? És miket mondasz neki családtervezési útravalónak?
Édes kislányom… Életem eddigi tanulsága anyaként az, amit jó szívvel adok át neked is, hogy… Hogy fejeződik be a mondat? Mik a mondatok?

Ez a poszt most a lányainknak szól.

Elmúltál már húsz, sőt, lehet harminc is. Hogy vagy? Hogy éled meg az életed? Nincs még gyereked, de nyomaszt vele a közeg meg a magazin, hogy nem lesz ez így jó, mi? Nem nő az, aki nem szül, sőt a tehén sem ad tejet borjú nélkül. Mondják.

Te meg érzed a feszülést a gyomrodban, csak nehéz eldönteni, hogy ez a gyerek utáni szűkölésről szól- e, vagy inkább az undor, amit az egész téma kivált benned, az szorít?

Közben meg nézed magad körül a többieket, ugye? Ha 20+ vagy, már vannak gyerekek, ha 30+, akkor már van, aki elvált, ha meg mégsem, hát egyre erőltetettebb a mosolya.
Gyanús, mi?

Tudod, ha őszinte akarok lenni, akkor semmi biztatót nem tudok neked mondani. Mondjuk, ha nagyon okos vagy, kurvára talpraesett, magabiztos, továbbá szerencsés is, mert a társad, akit találsz, nem bizonyul a gyerek megszületése után egy defektes seggfejnek, illetve ha nem függsz anyagilag sem tőle, sem a tágabb családtól, plusz sok bolygód van a rákban, vagy valami más családcentrikus jegyben és jól tűröd a monotóniát, na, akkor van esélyed, hogy ne szívj nagyot az anyasággal. Ehhez már csak annyi kell, hogy össze tudjatok lapátolni havi párszázezret a megélhetésre ebben a dübörgő magyar gazdaságban, valamint hogy időben le tudj lépni az országból egy olyan helyre, ahol az oktatási rendszer nem bassza szét a gyereked tanulási vágyát- már csak hogy beszéljünk az ő jóllétéről is.

Szóval nem állítom, hogy lehetetlen a küldetés anyaként boldogulni, na. Nekem is van barátom, akinek bejött az cucc. Tényleg.
Mégis, ha a szívemre teszem a kezem, akkor azt kell mondanom neked és a barátnőidnek, hogy ezzel az anyaság bullshittel kurvára át lettünk baszva.

Amit gondolok és amit most neked is elmondok, az olyan tabu, amiről nagyon- nagyon sok nő tudja, hogy igaz, de nem lehet kimondani.
Miért?
Két okból minimum. Egyrészt, mert akkor megtörik a sokezer éves átok, ami a nőket sújtja, és amin a gazdasági rendszereink jórészt alapulnak, ezért ezt a rend urai nagyon nem akarják, másrészt pedig akkor nagyon sokunknak kell szembenéznie azzal, hogy gyakorlatilag elbasztuk az életünk.
Az meg azért nem kis teher.

Rabszolgái vagyunk a saját kultúránknak. Nem könnyű ezzel szembenézni, akkor sem, ha tökéletes a sminkünk és vastag a púder.

Nem mindenki egyformán szívta meg, sőt, van, akinek a végső egyenlege egész vállalható, de még akkor is.
Az én anyámnak és a nagyanyámnak egyáltalán nem is volt más választása, úgyhogy ezt ők amúgy is nehezen tudnák hova tenni. Nekik már az is öröm, ha megúszták kis károkkal. Talán az én korosztályom az első, ahol már voltak alternatív lehetőségek, kilátások, az anyaságnál érdekesebb életpályák is a nők tömegeinek. Csak minket még nagyon büntetett a rendszer, ha nem álltunk be teljes mellszélességgel papásmamást játszani. Meg hát a kutya sem mondta előtte, hogy ez ekkora szívás lesz. (Ezért is próbálunk most erről neked beszélni. Lehetőleg még időben.)

És toltuk aztán, ahogy tudtuk.

Vannak köztünk olyan nők, akik egyébként elvannak, amúgy sem volt más tervük, azt hiszem, nekik a legkönnyebb. Végül is családanyának lenni is csak egyféle életpálya. Ha nem verik az embert, van mit enni és fedél a fej felett, egészség meg térerő, ez már majdnem boldogságnak is tekinthető. Ezzel nekem semmi bajom. Csak amikor hallak beszélni, érvelni, csillogó szemmel fürkészni a világ csodáit, olyankor kétlem, hogy neked ez lenne az utad.

Aztán vannak azok a nők, akik számára rabszolgalánc a gyerek és a család. Sokan vannak. Vergődnek, magányosak, küszködnek, nagyon kevés a kiugrási lehetőségük, szinte semmi, pedig ég bennük a tehetség. Szerencsésebb sorstársaik állandóan basztatják őket, hogy ha akarnak, tudnak változtatni, csak el kell szánni magukat! Lehetnek ők is erős, büszke, elégedett nők, csak akarni kell! Mindenki őket hibáztatja a boldogtalanságukért, még ők is magukat. Próbálnak túlélni. Nem nagyon szeretnek a boldogságról beszélgetni, elaludt már bennük a szenvedély, vagy éppen most van kialvóban.

Van aztán az a csoport, akiknek ugyanilyen szar, de ők még próbálnak küzdeni, ők még azt akarják látni, hogy nekik jó. Jobb mint a többieknek. Ez legalább identitást ad a szarban nehézségek idején: “én nem vagyok lúzer, nekem sikerül!”. Ideológiákat gyártanak, hogy nekik miért jó. Kiteljesednek a házikenyér sütésben, ökológiai szempontból nem költenek mosóporra, meg mondjuk nincs pénzük sem. Hangosan hirdetik, hogy az ausztriai síelés helyett az utca végi dombon lecsúszni popsitepsivel az ugyanolyan király érzés, de lenézik azt aki neszkávét iszik, mert ők adnak ám a minőségre. Csak a CBA-ban vesznek omniát, azt is csak mértékletesen. Saját legjobb éveik zsírjából narancsos házi szappant készítenek a nagycsaládnak karácsonyra kézműves masnival. Az ő férjük a kivétel, a jó fej, de legalábbis nem szarozik a gyerektartással.

Na, és akiket a legjobban szokás irigyelni, ők a rend nyertesei. Ha a kormányon múlna, csak ők szülnének, de ők fejenként kétszázat. Ők a krém. Pénz van bőven, apa menő vállalatvezető vagy vállalkozó, anya imád anya lenni, csak ne maradj vele kettesben egy- egy sörrel, mert aztán kiderül, hogy mégsem és még sírni is fog neked. Tanult, intelligens és továbbra is képzi magát. Blogot is ír, aktív közösségi életet él. Kézműves ruha persze, paleo étrend vagy lisztérzékeny a gyereknek. Minden öko, még az intimbetét is. A család egy főre eső ökológiai lábnyoma nyaralással, lapostévével, fair-trade csokival és lengyel bioáfonyával akkora, mint egy teljes néptelenedő nógrádi falué, de hiszik, hogy amit tolnak, fenntartható. Van is jó pár gyermek a családban, az autó hibrid, hétszemélyes. Két darab, anyának is van saját, nyilván. Az ő párkapcsolataik torka is véres, de ők tovább húzzák, több az erőforrás, a puffer, a nőnek is jobb a dolga, tovább tart a jó állapot, később csapódnak orral a földbe, nagyjából akkor, mikor kiderül, hogy a papa mégsem a hegyet mászta a céges csapatépítőn, hanem a családra és partiképes férjre gyúró pszichológus gyakornokot a wellness hotelben, gumi nélkül. Megesik az ilyen.

Azt mondta nekem egyszer egy ilyen nő két, már kamasz lánnyal, mikor a fater lelépett egy húsz évvel fiatalabb nővel, hogy a százezer, amit gyerektartásnak adni gondol a papa, az pont annyi, mint amit a lányok egy hónapban megettek a fénykorban, mikor még egy család voltak, viszont a nő már 15 éve nem dolgozott pénzért, munkaerőpiacon.
Na, szóval ők azok a nők, akiket irigyelni szokás.

(És nyilván van még ezerféle női sors, most csak sarkítok. Még nem is beszéltem például a cégvezető nőről, aki bár önálló és karakán, a gyerekeit a nagyik nevelik, mert nem hemzsegnek a karriert is építeni vágyó nők számára a családbarát munkahelyek, mint tudjuk.)

Ha végignézzük a tipikus női életpálya lehetőségeket, akkor megkérdeznélek kislányom, hogy te hol látod ebben a magad helyét? Mit gondolsz, mit mondhatok én neked jó szívvel? Hogy azért gyereket nevelni nagy csoda, a többit meg csak megoldod valahogy?
Én ezt nem tudom neked jó szívvel mondani…

A gyerek Magyarországon rablánc vagy luxusjáték. De ha luxusjáték, akkor is rablánc, csak akkor később jössz erre rá. Így hát ha bármi jobb ötleted, célod vagy szándékod van, mint gyereket vállalni, egy pillanatig se habozz! Esetleg barátkozz hozzád hasonlókkal, alkossatok közösséget és szubkultúrát, hogy tényleg felszabadultan és kétség nélkül tudjatok mindannak a sok huhogónak a képébe röhögni, akik azt próbálják a torkotokon lenyomni, hogy márpedig egy nőnek mindenképpen szülni kell. Ha meg nagyon vágytok babázásra, neveljétek közösen azét, akinek majd úgyis véletlenül besikerül és nem akarja elvetetni. Attól sose félj, hogy nem lesz olyan nő, vagy gyerek, ahova ne tudnál beszállni segíteni. Imádni fognak! És neked is több energiád lesz szeretni azt a gyereket, mint amennyi azoknak a nőknek van általában, akik besétáltak a saját-gyerek csapdába.

Tudod, próbáltam itt szépen fogalmazni, meg nem túl riasztóan, lehetőleg optimista és pozitív keretben elővezetni a dolgot, de az az igazság, hogy ha körbenézek a gyereket vállalt ismerőseimen, kapcsolataik állapotán és a kilátásaikon, akkor azt kell, hogy mondjam, a gyerekvállalás egy komplett lelki, érzelmi és egzisztenciális öngyilkosság a nőknek. A legjobb anyai szándékom szerint csak arra tudlak biztatni, hogy még véletlenül se akarj gyereket. Szép és tágas a világ, tele érdekes lehetőségekkel. Őrizd az autonómiád és a szabadságod, saját magad legyél fontos magad számára, és próbáld meg elkerülni azt, amit még sajnos csak nagyon keveseknek sikerül.  De talán majd a ti generációtoknak…

Szerző: M. K.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok