Mesélj a nőkről!

Neked meséltek otthon, mikor gyerek voltál? És ha igen, miket?
Mer tudod, mindig mondják, hogy a gyerekeknek mesélni kell, mert az baromira fejleszti őket, és én ezzel egyet is értek egyébként attól függetlenül, hogy nekem nem mesélt senki annak idején, osztán valahogy mégis ép elméjű emberré nőttem ki magam. Szókincsem is van meg fantáziám is, szóval valahol pótoltam a hiányt.
Tele volt a házunk könyvekkel, egyszerűen abba nőttem bele, hogy az ember olvasó lény, így hát elolvastam magamnak mindent, amit akartam.
Anya nem olvasott. Később azt mondta, azért nem, mert valahányszor megpróbálta, elaludt közben, amit azóta már rohadtul értek. Túlhajszolt, bántalmazott nő volt. Az a fajta, aki ha este leteszi a gyerek mellé a fenekét, akkor a saját hangjától ringatolózik álomba. Apám sem mesélt, naná, hogy nem.

Szóval én olvastam meséket, egészen sokat. A világ legszebb meséinek gyűjteménye volt sokáig a kedvenc könyvem. Abban voltak érdekes történetek, amik jó eséllyel nem ugyanarra a kaptafára voltak felhúzva, mint a nagy klasszikusok, szóval nem az apja által eladott lányról meg a világlátott királyfiról szóltak, hanem tudtak valami ennél izgalmasabbat is mutatni.
Ettől függetlenül én sem tudtam kikerülni az agymosást.
Ott volt mindjárt az alapmű a királylányról, aki az aranygolyójával játszadozik, mikor is egy szerencsétlen véletlen miatt azt a palota kútjába ejti. A kútban egy béka él, aki meghallja a sírását és felhozza neki a labdát, ám durván megzsarolja, hogy csak akkor adja vissza, ha a királylány magával viszi őt a palotába, szeretni fogja, a tányérjából eteti meg az ágyában altatja.
A rohadék.
És akkor a szegény királylány nagy szorultságában megígér mindent, csak kapja vissza a golyót.
Mondjuk én már itt elakadtam, mert emlékszem, azon filóztam, hogy rúgnék bele a dögbe olyat, hogy átrepülje a vizesárkot, aztán fognék egy kötelet, szépen leereszkednék a kútba és felhoznám a cuccot egyedül. De ugye a királylányt szorította a halcsont fűző, így kénytelen volt engedni a zsarolásnak. Ám mikor a kezében érezte a golyót, azonnal menekülőre fogta a dolgot és hazafutott. Persze ez a rohadék utána ment (nyilván, hát férfi, nem ért ez semmiből), hogy kikövetelje az ígéretet. És akkor bazdmeg az történt, hogy mikor a lány sokkot kapott a palota ajtaján bekúszó lénytől, akkor az a drága jó édesapja nem ám, hogy kiállt volna mellette és az aljas zsarolót egyetlen lépéssel matricává nyomta volna, hanem ő maga kényszerítette a lányát, hogy ágyba bújjon… BASZKI!… EGY BÉKÁVAL!

Én bazdmeg ezt egyszerűen nem értettem. Azt értettem viszont, hogy a mese azt akarja sugallni, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, de kurvára éreztem közben, hogy nem számít ígéretnek, amit kizsarolnak valakiből.
Szóval én a szívem mélyén értettem a királylányt és pontosan tudtam, hogy én is ugyanezt tenném a helyében. Nemtelen eszközök ellen nemtelen eszközökkel élnék.
Jaj, szegény királylány!

Nem értettem azokat a meséket se, amelyekben bármilyen versengésnek tették ki a messze földről érkező faszikat, akik azután a dekorációként apjuk mellett üldögélő királylányokat kapták jutalmul.
A legbrutálisabbak mégis azok a mesék voltak, amikben a lányok bezárva, sárkányok fogságában tengődtek, míg a szüleik élték világukat és menedzselték a lányuk kiszabadítását. Természetesen ott is mindig maga a lány volt a fizetség.
Mindig agyaltam azon, micsoda szerencse, hogy a sok jelentkező közül nem valami tróger görény az, aki kiállja a próbát.

Ilyen naív voltam. Ezzel vigasztaltam magam, hogy azt képzeltem, talán tényleg létezik olyan, hogy mikor egy lányt álmában lesmárol egy idegen férfi, akkor a lány nem sikítva rúgja le a fickó tökeit, hanem tényleg érez valamiféle vonzalmat.
Hát ne viccelj, valamit muszáj éreznie, ha azonnal feleségül megy hozzá!

Azóta tudom persze, hogy az efféle szimpátiák csalókák, meg hogy ilyen csak a meseíró faszik hagymázas képzelődéseiben létezik, mondhatni ez az ő perverziójuk, hogy az ő hirtelen jött nyálazásuktól egy nő azonnal elalél. Jaja, a Csipkerózsika eredeti verziójáról (is) beszélek, amely sztem a horrorpornó hajnala volt anno. Mentségére szól, hogy valamikor 1330 körül írta egy Charles Perrault nevű aberrált. Ismerve az eredeti történetet a Grimm- féle nyálas csók már igazán semmiség és mély tisztelet az alvó, magatehetetlen nő felé. Hát hiszen tényleg akár meg is erőszakolhatná a kastélyba betolakodó férfi, és gyanítom egyébként, hogy amilyen szép az a lány, akár a mostani civilizáció hercegecskéi is igen nagy számmal használnák ki az erőszak lehetőségét. Még parti drog sem kéne hozzá, hát bolondok volnának úgy hagyni a kis pinát.

Na, mindegy is. Sorolhatnám a leggusztustalanabb meséket, amikkel valaha a fejünket tömték, és amiket – no, lám – a mai kislányok is fejből ismernek. Ha máshonnan nem, hát a Disney feldolgozásokból. Igaz, azokban már eltűnnek a horrorisztikus részek, de amúgy az épkézláb üzenet sem szaporodik.

Hogy a múlt századokban az ilyen mesék egy valós ábrándot közvetítettek a lányok felé, azt még értem is, de hogy ezek az “értékek” még mindig a nők idomítására szolgálnak, az már felettébb dühít. Ugyanis a Grimm testvérek óta eltelt 200 év, ám még mindig őket tekintjük mértékadónak. Üvegcipős Hamupipőkék futkosnak a farsangokon és persze a hét (!!!) faszit kiszolgáló Hófehérke is megunhatatlan.

Nincsenek olyan nőalakok a mesékben, akik a lányoknak azt közvetítenék, hogy teljes és értékes emberek, hogy minden ott van bennük és megállják egyedül is a helyüket. Persze én nem a szerelem illúzióját szeretném elrabolni a kislányok szívéből, de azt mindenképpen helyre tenném bennük, hogy ez az érzelmi faktor ne, mint életcél álljon előttük, hanem csupán az élet egyik szeleteként tekintsenek rá. Valami olyasmiként lássák a szerelmet, ami megszínesíti a létezést, de nem meghatározza azt.
Olvasnék a lányomnak kalandor lányokról, akik elmennek expedícióra, felkutatnak új világokat, vagy megmentenek királyfikat. Persze nem 12 csalánból szőtt inggel, hanem tudással, erővel és karddal.

Ilyen mesével felnőttként találkoztam először, mikor a Mulant néztem.
K
arakán, kemény kiscsaj, aki az apja megmentése érdekében katonának áll. A rajzfilm bájosan mutatja be a tapló, agresszív és ostoba férfiakat, akik közt ez a fiúnak öltözött nő olyan, mint trágyadombon a liliom.
A mese kedves és vicces, és szép értékeket mutat a gyerekeknek. Igen, a fiúknak is, akik akkoriban, mikor még ilyesmit néznek ugyanolyan szívesen látnak erős nőket, mint erős férfiakat. A hímnácik nem genetikusan azok, hanem azzá válnak. A kisfiúk éppen úgy formálhatók, mint a kislányok.

Szeretem még a Pocahontast is, akiből a Disney szintén remek csajt csinált. Nagy kár, hogy a valóságban egy szerencsétlen kislány volt, akit tíz éves korától kezdve telepesek erőszakoltak és a hatalmuk jelképeként mutogatták. 22 évesen halt meg borzalmas élet után máig nem tudni, miféle fertőzéstől kínok kínjai közt.
A mesében erős és öntudatos nő. Szeretem.

(Csak megjegyzem amolyan kitérőként, hogy van egy kislányom, aki már megjelenésében is olyan, mint Pocahontas. Tudod, sudár, magas, barna bőr, fényes, fekete haj. Már túl van az apja erőszakoskodásán és úgy jött szeptemberben, hogy a képesség csíráját sem láttam benne. Hangja nem volt, mosolya nem volt, hullott ki minden a kezéből. Mostanság bölcs, okos, magabiztos. Teli van történetekkel, amiken együtt nevetünk.)

No, mindegy is. A végére hagytam a legkedvesebbet, magát az Avatart. Én meseként értelmezem, és minden pillanatban vágyom a Pandorára. Elképesztően érzékeny és tiszta világ az, ahol sokkal komolyabb erők munkálnak, mint amiket szavakkal ki lehet fejezni. Ebben az ember csak botladozni képes. És akkor egy végsőkig elcsigázott férfi, aki a lábaival az identitását veszítette el, megkapja a lehetőséget, hogy odamenjen és része legyen ennek a világnak. Én úgy értelmezem, hogy a katasztrófa, ami vele történik, az nyitja meg őt a befogadásra, hiszen vannak ott más emberek is, akik nem és nem értik, mennyire nemes ez a bolygó. Jake kinyílik és képes figyelni, sőt azt mondja, tanulni akar.
Ezt mondja egy nőnek.
A mesében Neytiri lesz a mestere. Iszonyatos erő és igazságérzet van ebben a nőben. Olyan tiszta, mint egy hegyi kristály. És Jake ezt megérzi, becsüli és képessé válik a valódi szeretésre.
Mindig megkönnyezem, annyira felszabadító ez a film. Annyi rétege van, annyira sokat tud adni az embernek. Tanulás önmagunkról. Óriási dolognak tartom, hogy egy ilyen volumenű történet fókuszában egy erős nő áll.

Ilyen történetek kellenének, nem Csipkerózsikák. Aktív, okos nők kellenek a lányainknak, akiknek nem életcélja a házasság, akik nem hagyják, hogy békák zsarolják őket. Maguk vágják le a sárkány fejét és aki álmukban hozzájuk ér, annak lerúgják a tökeit.
Akkor elindulhatna egy másik fajta nőkép, amiben a lányaink már nem hosszú szoknyára vágynak (melyben aztán tényleg nem lehet a világon semmit sem csinálni), hanem tudásra és szabad életre.
Így volna csak igazán értelme értelme mesélni.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements