Párkapcsolati menedzsment 1.

Hála egyebek között az utóbbi évek közösségi média robbanásának, a levelezési listáknak, a blogoknak, a fészbuknak, szinte folyamatosan lehet olvasni arról, hogy kinek milyen az élete, a kapcsolata, a házassága. Mármint nem a suta magazinokból lehet olvasni, hanem névtelen nők irdatlan tömegeinek anonim megnyilatkozásaiból.
Olyan, eddig jobbára láthatatlan világ tárul elénk ezeken a fórumokon, olyan mélységekkel, borzalmakkal és olyan tömegesen, amit eddig elképzelni sem tudtunk.

Persze mondják a hőbörgők, hogy ez mind a feministák bűne, nyilván sokkal egyszerűbb velük elvitetni a balhét, mint azt ki tudni mondani, hisz történelmi tények is alátámasztják, hogy valójában mindig is ez volt a nők tömegeinek valósága, csak nem volt szabad róla beszélni.

A nőmozgalom tagjai évszázadok óta mondják, hogy mi nem jó nekünk, nőknek. Mostanra pedig már internet szerte mondják ugyanezt a hétköznapi nők is. Meg szidjuk a férfiakat, és persze igazunk is van.

Ugyanakkor látom magam körül, hogy rengeteg férfi is boldogtalan, pedig nagyon igyekszik megfelelni, helytállni, felelősen viselkedni, bírni a terheket. Némák, húzzák az igát, ahogy az elő van írva. Sokszor szoktam azon gondolkozni, hogy vajon ők miért nem szólalnak fel, miért nem tiltakoznak az őket sújtó sztereotipikus elvárások ellen? Miért nem tiltakoznak az ellen, de konstruktív módon, hogy ne nekik kelljen a család egyedüli pénzkeresőjének lenni, hogy a média és a pornóipar ne nézze őket agyatlan, ostoba ösztönlénynek, miért nem állnak elő konstruktív társadalmi reformokkal, hamár egyszer ők ülnek ott a döntéshozói helyeken, a vallási vezetői pozíciókban, ők diszponálnak az anyagi javak felett?

Három választ tudok elképzelni:

  1. Azért mert valójában ez pont jó így nekik, így akarnak élni. Ilyenek, erre/ennyire lehet tőlük számítani.
  2. Nem jó nekik de gyengék, és ellentétben a nőkkel, nincs erejük változtatni.
  3. Még nem nőttek fel a feladathoz, le vannak maradva, azt sem tudják még, hogy valójában mit akarnak, de nem is nagyon gondolkodnak rajta.

Mindenesetre a helyzet nagyon úgy néz ki, hogy vannak a nők, akik kapálóznak, és próbálnak változást csinálni, és vannak a pasik, akik női szemmel nézve egy ilyen nagy, néma, masszív tömeget alkotnak, nem beszélnek, nem gondolkodnak, húzzák az igát vagy hereként tespednek a tévé előtt, és nehéz velük bármit is kezdeni.

Ez viszont csak a felvezetés volt eddig, kontextusba téve azt, amiről írni szeretnék.

Mi van azokban a párkapcsolatokban, ahol a nő és a férfi is tényleg komolyan gondolja, és valóban baromira igyekszik, hogy a jelenleg adott társadalmi viszonyok között meg tudja őrizni valódinak a kapcsolatát? Hogy az együttélésük alapja az őszinte szándék legyen, kacsolódásuk a szereteten és az összetartozás vágyán alapuljon? És ezért tenni is akarnak, van bennük elszántság.
Ismertek ilyen párokat? A ti kapcsolatotok ilyen? Hogy csináljátok?

Mesélek az enyémről.

A napokban volt a húsz éves évfordulónk, mindkettőnknek az első házassága ez. Ha együtt leszünk még öt év múlva (amire semmi garancia nincs) és meg is érjük (mondjuk erre sincs), akkor az ezüstlakodalmunk (mennyire utálom még a szót is) egyben azt is fogja jelenteni, hogy életünk nagyobbik részében éltünk már együtt, mint nem. Húsz kibaszott év, és ha belegondolok, hogy mennyi nehézségen mentünk már együtt át ezalatt, akkor inkább hetvennek tűnik. (Nézem az arcát, öregszik. Nézem az enyémet, én is öregszem. Kemény azért ez. Ül itt velem szemben az asztalnál, ír valamit a gépén, én is az enyémen. Elönt a szeretet.)

Mi történt itt húsz év alatt? Kik voltunk akkor, kik vagyunk most? Hogy nézett ki az egyéni és a kapcsolati evolúciónk? Mit csináltunk jól, és mik voltak sportszerű és sportszerűtlen nehezítések? Hogy lehet, hogy a mai napig egymás legjobb barátai vagyunk, és egymással akarunk élni? Hogy lehet, hogy megúsztuk azt, amit annyira nehéz megúszni, az ellaposodott, kiüresedett, játszmás, egymás kárán hasznot húzni próbáló, megbetegítő kapcsolatot és/vagy a válást.

Az elején még könnyű minden, szerelem van, fiatalság, könnyűség. Felelősség kábé egy szál se, de aztán jönnek a gyerekek, és indul a verkli. Ekkor dugja a párocska a fejét a hurokba. Cirka 20+ évre.
Igen, azt állítom, hogy a gyerek(ek) megszületése szinte lehetetlen helyzetbe hozza a párokat, mely helyzetből szinte törvényszerű, hogy pár éven belül válás lesz. Ilyenkor többnyire a nő az, aki kurva nagyot szív.
A válások 80%-a a legkisebb gyerek hat éves koráig bekövetkezik és a gyereket nevelő nők szegénységi kockázata a legmagasabb az országban. És ezek csak a száraz számok, az, hogy a lelkekben mi zajlik, felnőttében, gyerekében… Na, arról lehet sokat olvasni a neten.

Nálatok hány éves a legkisebb? Hogy haladtok? Hogy menedzselitek a mindennapokat? Mik a nehézségek? Mikor kezdődtek? Hogy látjátok a jövőt?

Figyelem, hogy miket beszélnek a nők, hogyan gondolkoznak a párkapcsolatokról. (A férfiakat is figyelem, ám ők nem nagyon gondolkoznak ilyesmiről, az pedig tuti, hogy érdemben nem csevegnek róla. Illetve ha tudtok helyet a neten, ahol férfiak erről értelmesen diskurálnak, akkor linkeljétek már be légyszi, én még nem találtam.)

Szóval figyelem, hallgatom a nőket.
Vannak, akiknek egyáltalán nincs tapasztalatuk arról, hogy milyen lehet egy kapcsolatot 10-20-40 évig, vagy legalább addig, amíg a közösen bevállalt gyerekek a saját lábukra állnak, menedzselni, közben irtóra osztják az észt, hogy mit hogy kell(ene) csinálni, mi miért szar.
Ennek iskolapéldája az a sok nő, akik a hagyományos értékeket hirdetik fennen, majd tíz év múlva, mikor egyedül maradtak a cseperedő gyerekekkel, küzdenek a megélhetéssel, az iskolával, az egészségüggyel, a közeggel, a szomszéddal, az exszel és a munkaerőpiaccal, már nem hirdetnek semmit, hanem csendben vannak. Idejük sincs, örülnek hogy élnek, túlélnek, és azt sem nagyon kutatják, ki, mit és hol rontott el. (Minősített esetben belemennek egy új, idővel ugyanolyan szar kapcsolatba, és szülnek még pár kölköt. De az már tényleg a vége az élhető életnek azt hiszem.)

Nekem az a véleményem, meg nyilván sokan elmondták már, hogy a párkapcsolatokat jó állapotban tartani az nem valami nosztalgikus, romantikus bullshit vágykönyv, hanem kurva komoly meló. Döntések és helytállások sorozata, konfliktus vállalás és önreflexió, ráadásul árral szemben.

Mesélek most arról, hogy a kapcsolatunk minőségének megtartásában mi a legnagyobb ellenségünk: a patriarchális rend, a hagyományos értékrend és az ennek megfelelő elvi, erkölcsi, gazdasági és munkaerőpiaci berendezkedés. Ennyi. Az egyházak ősellenségeink, ha hallgattunk volna rájuk, ahogy jött is a nyomás egyes szülők részéről, már régen elváltunk volna, vagy lennénk érzelmi hullák a kapcsolatunkban. Ennyi a baj, a patriarchális rend, és más sem, ha ez nem így lenne, közel sem lenne akkora feladat őrizni a tüzet, a kapcsolat tüzét.

(Basszus, két (vagy akárhány) gyereket felnevelni, az összes érzelmi, idő és anyagi terhével a mai igények között, az embertelen meló. Hiperultramaraton. Szinte bírhatatlan. Sokkal több energiát igényel, mint amit általában erre bárki szánni kíván. Pláne ha vannak saját céljai, érdeklődése, számára fontos tevékenység igénye, szabadságvágya. Régen nem volt választási lehetőség, együtt szívott kicsi és nagy, ivott a fél falu, vagy ha már az sem volt elég, akkor felkötötte magát a gerendára. A „régi szép idők” szót sem érdemelnek, én azt mondom. Felejtsük el őket a megoldások keresésekor.)

Van ugye most ez a munkaerő piaci modell, hogy apa elmegy gályázni és pénzt keresni, lehúz 8-10 órát. Anya, ha kicsi a gyerek, tolja otthon, a munkaerőpiacnak amúgy sem kell és a bölcsi/ovi is várólistás (ne feledjük van még pár év míg a legkisebb is hat éves lesz, és ők is jó eséllyel bekerülnek az elváló 80%-ba). Szóval anya szarul van otthon, tömegesen, ezt már tudjuk. De basszus, aki lehúzott már munkahelyen huzamosabb ideig 8-10 órát, az pontosan tudja, hogy ezt nem lehet ép lélekkel bírni, és utána még beállni házimunkázni, gyereket nevelni, odafigyelni, kedvesnek lenni. A gyerekkel, a társsal. Te csináltad már? Amikor ezt kell tolnom, napokig, a családra rá sem bírok nézni, annyira tele a faszom fejem, és nem a seggemet vakarom, hanem próbálom feldolgozni és rendszerezni mindazt a benyomást, ami a munka során ért. Napi 8-10 óra meló után leülni kell, enni egy jót, vagy sportolni, olvasni, pihenni, töltődni. Csendben lenni. A férfiak igénye erre teljesen jogos. (Mondjuk a nőké is, csak az le van szarva, valakinek csinálni kell a háztartást, és a nőnek nincs választási lehetősége. Életbevágóan fontos, hogy saját jövedelmünk legyen, és a háztartás sem oldódik meg magától.)

Olyan társadalmi és gazdasági struktúrákban élünk, amik borítékolhatóan meggyilkolják a kapcsolatot, nagyjából a legjobb szándék ellenére is.
(És aki azt mondja, hogy bezzeg a régi szép időben, az vagy nagyon ostoba, vagy nagyon vak, vagy ufó, de a Gumiszoba blog biztosan nem neki való, úgyhogy menjen is innen gyorsan, ne hergeljük egymás idegrendszerét.)

Nekünk azok voltak a legkönnyebb időszakok, mikor mindketten otthonról dolgoztunk és mindkettőnknek rendesen fizető munkája volt. Ez szerintem az első és legalapvetőbb feltétele annak, hogy a párkapcsolat és a munkamegosztás kiegyenlített tudjon maradni. (Mármint ha erre valóban  megvan a szándék mindkét fél részéről.) Amikor ez nem lehetséges, mert valamelyikünk munkája nem teszi lehetővé, akkor mindig sokkal nagyobb a feszültség és bírhatatlanabb a teher.

A cikk folytatásában arról lesz szó, hogy miképpen gátol és akadályoz bennünket a patriarchális rend, valamint a hagyományos nemi szerepek, illetve a belőlük következő társadalmi berendezkedés.

Szerző: M.K.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok