Nem eszik, mert nem éhes

Hallod, én lehet, hogy hülye vagyok, de mindig lefagyok és értetlenül állok, mikor olyan emberek alkotnak véleményt dolgokról, netán hoznak rendeleteket, akiknek kurvára nincs közük a való élethez.
Hogy például elképesztő arrogancia nekem, mikor faszik nyilatkoznak a nőkről, rendelkeznek abortuszról, anyaságról és szórják a tanácsaikat, hogyan is éljenek a nők. Attól is sokkot kapok, mikor irodai segédmunkások pedagógiáról szólnak, netán állami pénzen dőzsölők döntenek a szegényekről.
Az ilyesféle mindentudásból jó nagy marhaságok szoktak kisülni, mely marhaságok hányás ízű piruláit éppen azok kénytelenek lenyelni, akik élik a valóságot.
Így, ez a gőgös hozzáállás szülhet pl olyan okádmány faszságokat, amilyen az állami dicsőítő televízióban történhetett, hogy tudniillik seggnyaló riporter beleadja Harrach Péter rántott húson edződött szájába, miszerint a nem evő gyerekek tulajdonképpen nem is éhesek, és valójában a nem reggelizésnek is megvan a maga kultúrája.

Hogy rohadna ki a belük ezeknek, améllikek ilyeket mondának.
Mert csak jönnének oda be az éhezők közé, és látnák, hogy mi van valójában.

Nem, nem az van, hogy a gyerekek hálával telt szívvel mondanak köszönetet az ingyenesen biztosított reggeliért.
Pedig de szép is volna az! Ha az úgy megvalósulna, hogy ők nagyon jól viselkednének, mert mérhetetlenül hálásak volnának nekünk, ettől pedig rögvest szófogadók, megalázkodók, és mindent gusztusosan, késsel- villával felevők is lennének.
Ajjj, de szép volna ez!

NEM EZ VAN.

Az van, hogy a szegénygyerek éppen úgy válogat, ahogy a gazdag gyerek. Éppen úgy van olyan étel, ami nem ízlik neki, vagy nem ismeri, emiatt azt gondolja, hogy nem szereti. Különösebb hálát sem érez az ételért, mert fogalma sincs arról, hogy az ő étkezése milyen áttétekkel terheli a te pénztárcádat (és egyébként nincs hozzá köze, vagyis nem tartozik rá, mivel nem akarnánk hálás és fejet hajtó állampolgárokat nevelni, hanem olyanokat szeretnénk, akiknek evidencia az elesettek támogatása). Ha mégis a fejéhez vered, hogy te fizeted az ő kidobott spenótfőzelékét, akkor csupán annyit érez, hogy te most őt támadod valami miatt, rá akarsz kényszeríteni valamit, sőt elvárod, hogy hálás legyen valamiért, amit ő rohadtul nem ért.
Ő csak azt érti, hogy sose látott ilyen fosszínű trutyit, te meg azt akarnád, hogy megegye.
Hálátlan.

Érdekes azonban, hogy ugyanezt az elvárást nem támasztod az felé, akinek az anyja 4000 Ft- ot fizet havonta ugyanez kajáért.
Annak a gyereknek úgy tűnik, több joga van nemet mondani valamire, mint az éhezőnek.

Szóval én nem értek társadalmi folyamatokhoz és a cigányságot is csupán tanulom. Értem azt is, hogy bosszantó a prédálás, hát hiszen bosszant engem is. Éppen ezért szeretném megérteni, hogyan és miért működik így. Érteni akarom őket, a szegényeket, az egész életüket ahelyett, hogy osztanám az észt nekik arról, hogyan kell élni.
Szerintem.
És még csak nem is azért vagyok így, mert érzelmileg annyira nagyon motivált lennék, vagy azzal telnének a napjaim, hogy végtelen sajnálattal a szívemben igyekszem megváltani ezeket az embereket, hanem azért leginkább, mert érdekelnek ők engem, továbbá együtt kell dolgoznom velük, sőt együtt kell működnünk, és nem tudok olyan emberrel együttműködni, akit nem ismerek.

Sajnálom az elpocsékolt ételt én is, és hogy minél kevesebb olyan legyen, munkát teszek abba, hogy elfogyjon a súlyos pénzekből biztosított ennivaló. Aztán ha elkezdek ezzel foglalkozni, akkor kiderül, hogy a szegénység étkezési kultúrája egészen más, mint a jólété.
Ezeknek a gyerekeknek az evésre szoktatása kicsit hasonlatos ahhoz, mint mikor a csecsemőt elkezded emberi ételre állítani. Téged, aki mellette vagy, olyankor rohadtul nem érdekel, hogy eleinte köpködi a krumplit, mert tudod, hogy csupán nem ismeri és idegen neki. Tudod, hogy idővel elfogadja majd.
Nahát.
Ott, ahol a gyerek tésztába és olykori pörköltbe nő bele, ott a rántott hal büdös és furcsa. Hagyhatod, hogy az maradjon, de éppenséggel meg is mutathatod, mi az, miért fontos és milyen csodás, hogy elérhető.

Nagyon ciki ez most nekem, mert baromira nem arról írok, hogy én jó fej vagyok, vagy amit csinálok, az húúúú, de különleges. Arról írok, hogy van egy szóra sem érdemes minimum, ami arról szól, hogy akarom- e érteni a másik embert, vagy azt képzelem, én vagyok a mérce, és aki nem hozzám hasonlóan él, az megvetést és “tanítást” érdemel.
Arról is írok, hogy jobb együttműködni, mint erőszakosnak lenni, és hogy ha így viszonyul az ember, ilyen érteni akarással, akkor rövid időn belül könnyebbé válik az élete. Jóval könnyebbé, mint úgy, ha istennek képzeli magát, ítélkezik és gyűlölködik. Egyszerűen könnyebb elfogadással élni.
Ott, ahol én vagyok, mindenképp könnyebb.

Én pl (jaj, de utálom, hogy mindig átmegyek személyesbe! Nem méltó ez egy közéletinek szánt bloghoz.) két hónappal ezelőtt az idegösszeomlás határán lavíroztam. A barátaimnak sírva meséltem, hogy nem és nem bírom ezt így. Nincs sikerem, nem értem, mi zajlik körülöttem. Az iskola felemészt, elmorzsol, tönkretesz.
Kellett egy hónap kényszerszabi (mikor a blogot is elkezdtem), hogy leülepedjen bennem a sok élmény, átalakuljak és eldöntsem, ki kell valamit találnom nem egyébért, csak azért, hogy túléljem azt, amiben vagyok. Kellett még a felismerés, hogy nem tudok iszonyattal dolgozni, és nekem kell tennem azért, hogy örömöt találjak a munkámban. Legfőképpen pedig tudomásul kellett vennem, hogy én vagyok helyzeti előnyben, ergo nekem kell nagyobb odafordulás, hogy megértsem a folyamatokat.

Ami az érdekes, hogy mostanra sok minden letisztult. Értem a gyerekeket és látom is őket. Talán a szüleiket is látom.
A befektetett munka nagyon gyorsan megtérült. Ma már van együttműködés, elindultak folyamatok.
Van öröm is.
Meg van olyan, hogy elkezdtem másképpen látni a dolgokat.
Az evést is.
Sőt, a tanulást is.
És most olyat fogok mondani, amitől lehidalsz.
Nem igaz az sem, hogy őket nem érdekli a tanulás. Hogy beleszarnak abba, hogy mi van a gyerekkel az iskolában.
Eleinte biztos nem igaz.
Bejönnek, kérdeznek a szülők (jelenleg első osztályról beszélünk). Sőt, olyan is van, aki segít a gyerekének. Vagy segít a nagy testvér a kicsinek. Annyira segítenek sokszor, hogy nem merem hazaküldeni a munkafüzetet, mert előre kitöltetik a kisgyerekkel.

Élvezik az alig tanult szülők, hogy képesek segíteni.

Ez persze hamar eltűnik. Egyrészt egy idő után már maguk sem értik, mi van a könyvekben (de vágynak rá, hogy a gyerekük több legyen), másrészt az iskola kiválóan ért ahhoz, hogy letörje a motivációt és elhitesse gyerekkel, szülővel, hogy alkalmatlan, ostoba, és bármit tesz, az reménytelen.

Van persze, aki nem jön be. Annak az elsősnek az anyja, aki harmadszor elsős, az nem jön be. És minek is jönne, hiszen már előre tudja, mit fog hallani.

Nagy élmény nekem, mikor ennek a gyereknek a nagy testvére jött hozzám és kérdezte, hogy milyen gyerek az öccse. Ugye, rossz nagyon?- kérdezte. Mondtam, nem rossz. Egyáltalán nem rossz, sőt, igyekvő. Vannak nehézségei, de az akarat megvan. És akkor az a lány elhűlten és értetlenül nézett rám, hogy most ezzel mihez is kezdjen.

Megmondom még azt is neked (mer barátok vagyunk), hogy én se megyek be a kibaszott iskolába. Már nem.
Mentem eleinte.
Mikor még hittem abban, hogy lehet ott jó az én fiamnak, akkor bementem. Kínoztam is őt jó sokat, meg basztattam követve az iskola utasításait, miközben rohadtul nem értettem, miért látják ők másnak ezt a gyereket, mint aminek én látom? Ők meg mondták erre, hogy a szülő mindig más szemmel nézi a gyerekét, mint az iskola. És úgy mondták ezt, mintha ez hiba volna. Mintha az én szemem vak volna, az ítélő képességem pedig nulla.
Én pedig sokat sírtam amiatt, hogy miért nem látják ők ezt a gyereket az én szememmel.
Miért nem látják őt fontosnak?

Szóval leszoktam róla, hogy bejárjak. Megírják úgyis, amit akarnak, meg telefonálgatnak is, meg tudom már kívülről, hogy mit fognak mondani. Soha semmi nekem fontosat, csak időnként üres szemekkel annyit, hogy több van ebben a gyerekben, mint ami látszik.
Több van, igen, de tudom, hogy nem hisztek benne és nem adtok neki teret, levegőt. Egy olyan kurva skatulyában él már évek óta, amiből ki se lát.

MI A FASZNAK MENJEK BE AKKOR?

Nem mennek ezek a szülők se. Akkor mennek be, ha úgy érzik, igazságtalanság éri a gyereküket. Bemennek és pampognak, számon kérnek. Akkor meg fúúúú, micsoda önérzetes szülők lesznek hirtelen! Nahát, nahát! Bezzeg azt kurvára tudják, hogy mik a jogaik! És micsoda szakszavakkal! Hogy bántalmazás és emberi jogok! Ebben bezzeg kitanultak!
És persze önérzetesek a rohadék kölkök is! Hát ezek visszaszólnak, szemtelenek, nem tisztelik a felnőttet, tisztára, mint az állatok, komolyan!

Nincs tükör a felnőttek előtt. Nem látják a saját pillantásukat és nem hallják magukat, mikor 5 centiről üvöltenek a gyerek arcába, vagy mikor a jelenlétében beszélnek arról, milyen reménytelenül ostoba.

Nah, most rohadt szar vagyok, mert nem védem a mundért, nem adok felmentést, nem zárok és nem takarózok a kibaszottul nehéz helyzetünkkel.

MERHOGY NINCS ESZKÖZ A KEZÜNKBEN!

Mondjuk azt sem értem, milyen eszközre vágyunk mi. Szóval mi lenne jó? Hogy tudniillik az volna jó, ha üthetnénk őket büntetlenül? Mert egy jó időben elkent pofon csodát tesz? Vagy mégis mi lenne az eszköz? Nem tudom (nem merem tudni), mi lenne, amire vágyunk.

Van egyébként eszköz. Még az ilyen helyzetekben is millió eszköz van.
Például van egy módszer, ami már évek óta működik egy iskolában. Én akkor, mikor annyira reménytelen voltam, sokat nézegettem ennek az iskolának a módszereit és álmodoztam arról, hogy jó lenne elmenni oda, megtanulni, amit ők tudnak, mert ott, ahol valami ennyire sikeres, ott tudnak valamit. Most meg az van képzeld el, hogy ők jönnének hozzánk és tanítanák meg nekünk az egészet. Nyilván bizonyos feltételekkel és kikötésekkel. Például azzal, hogy a tantestületnek 100%- ban kellene a módszert átvenni és alkalmazni.

És lám, milyen érdekes a világ! Itt a lehetőség, hogy legyen végre eszközünk.
Örülünk, ugrálunk, ugye?
Meg ahogy te azt elképzeled.

Tudod, azon az értekezleten, amin én elaludtam (mert oly mértékben vagyok kimerült, hogy egy ideje már menthetetlenül elalszom, amint nem kell mozognom és beszélnem, szóval teljesen mindegy, hogy értekezleten vagyok, vagy Carmina Buranán, mert ha meleg van és ülhetek, akkor 5 perc múlva horkolok), szóval azon az értekezleten, mikor kiderült, hogy teljesen ingyenesen megtanulhatnánk ezt a modellt, akkor meglepő módon a kollégák nagy százalékban amellett kezdtek érvelni, hogy miért nem lenne az jó nekünk és miért nem működne minálunk.
Furcsa, ugye?
Mert akkor most mit is akarunk tulajdonképpen?

Szóval én azt gondolom, hogy ez is egy kibaszott nagy hiedelem, hogy a mélyszegények (Nevezzük nevén a dolgokat, jó? Jelenleg leginkább a cigányságról beszélünk) nem is akarnak kitörni, és nem akarnak tanulni.

Az van inkább, hogy máshonnan jönnek és mások a feltételeik, de eközben a szegény gyerek éppen úgy vágyik a piros pontra és a sikerre, mint az a középosztálybeli jóllakott, akit egyébként hasonló kíméletlenséggel tapos el az iskola, mint háromhás társát.
Az a gyerek is mulaszt, az ő szüleinek is a töke tele van az iskolával, és ő is visszaviszi a spenótlevest, csak neki valahogy jobban elnézzük a válogatást. Abból nincsen társadalmi feszültség, mert az ő anyja kifizeti a kikukázott ennivalót.

És tudod, az is egy teljesíthetetlen elvárás, amit mi elképzelünk a szegények viselkedéséről. Hogy mi azt hisszük, annak, aki szegény, annak illik meghúzni magát, nem költeni haszontalanságokra, nem adni a gyereknek büfépénzt és csendesen tűrni mindent.

Nekem nagyon érdekes volt és megértetett velem valamit az, mikor egy kislányt megkérdeztem, megengedi- e, hogy hozzak neki egy kabátot. Nincs ruhája elég, szóval fázik az a gyerek, mégis mikor ezt szóba hoztam, ő visszakérdezett, hogy szép- e az a kabát.

Gondolhatnánk, hogy milyen hálátlan kis klambó ez. Hát nem kurvára mindegy neki, hogy szép- e? Örüljön, hogy kapja és ne válogasson.

Ha belegondolsz mélyebben, akkor meg felismerheted azt a benned is bujkáló érzést, hogy mennyire jó is szép holmik közt létezni.
Hát nem arra vágyunk mind, hogy legyenek jó dolgaink?
Vajon a szegény nem vágyhat arra?
Például akkor, mikor a nulla pénzét megkapja, akkor nem vehet valami szépet, finomat?

Tudod te, milyen nyomasztó állandóan a pénztelenség súlya alatt gyötrődni?

És baszki fizetéskor én is bővebb kézzel vásárolok. Tudom, hogy hónap végén szorulni fog a hurok, de mégis elcsábulok, és megveszem a jobbat- szebbet nekem és a gyereknek. Néha olyat is, ami nélkül meglennénk.
Vágyok  a jólét illúziójára.
A nálam szegényebbeknek miért nem lehet arra vágyni?

Nem lehet, mert az én pénzemből, általam beadózott segélyből akarják megteremteni az illúziót.
Ráadásul nem is hálásak érte.

Tudod, most eszembe jutnak azok a jótét lelkek, akik eldicsekszenek mindenfelé azzal, hogy ők jótékonykodnak, és hetente vesznek egy hajléktalannak kenyeret, olcsó párizsit, tejet. Pénzt nem adnak neki, jó, hogy nem, mert azt úgyis cigire, piára költené, és hát arra nem ad felelős állampolgár. Védik a hajléktalan egészségét ugyanis.
Én meg ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem lenne pofám így behatárolni, leuralni, megalázni, kiskorúsítani egy másik embert.

Persze ott, ahol egy gyerek élete forog kockán, ott kell beavatkozás a szülők vitatható döntései felett. Erre van a gyerekvédelem, amiről megint lehetne írni sokat, merhogy én olyan szerencsés vagyok, hogy ott is töltöttem egynéhány évet, így hát látom, hogy mennyire fos és semmit érő az egész. Semmivel sincs nagyobb biztonságban az a gyerek, aki a gyerekvédelem kerekei közé kerül, mint az, aki a szüleivel él nyomorúságban. Esetleg annyival van előrébb, hogy van ruhája, étele, de ezzel együtt könnyen kerülhet rémes nevelőszülőkhöz, csinálhatnak belőle gyógyszerfüggőt, rabszolgát, bármit. Lehet olyan is, hogy egy lakásotthonban teszik kurvává, vagy válik iskolakerülővé, drogossá, bűnözővé.
Semmi nem védi meg ettől. Tényleg semmi.
Aki pedig mást mond, az hazudik és kenegeti a szart.

Kanyargok jobbra- balra, miközben a bejegyzés  lényege, hogy tessék szíves odamenni, látni, ismerni a dolgokat. Akarni érteni, mi miért van úgy, ahogy. A szegényeket embernek tekinteni és – hát elnézést kérek az idealizmusért- tisztelni őket is. Nem azért, mert kurva nagyot tettek az asztalra, merhogy nagyjából asztaluk sincsen, hanem azért, mert a tisztelet alanyi jogon jár minden embernek.

Mindaz, amiről írok, persze nem jelenti azt, hogy én mindent úgy tartok jónak, ahogy van, vagy engem nem bosszant, mikor a gyerekeim panaszkodnak a neveletlen cigány gyerekekre, amiért durvák velük. Az sem igaz, hogy én nem bánom az elveszett, segélyre fordított pénzeket. Jelenti viszont azt, hogy nem ezekkel a forintokkal kéne ennyit szarozni, hanem a stadionokkal, meg a Lázár- féle vagyonokkal. Úgy vélem, hogy még mindig fontosabb az ingyenes étkeztetés, mint az ellopott, elherdált egyebek. Meg azt is jelenti a szófosásom meg az öncélú sztorizásom, hogy nem felülről kellene minekünk elmagyarázni, mi miért szar és abban miért nem vagyunk mi vétkesek. Nem magunkat kellene minden körülmények között felmenteni.
Mindig annak kell többet tenni, aki erőfölényben van.

Tudod, szoktam azt is mondani, hogy én már kurvára nem fogok a férfiak kedvéért szavakat válogatni vagy mosolyogni, mert azt gondolom, ők vannak erőfölényben, tehát nekik kell változni az én kedvemért. Amíg nem teszik meg, nekem egy dolgom van velük: ekézni mindahányt. Basztatni, gúnyolni és ütni, amíg fel nem ébrednek, vagy a nők fel nem ébrednek és állnak mellém, hogy nyomásgyakorlással kényszerítsük a faszikat változásra.
No, azt is mondom, hogy Harrach Péternek mustáros lófaszt a szájába, és szopogassa jóízűen egészen addig, amíg nem ül be a kibaszott kormányzati autójába és nem megy ki személyesen valamelyik szegregátumba, hogy leüljön a szegények asztalához, és egye napokon át azt, amit ők esznek segélyosztás előtt.
A semmit.

Én barátom olyan kibaszottul ideges vagyok mindenféle cinizmustól és érzéketlenségtől, hogy ezeket a nagyokos faszokat csokorba kötném, a vagyonukat elszedném, aztán a szegényekre fordítanám, őket meg kibasznám valamelyik cigánytelepre, hogy éljenek havi 50 ezerből hatan. Figyelném azután az igényeiket, az étkezési szokásaikat, a higiéniájukat (tudod, hidegben lavórban minden nap fürdeni, ruhát mosni).
Aztán egy év múlva összehasonlítanám mostani megmondós énjüket azzal, amivé lesznek ott. Továbbá alkalmaznám az ő módszereiket és meghatároznám, jár- e nekik annyi, amennyi, ellenőrizném, hogyan és mire költik, okítanám őket, hogyan éljenek, hogyan osszák be, mit ne vegyenek meg, valamint nézném őket azokkal a szemekkel, ahogy ők nézik ezeket az embereket.

Nem gondolom, hogy minden jól van így, ahogy van. Éppen hogy rohadtul nem azt gondolom. Azt viszont gondolom, hogy ezt mi basztuk el. Nem a szegények teremtették a szegénységet, hanem a gazdagok.  Ahhoz, hogy megoldjuk a konkrét problémát és annak minden járulékos elemét, ahhoz nem eszköz a cinizmus, a megmondás, a bírálat és fejünk ciccegő ingatása. Feladni sem lehet. Egyszerűen nem lehet feladni és rájuk hagyni, hogy ott pusztuljanak meg bután és éhesen a városok szélén.
Emberekről beszélünk, bazdmeg!

És tudod, az is van, hogy nekem már fogalmam sincs arról, hogy ha én élnék ott és úgy, akkor nem lennék- e egyszer csak tolvaj, vagy nem mennék- e ki az út szélére árulni magam. Azt sem tudom, nem gyűlölném- e a többséget. Azokat, akik úgy néznek rám és úgy szólnak hozzám, és nem hagynak élni, nem adnak munkát, csak élnek a szép házaikban gazdagon és melegben.
Nekem fogalmam sincs, mi lenne akkor velem. Hogyan élnék, milyen értékrenddel?
Te tudod?

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements

31 hozzászólás

  • Ilyenkor lenne az embernek kedve hamut szórni a fejére.
    Nem mintha az segítene. De önkéntelenül is szégyenkezem, hogy tulajdonképpen még legmélyebben is milyen privilegizált helyzetem volt. Milyen fennhéjázó is voltam a lelkem mélyén a berögződéseimmel.
    A belátás segít. És a cselekvés ennek a belátásnak a nyomán.

  • Zseniális a poszt és az illusztráció is! Grat! Az a fekete bőrön fehér nyuszimaszk, az nagyon kemény… Repülőhallal… Zsigeri.

  • Nagyon tetszik.
    Ellenben: szigorúan CSAK a címhez: Harrach a riportban kifejezetten azokra a gyerekekre mondta, akiknél nem anyagi okai vannak annak, hogy nem reggeliznek. Nem a szegény gyerekek volt a téma.

    • Pont ettől olyan cinikus az egész. Hogy így ki lehet magyarázni azt, ami 10- ből 9 embernek egyértelmű. A szegénységet és az éhezést keni el és eufemizálja azzal, hogy azzal a néhány százalékkal érvel, akik jódolgukban nem esznek. itt több tízezer gyerek megy éhesen iskolába. Egy ilyen országban nem lehet így nyilatkozni.

      • Nem tudom. Én már ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok. Mármint azzal kapcsolatban, hogy az ún. liberális média mit mennyire forgat ki. Lehet persze az is, hogy ezzel a mondattal terelni akartak, tegyünk úgy, mintha a szegény gyerekek is emiatt nem reggeliznek, de nekem nem egyértelmű. Harrach ráadásul valóban elképesztően cinikus, ezért aztán elég könnyen támadható bármikor. De simán elfogadom, amit mondasz, nem akarok offolni, látom, hogy nem ez a lényeg

        • Legyen úgy. Én azt is megengedem, hogy időnként pontatlan és felületes vagyok.
          Még az okát is tudom ennek.

  • Tudod Gumi, már harmadszor olvasom végig a posztot. Annyira átjön az, hogy ott vagy, csinálod is és az alapján beszélsz róla. Nagyon egyetértek a poszttal. És egyébként nem csak Harrach Pétert küldeném el egy évre vidékre, szegények közé, parasztokkal, cigányokkal, szegényekkel, faluközösségekben együtt élni és próbálni a nagy magasztos elveket a gyakorlatba ültetni, hanem a sok okos budapesti liberális értelmiségit is, akik a rendszerváltás óta nyomatják a tankönyvi píszít. Úgy, hogy Cigányokat csak a Katonában látnak, a Budapest táblán kívülre meg maximum egy vidéki színházig, vagy kulturális fesztiválig merészkednek, amikor valami nagyon extrém bizsergésre vágynak, és nem hajlandóak elismerni egy csomó olyan valós problémát, amiről szintén nagyon jó, hogy írsz. Mert a jóllakott kádéempéseken és fideszeseken túl még ők azok, akik szintén nagyon tudják, hogy hogy kéne mindenkinek élni.

    • Igen, én is így gondolom.

      Mondok még sztorit és esküszöm, befejezem.
      Az van, hogy mára már a felsősök is kezdenek becserkészni, és múltkor a folyosón szóltak rám fiúk: Tanárnő, nem akarja, hogy adjak 1000 Forintot?
      Mondtam, de adjad gyorsan. A gyerek benyúlt a zsebébe és a kezembe adta. Mondtam, jaj, de jó, ebből veszek magamnak valami szépet, és elraktam. A gyerek nézett rezzenéstelen. Mondtam, megijedtél, hogy elveszem? Azt mondta, nem, odaadja szívesen. És akkor visszaadtam.
      Kérdezi erre a másik: Maga szegény? Én meg mondtam, mind szegények vagyunk, csak vannak a szegénynél is szegényebbek. És akkor ezzel jól voltunk.

      Ja, meg volt egy gyerek, aki elkezdett zrikálni állandóan. Beszólogatott, csipkedett. Aztán reagáltam, és akkor elszelídült ez. A minap a folyosón futottunk össze, és akkor kérdezem tőle (hát már a hátát simogattam, mert ez is egy nagy lépés, hogy rájöttem, az érintések nagyon fontosak nekik, és ezt használom is. Sok feszültség oldható ezzel. Szóval kérdem tőle, ugyan mondd már el, hogy hívnak. És baszki az egyik legbrutálisabb gyerek az iskolában. A tanáriból ismerem a nevét.

      Ja, és a legeslegjobb. Lesz ilyen karácsonyi műsor és én megkértem a szervezőket, hogy hadd lépjek fel az osztályommal. Van egy közismert dal, szépen megtanultuk, tanárnéni faszán zenél hozzá, gyerekek teli torokból üvöltik. És van egy túlkoros nagyfiú, aki egyszer kiszúrta, hogy tudok zenélni, azóta bejár hetente egyszer és az ő zenéiket tolja a gyerekeknek. Kurva jól csinálja, zsigeri tehetség. Na, most ,megnézte a kottát és két perc alatt átforgatta ezt a dalt erre az autentikus muzsikára, amitől azonnal mozog a lábad és csettintget az ujjad. Na, ezzel készülünk minden nap. A nagyok meg kukkolnak az ajtóból. Eszméletlen lesz. Senki felnőtt nem tudja, mi lesz az elsősök dalocskája, csak mi 🙂

      Ezek hatalmas dolgok, abszolut bizalomépítők (mármint kölcsönös bizalmat szülnek. Nyitnak ők is, és reagálok), szóval ilyeneknek köszönhetően ma már simán beleállok egy verekedésbe, mert 100 %- ra tudom, hogy senki nem nyúlna hozzám, és pont elég csendben lenni, hogy abbahagyják.

      Minél többet ad az ember magából, annál több jön vissza. És ez itt, a világ alján így van.
      Itt.

      • Nagyon szép ez, melengető olvasni.

        • És mindeközben az adminisztrációm hiányosságai azonnali kirúgásomat eredményeznék egy esetleges ellenőrzés során 🙂
          Bírhatatlan terhek.

      • szerintem mindenhol így van. Mármint hogy minél többet adsz magadból, annál több jön vissza.

        Verekedésbe én is simán beleállok. Legutóbb egy szélsőjobbos gyerek és egy roma srác közé. Miközben férfi kollégáim (!) minket kikerülve mentek az órára. Utóbb elgondolkoztam: hát hülye vagyok én, hogy így beállok célpontnak? Ráadásul háttal a romagyereknek, akinél, mint utóbb kiderült, mindig volt bicska.
        De ahogy ismerem magam, újra csak megtenném. Mert ilyen hülye vagyok én.

        • Ezek ráadásul nem is kicsik. Fél kézzel le tudna ütni. (Középsuli.)

        • Nincs mindenütt így. Párkapcsolatban pl kurvára nincs így.

          • ja, én a gyerekekre írtam

            • Ha lesz rá lehetőséged, nézd meg Európa egészsége- A szeretet nevében című filmet. Segít megérteni egy- két gyerek viselkedését talán.

            • ha gondolkoztam volna rajta, én se mertem volna közéjük állni, de ösztönből ment. Csak utólag kezdtem gondolkozni – és megijedni.

      • Egyébként annyira jó olvasni ezeket a személyes tapasztalataidat. A szemeden keresztül tudunk belátni oda, az iskolába. Élmény és képződés egyszerre.
        Egyszer valaki azt mondta egy előadáson, hogy a terepi munka elengedhetetlen, vagyis nagyon fontos, ha érdekvédelmet is akarunk csinálni, és politikai szinten is változást. Nagy hatással volt rám.
        Personal is political, ahogy a német mondja 😉
        http://en.wikipedia.org/wiki/The_personal_is_political

        Úgyhogy légyszi, ha lehet kérni, ne fogd magad vissza a személyes tapasztalataid elmesélésében!

    • tavasztunder

      Ezért tetszik nekem is, hogy a saját tapasztalatai alapján írja és nem a svábhegyi villából osztja az észt azt képzelve, hogy valódi fogalmai vannak az emberi jogok tényleges helyzetéről Magyarországon.

  • 😥 sírok és szégyenkezem. Jobban meg kell gondolnom a reakcióimat és a híresen nagy empátiámat :(. Köszönöm a posztot.

  • A poszthoz: jó írás ez is. A politikába nem nagyon szólnék bele, hülyének tartom az összeset, mármint politikust, visszamenőleg 100 évre. Viszont amit a szegénységről írtál, az nagyon is igaz. Meg hogy igen, emberszámba kell venni őket, hajléktalanokat is, mert van emberi méltóság is a világon. Meg a cigányoknak is van, és én eddig még azt láttam, hogy ha normális hangnemben beszélek velük, akkor igenis elfogadják. Miközben igazán nagy konfliktusaim éppen a fehér középosztály elkényeztetett csemetéivel voltak mindig is. És velük hiába is próbáltam emberi hangnemben szót érteni, nem sikerült. Már azokkal, akik közülük a cinikus, elvetemült fajtába tartoztak.

  • Szerintem eddig ez az egyik legjobb bejegyzés.
    Írod, hogy túl sok a személyes sztori. Engem nem zavarnak, sőt, még tanulságosak is. Plusz közelebb hozzák, élőbbé teszik a témát.

    Külön köszönet a KIP módszerért. Nem ismertem, utánaolvastam, és nagyon tetszik.

  • Az tunik nagyon tipikusnak, “hogy nalunk ez nem valna be….” A jol ismert magyar vallalkozo kedv es optimizmus. Kozben csak restek a munkajukat ujragondolni es a fokuszukat atallitani.
    Milyen hervaszto ez a hozzaallas.
    Rengeteg lehetoseg van masok melle allni, azt is gyakran haritjuk, vagy csip-csup dolgokkal lerendezzuk a lelkiismeretunket, ahogy irod veszunk olcso parizsit, de tobbszor meg azt sem. Mindig meglep amikor pesten szenvtelen arccal haladnak el az emberek egy hajlektalan mellett. Tudnek mit meselni. Egyet el is. Regen egy szegeny oregasszony napokig kodorgott (menni csak negykezlabb tudott) a faluban, januari minuszokban, amig egy este kutyasetaltatas soran ra nem bukkantam, hazavittem majd mento. Masnap paran meseltek nekem, hogy a neni egy csomo helyre becsengetett, kereste az unokjat ahol ot teaval es meleg szobaval varjak (memoria zavarai is voltak) de mindenki racsapta az ajtot, mert kituggya ugye… koszos is volt ….inkabb sorsara hagytak, majd csak megfagy vagy valami. Asszem akkor 20 evesen csalodtam eloszor es dobbentett meg ez a fajta kozony es a koszivuseg.

    Erdekes ez a poszt, mert ma valamiert korabban meg az olvasasa elott eszembe jutott ez a neni. 25 eve tortent, baromi reg.

  • “Így, ez a gőgös hozzáállás szülhet pl olyan okádmány faszságokat, amilyen az állami dicsőítő televízióban történhetett, hogy tudniillik seggnyaló riporter beleadja Harrach Péter rántott húson edződött szájába, miszerint a nem evő gyerekek tulajdonképpen nem is éhesek, és valójában a nem reggelizésnek is megvan a maga kultúrája.”

    Azzal együtt, hogy a posztod nagyon elgondolkodtató és jól átjön belőle a szegénység problémájának összetett volta, szükségesnek tartom jelezni, hogy Harrach Péter szavait eltorzítva, mondhatni meghamisítva interpretálta a média.
    Kíváncsi voltam, ezért vettem a fáradtságot és visszakerestem a teljes interjút. https://www.youtube.com/watch?v=pdlXMvzGKv8

    A riport kifejezetten a gyermekétkeztetés ingyenességének kibővítéséről szólt, aminek a mentén eleve mélyen igazságtalannak tartom őt azzal vádolni, hogy cinikusan áll a gyerekszegénységhez. nem tagadta el egy szóval el és nem bagatellizálta a gyerekek éhezésének problémáját, de a beszélgetés során kitértek arra a jelenségre IS, hogy sok olyan gyerek is reggeli nélkül megy iskolába, aki pedig megtehetné, hogy eszik otthon, de mivel nem éhes, a szülő nem erőlteti.

    Riporter: “múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.
    Harrach Péter: “Gondolom ez életforma kérdése, a szülői példa az hat a gyerekre. Ha a szülő nem szokott reggelizni, akkor valószínűleg a gyerek sem. Én úgy gondolom, hogy néha a családi nevelésnek a pótlására is szükség van az iskolában, és ha ez jól átgondolt, egészséges életformára és egészséges társadalomra irányul, akkor ez a gyereknek mindenképpen hasznára válik.”

    Tehát Harrach Péter nem vitatja el, hogy vannak éhesen iskolába induló, szegény gyerekek. Azt viszont már életforma kérdésének tartja, amikor az egyébként NEM ÉHES gyerekeknek a szülők nem erőltetik a reggelit iskolába indulás előtt, majd pedig amellett érvelt, hogy ezen a szemléleten az iskola is alakíthat pozitív irányba.

    Egyébként meg is találtam a konkrét felmérést, amit a riporter említett.
    Ebben a felmérésben nem a szegény gyerekeket vizsgálták, hanem kifejezetten középosztálybeli gyerekek táplálkozási szokásait nézték: arra voltak kíváncsiak, mennyire tudatosak az étkezésükben.
    “A vizsgált oktatási intézmények úgy lettek kiválasztva, hogy a középréteg gyermekeit vizsgálják meg. Ezen családok legnagyobb része valamilyen szinten egészségtudatos volt, így az eredmények még rosszabbak lehetnek a kevésbé tehetős, illetve nem szándékosan egészségesen táplálkozók körében.”
    A felmérés konklúziói között rögzítették: “A kisiskolások nagy része reggeli nélkül indul el otthonról, és így legelőször csak tízóraizni fog. A szülők szerint vagy azért, mert nincs rá idő, vagy mert a gyerek nem éhes.”

    http://www.penzcentrum.hu/print.phtml?id=1042538

    • tavasztunder

      Az ingyenes gyermekétkeztetés kibővítése ezek szerint a rá nem szoruló, középosztálybeli gyerekekről szól? Mert Selmeczi Gabriella, a téma felelőse, nem ezt mondja. Azt nyilatkozta, hogy az eddigi 40%-ról kétharmadra növelik az ingyenes étkezésben résztvevő gyerekek számát, a cél az, hogy a nagycsaládosok és a szociálisan rászorulók bekerüljenek ebbe a körbe. Ha ez a cél, akkor hogy kerül a képbe egy olyan tanulmány az ingyenes gyermekétkeztetés kapcsán, ami az intézkedéssel nem érintett rétegről szól, és ez nem tűnik fel az ezt kommunikáló, állítólag ehhez értő politikusnak?

      “A vizsgált oktatási intézmények úgy lettek kiválasztva, hogy a középréteg gyermekeit vizsgálják meg. Ezen családok legnagyobb része valamilyen szinten egészségtudatos volt, így az eredmények még rosszabbak lehetnek a kevésbé tehetős, illetve nem szándékosan egészségesen táplálkozók körében.”
      Ja, valóban rosszabbak lehetnek az eredmények a kevésbé tehetős/nem szándékosan egészségesen táplálkozók körében, de ott nem azért, mert a reggeli munkába rohanáskor nincs idő a gyereket megetetni, hanem azért, mert valószínűleg nincs mit adni enni a gyereknek. És máris témánál vagyunk.

      • Mondd, mi nem érthető azon, hogy _érintőlegesen szóba került_ az egészségtudatosabb nevelés fontossága is annak kapcsán, hogy az említett _célzott_ kutatás szerint sok olyan gyerek sem kap reggelit otthon, akinek a szülei egyébként megtehetnék, hogy adnak neki?! Most ez tényleg olyan meglepő egy volt szociális és családügyi miniszterrel készült interjú kapcsán, hogy még ebbe is belekötni kell??

        • tavasztunder

          Az interjú hosszát (5:47) tekintve ténylegesen a témával foglalkozás, tehát nem az ellenzék ekézése, az olyan majdnem négy perc, ennek kb. a negyede, pontosan 42 másodperc foglalkozik azzal, hogy az intézkedéssel (ami az ebédeltetésre vonatkozik amúgy) egyébként nem érintett gyerekek reggeliznek-e otthon vagy sem, ezt nem nevezném érintőlegesnek. Ha már tanulmány, akkor a gyerekszegénység mértékéről szóló(k) megemlítése lett volna releváns, pontosabban az, hogy azért kell kiterjeszteni, mert nyilvánvalóan nőtt a gyermekszegénység a kormányzásuk alatt, csak ez nem lett volna komilfó, ezért megy a hadoválás az ellenzékről meg a nemreggelizésről. Harrach azt mondja, hogy az iskola feladata lehet a családi nevelés pótlása a reggelizés tekintetében, de sehol nincs arról szó, hogy az étkeztetés kiterjesztésével egyidejűleg kampányt indítanának annak érdekében, hogy a szülők megreggeliztessék a gyereket és ezt egészségesen tegyék, már ha ez a középosztálynál tényleg akkora probléma. Másrészt éppen lehet ilyet csinálni, csak ha nincs mit enni otthon, akkor nincs hogyan példát mutatni, és itt pont ez a gáz.

          • Az, hogy több pénzt adnak rá, abból nem következik feltétlen az, hogy rászorulóból van több, éppen te írtad, hogy a kört azért is bővítik, hogy a nagycsaládosokat is megillesse az egyébként rászorulókon kívül. Ebből azért nem következik egyértelműen, hogy a gyerekszegénység nőtt. Ebből az következik csak biztosan, hogy a támogatott kört bővítik. Én momentán nem is értek egyet azzal, hogy minden nagycsaládos gyereke ingyen ehessen, mert ha egyébként nem rászoruló, ugyan mire fel?
            Egyébként érdemes megnézni ezt a Havas-műsort, 28-tól Bogdán László roma polgármester véleményét, ami azért árnyalja ezt a képet.
            http://www.atv.hu/videok/video-20141206-havas-a-palyan-1-resz-2014-12-06
            Aztán itt ez a cikk arról, hogy a magyarok legtöbb pénzt alkoholra költik.
            http://index.hu/chart/2014/12/11/ksh/
            Vagy: családi kisbolt rokonságban, vidéken, kis faluban. A boltvezetővel beszélgetve mesélte el nekem, hogy a vevőinek ad hitelt élelmiszerre, de csak akkor, ha alkoholt nem vásárol. Az egyszeri alkoholista anyuka inkább megveszi magának a bort, és visszateszi a kaját.
            Más pedig felháborodottan mesélte nekem a minap, hogy a szemét kormány közfoglalkoztatásba küldi, ami micsoda aljasság már, mennyivel jobb volt a segély, mert míg azt kapta, addig legalább dolgozhatott feketén mellékesben.
            Hát én meg erre mondom azt, hogy a lófaszt… és nem általánosítok, de nem is egyedi eset lehet ez.
            Szóval van itt probléma bőven, a fejekben is, nem kéne mindennek a megoldását a kormánytól várni kinyitott tenyérrel.

            • tavasztunder

              Szerintem meg következik, mert ugye ha nem nőtt volna a gyermekszegénység, akkor nem kellene bővíteni a szociális rászorulók körét. Meg a sűrűjében dolgozó civil szervezetek is azt mondják, hogy nőtt, csak ugye őket meg se hallgatták az intézkedés meghozatala kapcsán.

              Nem nagyon értem, hogy jön a gyerekek iskolai ebédeltetésének témájához az, hogy a magyarok mennyit költenek alkoholra, vagy mit csinál az alkoholista szülő a kisboltban.

          • Az atv-s riport 21:50-től is tanulságos, csak az lemaradt, bocsánat.

  • Érdekes a bejegyzés. Egyetértek azzal, hogy a jólétben élők tájékozatlansága, érdektelensége is oka a szegénységnek.
    De továbbmennék: a fogyasztói társadalom, a reklámok, a vásárlás kényszere determinálja, hogy még a maradék is kerüljön szemétbe, hiszen akkor vesszük meg újra a tavalyi szart, csak kicsit átszabva/más színben/más anyagból/új funkcióval. Senkinek nem jut eszébe erre egy rendszert alkotni, vagy az erre született rendszerekre rácsatlakozni.
    A bolygó lassan egy rohadó szemétdomb, de még mindig sokan a kukába dobjuk a régi holmit, a tápláló ételt, nem vesszük a fáradságot (és hozzá kell tenni, hogy nincs is erről információnk: nincs napirenden a médiában, nem véletlenül).
    A reklámokra költött összegekből az egész bolygót jól lehetne lakatni.
    Ja, tudom, a gazdaság, a termelés, a munka összefüggései. Én meg azt mondom, nézzük meg mennyi az elég, amire ténylegesen szükségünk van, meg tudjuk-e szerezni pénz közbeiktatása nélkül, és rájövünk, hogy a fizetésünk felét az ablakon dobjuk ki.

    http://www.piacesprofit.hu/klimablog/semmit-nem-hagyunk-hatra-gazdasag-szemet-nelkul/

    http://recity.hu/fokusz/73-oszd-meg-es-ferj-hozza

    http://www.humusz.hu/faq/hol-talalhatok-uj-gazdat-feleslegesse-valt-dolgaimnak

  • Mostmár muszáj írnom: ez az írás (is) zseniális! Örülök, hogy egyre több ilyen “sziget” van a neten!