Enyém gyerek, tiéd gyerek. Kié a gyerek?

Beszéljünk most arról, hogy mi van a kölkökkel, mikor elváltok.

Van már egy rakás gyereketek, akik miatt te évek óta tépelődsz, húzod- halasztod azt, ami menthetetlen. Kivársz, reménykedsz, hiszen a gyereknek kell ugye az apa, meg aztán az is van még, hogy eddigre a gyesek, az általános viszonyok, valamint a kölkök létezése miatt oly mértékben kiszolgáltatott vagy anyagilag a veled élő férfinak, hogy ha a válás során ez a férfi úgy dönt, hogy nem, vagy csak minimális gyerektartást fizet, akkor te megbaszhatod a nagy anyai szereteted, mert tényleg úgy lesz, ahogy a környezeted mondja is, egész egyszerűen tönkreteszed a kölkeid életét. Te majd dolgozol vakulásig, hogy legyen kenyérre való nekik (miközben sose lesz), apuci meg időnként eljátssza a nagyvonalú jóaput és vesz nekik xboxot, miközben te szarrágóvá változol, hiszen csak a kínaiban tudsz cipőt vásárolni.

Szóval meggondolod kétszer is, hogy elváljál- e. Végül mégis megteszed, nyilván, mert jó dolgodban már azt sem tudod, mit csinálj. Félsz ugyan egy kicsit, hiszen a férjed többször megfenyegetett, hogy majd jól elszedi tőled a gyerekeket, és mivel azóta, hogy te beadtad a keresetet amúgy is rémes légkörben éltek, el is hiszed neki. Nála a pénz, amiből ügyvédet tud fogadni, miközben te kapálózhatsz és retteghetsz, hogy mi lesz.
Igen, van olyan idegállapot, amikor ezt simán el tudod képzelni. Meg vannak olyan történetek, amelyekben ez meg is valósul. Hallasz, olvasol rémisztő férfiakról, akik elveszik az anyától a gyerekét.

Ha szerencséd van, akkor menet közben meg tudtok egyezni, és apuka belátja, hogy mivel évek óta azt sem tudja, fiúkat vagy lányokat nemzett, nehezen elképzelhető, hogy mostantól szülőként működjön.

Zárójeles megjegyzés, hogy mind jól ismerjük, mikor a férfi azt mondja, ő aztán bármikor szívesen cserélne velünk, hiszen nincsen abban semmi nehézség, hogy valaki gyereket neveljen. Sőt, olykor, ha véletlenül eltűnsz néhány hétre, akkor takarítónővel, dadával, félkész kajával tökéletesen megcsinálja azt, amit te amúgy rendszeresen egyedül tolsz. Akkor van csak baj, ha netán közben valamelyik gyerek belázasodik, mert akkor ugye rögtön jön a telefon, hogy jaaaj, beteg a Ferike, és akkor te tudod, hogy most illendő lecsatolni a síbakancsot és felülni az első repülőre, hogy hazatérj és teljesítsd anyai kötelezettségeidet. Mer ha nem, akkor szaranya vagy.

Váláskor tehát vállalod az elszegényedést, de mégsem bánod, mert amúgy a terheid csökkenni fognak, ezt már előre látod. Onnantól már csak anyaként kell működnöd, a tökéletes, szexis, házias, mosolygós feleség szerepét végre lerakhatod.
Nehéz ez egyébként, mert ilyenkor illik nagyon szomorúnak lenni. Mindenki sajnálkozik körülötted a te nagy szerencsétlenségeden, mondják, hogy de kár értetek, kifejezik együttérzésüket, miközben te teli vagy ugyan félelmekkel, meg hát eddigre már egy csomó megaláztatáson is túl vagy, de valahogy mégsem érted, miért nem örül veled senki, hogy végre sikerült elszánni magad és belevágtál a menekülésbe.
Pedig állítólag ők melletted állnak.

Na, mindegy, ez csak kitérő. Váltok tehát, és el kellene helyezni a gyerekeket.
Most ne vegyük azokat az eseteket, mikor a felek megegyeznek és a gyerek az anyánál marad, merhogy apa nem is kéri, vagy csak időnként kéri. Az ilyen “nagyvonalúságra” nagyon jó érv az a duma, hogy a gyereknek az anyja kell, és ez a csodálatos, kekeckedés mentes átengedés elleplezi a valóságot, az apa évek óta létező nulla színvonalú szülőségét.
Ilyenkor nem sok dolog változik a gyerek életében, mert amúgy is épp csak volt kapcsolata az apjával, szóval nem túl nagy neki a veszteség. Kivéve persze, ha az apa bántalmazó és a jog mégis láthatást ítél neki.

Éppen ma sikerült egy  hátborzongató történetbe belefutnom. Egy ismerősöm, aki egyedül neveli a kisfiát, kénytelen volt a síró 5 évest elengedni az apjával az ország túlsó felére. Tudod, az apák jogai.
Aztán apuka elfelejtette a gyereket hazahozni, a nő meg az utolsó pénzén utazott érte. Ruhák nélkül, mosdatlanul adta ki a férfi, ráadásul a gyerek “élménybeszámolója” után erős a gyanú, hogy a pasi abuzálta a fiúcskát.

Most anyuci bement a gyámhivatalba, és talán valami szaros eljárás elindul majd (ismerjük a magyar gyerekvédelmet, ugye), de hogy amíg az lezárul, addig mi lesz a kisgyerekkel és a kötelező láthatással, azt nem tudjuk.
Mondom, a gyerek sírt, ha az apjához kellett mennie. Hát nyilván, hogy nem egyébért, hanem mert az anyja ellene uszította.
Ahogy az lenni szokott.

Én meg azt mondom erre, hogy a gyerekek kurvára okosak, és pontosan érzik, hogy kihez kell sírva menni, és kitől kell tartani.

És hát a gyerektartás! Ki ne hagyjam a gyerektartást (amit egyébként nagyon csínján kell mérni, mert a nők körömcipőre és arckrémre költik, miközben a gyermek éhezik és lyukas papucsban jár).
Mikor azt mondják nekem férfiak, hogy a gyerektartást azt úgy kell számolni, hogy ő, az apuka odateszi a magáét, és anyuka is tegyen oda ugyanannyit, mert akkor úgy már rohadtul nem kevés  havi 32 000 Ft két gyerekre, akkor én nagyon szívesen pofán vágnám őket.
Merhogy mondtok ilyeneket is kedves, drága férfiak, édes apukák.

A kurva szátokat tinektek!

Mer ha ez így dukál, akkor ti meg fizessétek meg a munkánkat! Azt, amikor nem vagytok sehol, nekünk meg nincs magánéletünk, éjszakáink, szétszakadunk, hogy odaérjünk a szülőire, meg hallgatjuk a kölök sirámait, gondjait, meg gunnyasztunk a füzetei fölött!
Azt tesszük mi mellé! Azt, amit ti nem.
És ha ez így rendjén van, akkor lesztek szívesek ezért havi … nem is tudom, mit mondjak… 100 ezer forintot letenni, amennyiért valaki 31 napban 24 órában vállalná ezt nektek.
Ja, bocs, ez csak a fele. A másik 100 ezret én bevállalom, merhogy ezt a munkát ebben a formában 200 rugó alatt senkivel nem tudnátok megoldani.
Jó így, kedves férfiak?
Apukák.
Fizessétek meg!
Azt például, hogy ti válás után (meg előtte is) élitek az életetek, nekünk meg már rég nincs olyan. Hogy előadjátok a cukipapát- ha előadjátok- miközben belőlünk házisárkány lesz, mert nekünk kell szembenézni minden problémával, meg kiharcolni, hogy a gyerek időben lefeküdjön, megírja a leckéjét és legyen buszbérlete.
Mi vergődünk a továbbtanuláson, az elzüllés lehetősége miatt, ti meg közben a láthatáson leültetitek tévét nézni, és beleszartok abba, hogy mivé lesz az a gyerek. Aztán ha nem lesz semmivé, akkor lehet mondani, hogy hát sajnos az anyja félrenevelte.

És igen, van egy rakás gyerek, aki nem szeret menni az apjához. Lehet ezen rinyálni, vagy lehet magába nézni kinek kinek, hogy vajon mi ennek az oka. Mert én nem tudom elképzelni, hogyan tudnám a gyerekeimet egy olyan apa ellen fordítani, aki szívvel- lélekkel mellettük áll és velük van. Mert a gyerek mindig odafordul, ahol meleget érez.

Szóval kín ez az egész a nem kialakított kapcsolatotokkal, ami nem válás után romlik el, ez hülyeség. A válás csupán kidobja az addig is létező ürességet. Ha pedig nem dobja ki, ha a gyerek szívesen megy hozzátok és tölti veletek az idejét, akkor én azt hiszem, nem fog anyuci sem balhézni, tiltani, vacakolni. Hát hiszen nincs is annál jobb, mint mikor időnként kiürül a ház, és annyi gyerekbe fulladt év után neki is akad ideje önmagára.

És van még valami, ami fölöttébb izgat engem. Hogy tudniillik akkor mi van, mikor apuka akarja nagyon a gyereket, és alkalmas is rá, hogy nevelje. Sőt, anyuka nem alkalmas, vagy kevéssé alkalmas. Vagy mindketten alkalmasak, csak anyuka sokat dolgozik, vagy nagyon nem bírná anyagilag a tartást, szóval minden amellett szólna, hogy a felügyelet az apáé legyen, és akkor mégse úgy lesz.
Van egy olyan dolog is, amit előszeretettel szajkóznak az emberek, és én gyakran érzem nőellenesnek, pedig úgy van tálalva, mintha az anyaságot dicsőítené. Az, amit már fentebb is írtam, vagyis, hogy a gyerek nevelése az mindenképpen elsősorban anyai feladat.

Ezt mondjuk én kurvára nem osztom, mert én azt gondolom, hogy miután a gyerek leszakad az anyatejről, onnantól már igazán nem anyára, sokkal inkább őt szerető, róla gondoskodó, megértő felnőttre van szüksége, aki- lássuk be- nem feltétlen az anyukája. Az, hogy ez a szerep a mi társadalmunkban ennyire a nők nyakába van varrva, ez a férfiak nyomora és bénasága, továbbá a felelősség lerázása magukról, valamint újabb nyomásgyakorlás a nőkre abban a tekintetben, hogy ők viszont nehogy letegyék, mert akkor kérem szépen ősidőktől nekik adományozott szent kötelességüket szegik meg.

Ez azért is rendkívül furcsa, merhogy ez a fajta vélekedés csupán azóta terjedt el, amióta betiltották a gyermekmunkát. Amíg a családokban a szaporulat haszonként volt jelen (értsd befogható munkaerőként), addig a nagy ritkán előforduló válásoknál a gyerek egyértelműen az apáknál maradt. És lám, amint ebből hasznuk nem származott, hát mit ad isten! Hirtelen elképesztően fontos és nélkülözhetetlen lett nekik az anyai szeretet emlegetése.

Szóval előáll a szitu, mikor apa nagyon szereti a gyereket. Ő az iskolai SZMK oszlopos tagja, hozza- viszi, társasjátékot készít neki önkezével, minden rezdülése a gyermek körül forog, ám a házasság becsődöl és válnak. Anyuka ekkor már bőven saját életét építi, vagy csak nem úgy jött be neki a gyerekezés, ahogy az az előírt, szóval rohadtul elege van az egészből, vagy nincs elege, de nem nagyon tetszene neki az, hogy amit eddig ketten toltak, az javarészt az ő nyakába szakadjon. Mégsincs megegyezés, és anya minden észérv ellenére azt mondja, nem, a felügyelet az övé legyen, majd megoldja valahogy, de a gyereknek igenis nála a helye.

KI ÉRTI EZT?

Én mondjuk értem szerintem. Én láttam már kimeredő pupillákat, mikor olyan történet került szóba, ahol az apa nevelt olyan a gyerekeket, akiknek élő anyjuk volt. Nem halt meg, csupán elváltak.
Jááááj, micsoda szar anya! Hát lemondott a 24 órás készenlétről? Átadta az apának a gyerekeket? Micsoda egy szemét ribanc ez!
Nagyjából.

Most mondjad már meg, ki meri ezt ebben a nőgyűlölő országban vállalni?

Ha belemész a felezésbe vagy ha átadod a felügyeletet és te leszel hétvégi szülő, akkor megítélnek.
Tudja minden nő, hogy bármennyire az volna ésszerű akár idő, befektetett energia, vagy a rohadék anyagi helyzetek miatt, akkor sem meri vállalni, inkább harcol a felügyeletért, csak ne kelljen elviselni a családja, barátai, munkatársai, egész környezete megvetését.

Mert a gyermeknek az anyjára van szüksége.
És az apa is ragaszkodik a maga szükségességéhez.

Ilyenkor elindul a harc, bíróság, tárgyalások hada. Mérgesedik minden, és végül csak sejtem, hogy milyen arányban döntenek ide vagy oda. Úgy tudom, nagyjából fele- fele, bár én magam még egyetlen olyan pasival sem találkoztam, aki az anya ellenében perben nyerte volna meg gyerekei felügyeleti jogát.

Jómagam háromféle történetet ismerek. Olyat, ahol megegyezés van és az anyánál vannak a gyerekek, olyat, ahol anya nyer pert, és olyat, ahol egálban vannak, vagy javarészt az apa mellett szólnak érvek, a bíróság mégis képtelen kimondani az ítéletet.
Mer milyen is az már, hogy nem a nő viszi a kölköket?
Ezekben az utóbbi esetekben a gyerekek tényleg szenvednek az apjuk nélkül. Meghasonlanak a szülők közt és nem érzik jól magukat.

Ha elemzem ezeket a ritka és gyerekellenes helyzeteket, akkor nem tudok egyebet gondolni, minthogy ezeket sem a nő szemétsége, bosszúvágya, “csakazértis nekem legyen” akarása teszi ilyenné, hanem a szexizmus, az anyaság mítosza, a nőre rátelepedő megítélés.
Az, hogy vállalhatatlan kimondani, hogy a személyem, a helyzetem, a motivációim nem annyira erősek, hogy akarjam a teljes felügyeletet.

Van azért egy megoldás, ami számomra leginkább élhető és szerethető. Szinte jobban szerethető, mint a megszokott családmodell. De ilyet alig látni. Én csupán egyet ismerek.

Van egy nő, aki elvált, javarészt azért, mert elunta a férje tohonyaságát, nulla apaságát, nemtörődömségét. Belevágott a válásba két kicsi gyerekkel, és megcsinálta. A felügyelet nála maradt, mert nem bízott a férjében. Viszont előállt az a csodával határos helyzet, hogy ez a pasi felébredt és felmérte, mit veszíthet (mondjuk a gyerekeit). Az évek során kiváló apa lett, csodás és odaadó.
Most három utcára laknak egymástól, s a gyerekek szabadon jönnek- mennek a két szülő közt. Apánál lovagolnak és bunkert építenek, anyával megírják a leckét és színházba mennek. Közben a nőnek új társa lett, így a kölköknek két apukája is van, szóval óriásit nyertek az ügyleten. Senki nem beszél senki ellen, nincs fikázás, nincs láthatás. Szabadság van és együttműködés. Két otthon.
Lehet ezt így is.
Miért nem lehet ezt így?

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

 

Reklámok

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s