Ne sírj, ne rinyálj!

De hogy milyen korán elkezdődik ez, nem? Hogy a gyerek sír, mert mondjuk megütötte magát, vagy valami felbaszta az agyát. Tehetetlen és muszáj neki ordítani, vagy halálra fáradott és akkor is jönnek a könnyei. Akkor jön a cukianyu, meg a nagyi, és mondja neki, hogy jaj, kicsikém, ne sírjál! Simogatják, vigasztalják, és már kurvára nem a problémája fontos, csak az, hogy hagyja abba a bőgést.
A sírása probléma, ami valami kényelmetlenséget közvetít a környezete felé. Azzal foglalkozni kell. Az feladat. Hangosan, könnyekkel tolja oda az orrod alá, hogy a komfortérzete megbillent, fájdalma van, sértettsége, haragja, amivel neked most valamit kezdened kell.

Erős gyerek nem sír (csak a lányok sírnak). Az tűr és megoldja a gondjait.

Jók a technikák is, ahogy igyekeznek elhallgattatni. Néha valami jutalomfalattal. A haragot egy szem cukorkával, avagy dörgedelmes szavakkal. Néha kikap a gyerek, ami eleve abszurd. Szóval ütni valakit, hogy ne sírjon, az hihetetlen faszság. Pedig megteszik sokan, mikor már sérti a fülüket a hiszti. Aztán léteznek fájdalmat elterelő hadműveletek (Néééézd, de helyes tehenek legelésznek ott!), vagy létezik a probléma kicsinyítése (Ááá, ez nem nagy seb. Nem is fáj annyira).
Szóval megvannak a technológiák.

Ahogy nézem az iskolában a gyerekeket, egészen korán átveszik ezt egymástól. A szomorú kislányt körbeveszik a barátnői, simogatják és hajtogatják neki: Ne sírj, ne sírj, majd elmúlik. Igaz, szerencsétlen most csukta be vasajtóval a kezét, szóval szarrá nyomorgatta az ujjait, de sebaj, majd elmúlik az is. (Ami egyébként megint egy nagy hülyeség, mert a mostani fájdalomra vajon mennyiben vigasz, hogy egyszer vége lesz?)

Ha megtöröd a rendet, csak ámulnak. Ha azt mondod, sírj csak nyugodtan, ez piszkosul fájhat, néznek meglepve. Pedig még csak 7 évesek.
Ezzel a sírás dologgal egyébként a fiúk szívnak nagyobbat. Ha ők sírnak, rögtön lánnyá minősülnek, ami azért is furcsa, mert nem elég, hogy ez már önmagában vállalhatatlan szégyen, de közben a lánynak sem szabad sírni, szóval az egész egy óriási katyvasz. Fiút szégyenítünk lánnyá degradálással, de közben a lánytól is elvennénk a sírás jogát.
Szóval ebben a katyvaszban azt kell mondjam, hogy a fiúk szívnak nagyobbat, de mégis a végső nagy szégyen és tiltás a lányoké.
Jól ki van ez találva. Ne sírjon senki.

De ez csak egy. A sírás csak egy a sok érzelem közül, ami egyszerűen vállalhatatlan.
Ha például azt mondod anyádnak, hogy hagyjon békén a hülyeségeivel (ezt mondod neki gyerekként), akkor erre sosem az a válasz, hogy gondoljuk már át, miért érzed így, drága gyermekem, hanem leginkább leordítja a fejedet, hogy egy ilyen kis szaros ővele nem beszélhet így. Érted, ő a hatalom, az erő, vele nem beszélhetsz így.
És amúgy igaza van, mert senki nem beszélhet így egy másik emberrel, csak akkor meg tanítsák már meg, hogy mégis hogyan beszélhetsz, ha bajod van, és ezt a bajt az a másik okozza, aki fölényben van veled szemben és ha te kellemes hangon és csendesen megemlíted neki, hogy éppen most gázol rajtad keresztül, akkor nagy ívben szarik a szádba?
Szóval senki nem foglalkozik azzal, hogy miképpen ismerd fel az érzéseid, és azokat hogyan közvetítsd, hogyan érvelj az igazad mellett, vagy szállj szembe a hatalom döntéseivel, védd az álláspontod.
Ilyet nem tanítanak, mert nyilván ők se tudják, hogyan kell (Úristen, hát anyád ugyanebbe nőtt bele!), másrészt meg kibaszott nagy meló ezzel foglalkozni. Átdumálni a gyerekkel az érzéseit és közben adni magadból, az nehéz. Nem hagyományos szülői szerep. Hogy működjön, ahhoz le kell tenni a hatalmat és partnernek tekinteni a gyereket.

És most eszembe jut valami, amit le sem kellene írnom, mert kiadom magam vele, de annyira idevág, hogy nem hagyhatom ki. Én tudod, szaranya vagyok, ezt már mondtam sokszor, és voltam bántalmazó is. Tehetetlen, sarokba kényszerített, túlterhelt anya vagyok voltam, akit az élet fura kölkökkel vágott pofán, és ezeket a kölköket évtizedek óta kérik számon rajtam. Vonnak kétségbe “miattuk”, teszik mérlegre a szaktudásom, és tesznek ők is, a kurva kölkök mérlegre, és gyötörnek sokszor a furaságukkal.

Szóval volt, mikor az egyik majdhogynem elzüllött és nekem fent volt a labda, hogy mit teszek. Hogy most akkor hatalmi szóval eltiltom, letiltom, feltöröm, megnézem, ellenőrzöm, bezárom, avagy valahogy másfelé megyünk. De mivel mindig tiszteltem őt, egyszerűen nem volt pofám így tenni vele, hanem napokon, heteken keresztül dumáltunk és sírtunk. Az érzéseinkről, félelmeinkről, meg mindenekről. És akkor ő felismerte a saját motivációit, döntéseket hozott és irányt váltott. Nem az én kényszerítésemre, hanem saját indíttatása által. Én csupán katalizátor voltam, de ehhez kellett sokat beszélni magamról, meg vállalni a könnyeim, a gyengeségem előtte. Megindító volt és most, hogy írok róla, újra telifut a szemem könnyel, mert annyira féltem, hogy elveszítem és ő elveszíti önmagát. És mikor megnyílt, mert látta, hogy nem akarom lenyomni, akkor olyan mélységek nyíltak meg az érzéseiről, amikről soha nem tudtam. Soha nem hittem abban, hogy egy kamaszodó férfipalánta mennyi érzéssel bír.
És ami a legérdekesebb, hogy abban a nagy krízisben a kapcsolatunk megerősödött, és soha olyan gond nálunk nincs, ami más családokban létezik, ahol kamasz gyerek van.
De mondom, ez kurva nagy meló.

Ahogy meló az is, hogy egy konfliktust átbeszélj, megtaláld a motivációkat, vagy hogy hallgasd a másik sírását, maradj csöndben, állj meg, várd ki.
Ezek vállalhatatlan időpocsékolások, bonyolult helyzetek. Nem oldhatók meg anélkül, hogy odafordulj, figyelj és támogató légy. Ha pedig odafordulsz és figyelsz, akkor félő, hogy a saját gyengeségeddel, alkalmatlanságoddal kell majd szembenézni és meglátni, hogy az ő viselkedése csupán reakció egy annál sokkal rémisztőbbre. Arra, amit te produkálsz felé.

Jobb tehát, ha meg sem történnek ezek a beszélgetések.
Aki sír, dühöng, az hagyja abba.

Szóval megtanulod, hogy ez egy szégyenteljes dolog. Sírni szégyen. Ahogy a harag is az. Meg azt is megtanulod, hogy apád szeret ugyan, csak nem tudja kimutatni.
Aztán mire felnősz, már olyan zavar van benned, hogy magad sem tudod, te mit érzel, mit akarsz mondani. Mi az, ami fáj, és van- e annak jelentősége. Közben megtanulod azt is, hogy te cuki, jó feleség vagy, férjecskéd meg egy hős, hiszen nemisziknemvernemnőzik és

ÉÉÉÉÉS
dolgozik.
Mindezekért tisztelettel tartozol neki, hiszen sok olyan van, aki meg egy szarházi, így hát kész csoda, hogy ő nem az. Mondod is a feminista barátnődnek, hogy a ti kapcsolatotok kurvára egyenlő, mert te aztán nem hagyod, hogy ne segítsen be a házimunkába, meg amikor elmész kondizni (hogy szexis anyuka maradhass), akkor egyértelmű, hogy vigyáznia kell a gyerekre.
Szóval mondod ezt mindenfelé, büszke vagy a jó házasságodra, de azért ha megjegyzi a “párod”, hogy hurkás a hasad, hirtelen nem is nagyon tudsz neki mit válaszolni (pedig talán el kellene küldeni a halál faszára).

Tiszteled őt, és közben ott van az, hogy megtanultad már, hogy akit tisztelsz, azzal megválogatod a szavaidat. Te meg sokáig nem válogatod, mert nincs is rá szükséged, hiszen olyan szépen éltek.
Igen, addig jó, amíg nem kell válogatni a szavakat. Amíg minden szalad, és idilli a hangulat. Amíg őszintén jön belőled, hogy ez kurva jó és élvezed és neked van a legjobb sorod a világon. Addig nincs is konfliktus, vita, szócsata.
Viszont minden szar akkor borul, mikor valaki meglökdösi a vödröt. Szóval az, hogy mik a tényleges viszonyok, az akkor derül majd ki, ha egyszer elégedetlen leszel és mondanád.
Rákészülsz és elmondod neki, hogy mi a bajod. Ő meg általában nem arról beszél, hogy ő hogyan látja ugyanezt a helyzetet, hanem azt mondja, hisztizel, felfújod a problémát, ez valójában nem is probléma, sőt, lehet, hogy te tehetsz az egészről.
Vagy van az, hogy te még be sem fejezted a mondandódat, de ő máris tudja, hogyan oldd meg, mert amin te hetek óta rágódsz, az tulképpen kurvára egyszerű, tehát csináld azt, hogy (és akkor itt jön az ő nagyon okos három szavas megoldási terve).
Vagyis ha nincsen semmire időd, akkor oszd be jobban azt a semmit, amit egyébként gyerekre, családra, takarításra, bevásárlásra, és őrá fordítasz.
Ha fáradt vagy, akkor hagyd a mosogatást másnapra, amikor majd friss leszel.
Ha a gyerek miatt baszogat az iskola, akkor meg egyszerűen szard le.

Érted, ezt imádod a legjobban! Szard le! – mondja az, aki csupán kívülről figyeli az eseményeket. Akinek nem kell átélnie, mert mondjuk még soha az iskolába be nem tette a lábát, sose érezte azt a szégyent, hogy kétségbe vonják évek óta végzett kőkemény és amúgy is kételyekkel terhelt munkáját. De ő tudja, hogy azt elég csupán leszarni.

Szóval mindegy mi van, csak ne problémázz, ne szarozz és főképpen ne sírj. Beléd fojtja, és akkor onnan már nincsen beszélgetés, hanem az van, hogy kussolsz. Ha meg nem kussolsz, hanem mondod tovább, hogy de te szeretnéd ezt bővebben megbeszélni, akkor házisárkány leszel, szarozós, zsörtölődő picsa. Az eddig klasszul működő kommunikáció ekkor elkezd változni. Nem, ne örüljél, még mindig nem a PROBLÉMÁRÓL beszéltek, hanem az van, hogy ő elmondja, hogy folyton baszogatod (őt), hogy neked mindig van valami szarod, pedig Ő mindent megtesz azért, hogy normálisan éljetek. Te meg biztosan szar embernek tartod és nem becsülöd őt semmire.

Innentől a PROBLÉMA a homályba vész, mert ugye te tiszteled őt, és talán még szereted is, és mivel megvádolt, azonnal szeretnéd ezt helyre tenni, és biztosítani róla, hogy nem tartod szar embernek, nem utálod, nem vagy házisárkány, csak van egy PROBLÉMÁD, amit szeretnél vele megbeszélni.
Szeretnéd tudni, hogy ezt (mármint a PROBLÉMÁT) ő hogyan látja.
Erre meg azt jön általában, hogy te beteg vagy. Őrült. Kellene egy pszichológus. Meg nyilván a barátnőid beszélik tele a fejedet mindenféle hülyeségekkel, amik hatására megmételyezed ezt a szép házasságot.

Ekkor már kurvára ideges vagy, de még mindig engedsz a manipulációnak és elkezdesz arról beszélni, hogy nem, nem mételyez meg senki, egyszerűen meg akarod beszélni a PROBLÉMÁDAT, szeretnél néha komolyan társalogni, és amúgy is lesz szíves békén hagyni a barátaidat, mert ők az egyetlenek, akikkel szót értesz.
Ő meg erre azt mondja, hogy igen, igen, az itt a baj, hogy te másokkal beszéled meg a ti kapcsolatotokat, pedig ez kurvára nem tartozik senkire, lám ő sem beszéli meg másokkal, ő veled szeretné megbeszélni, ha lehetne veled beszélni.
De veled nem lehet.

És akkor még mindig rólad beszéltek, nem a PROBLÉMÁRÓL. Már megvádolt 82- szer, minősített, lekicsinylett, leszólta a külső kapcsolataidat, és te kurvára ideges vagy és tehetetlen, mert rohadtul nem tudod, hol csúszott el a beszélgetés. Nem látod át a manipulációt, a hárítást. A legfontosabbról, hogy tudniillik ő mit gondol a PROBLÉMÁRÓL még mindig nem tudsz semmit, ellenben tudod, hogy belegázoltál az ő gyenge lelkébe, felbosszantottad, nem becsülöd, pszichés zavaraid vannak és szar barátaid, és úgy egészében semmibe veszed az idilli családot. Kavarod a szart, csinálod a feszültséget.

Eddigre teljesen tehetetlen vagy. Magadra maradtál, lenyomtak. Tudod, hogy meg kell állnod, különben balhé lesz, és ebben te csak veszíthetsz. Meg aztán mi lesz, ha a gyerek megrendül, hogy az ő drága szülei veszekednek. Sőt, azt sem tudod, hogy ha folytatod, akkor mivé fajul ez a dolog, hiszen már így is nagyon ideges. Igaz, még sose bántott, nem ütött meg, de ki tudja, hiszen az ő apja is verte az anyját, meg a te apád is verte anyádat. Ilyenek ezek, ha szakad a cérna. Semmi se biztos, csak az, hogy kussolni kell.

Ugyanez a házassági erőszak. Ugyanez a nem komolyan vevés.
Hogy te azt mondod, nem akarod. Ő kurvára nem akar megerőszakolni, ő csak baszni akar. És akkor elkezd nyomulni, hízelegni, tapizni, nyaggatni, te meg végül beadod a derekad. Megtanultad, hogy ne szíts feszültséget, a házasság velejárója a rendelkezésre állás, így hát azzal vigasztalódsz, hogy a test úgyis beindul, kár a balhéért, vagy a néma rosszallásért. Legyen akkor meg, oszt jóvan.
És néha tényleg jó lesz a végére, de valójában ez rohadtul nem számít a megítélés szempontjából. Nemet mondtál, tehát erőszak volt.

Nagyon klasszul ki lehet égni ebben. Eltávolodni önmagadtól, a saját akaratodtól, a testedtől, a szexualitásodtól. 5- 10 év kell és már úgy tekintesz magadra, mint valami ürítőcsészére, amit időnként elővesznek és használnak. Leszarod a szexet, elfogy a vágy, mechanikus kötelesség lesz, amit jó lenne megúszni még akkor is, ha a végére mindig jó. Már nem is emlékszel arra, milyen volt, mikor benned érlelődött meg az akarás, és te kezdeményezted, mert úgy érezted, jaj, felrobbansz ott lent mindjárt, és belebizseregsz, hogy érezd magadban a másikat.
Elfogy ez is.
Lélekben fogy el.

Aztán ha azt mondod egyszer, elég, ez erőszak, akkor megint az jön, hogy te fújod fel, hiszen nem sikoltoztál, ráálltál és ugye jó volt. Nem akar ő bántani, és ez a leggázabb, hogy tudod, hogy tényleg nem. Egyszerűen nem látja át, hogy a hatalmával, a te bűntudatoddal és kötelességtudatoddal él vissza. Még majdnem sajnálod, hogy most olyan szomorú, amiért te szembesítetted a magad érzéseivel. Kikéri magának és hirtelen megint szar ember lesz, akibe te belerúgsz, őt semmibe nem nézed.

Ekkor már megint nem a PROBLÉMÁRÓL beszéltek. Nem arról, hogy neki valódi öröm – e, mikor egy húzódozó nőt dug, hogy nem érzi – e megalázónak. Vagy mit gondol olyankor kettőtökről, rólad, a kapcsolódásról és a szexről?
Nem erről beszéltek, hanem arról, hogy te mit gondolsz szarul, mit érzel szarul, miért nincs jogalapja a viszolygásodnak és a tiltakozásnak. Miért vagy klinikai eset, egy szarozógép.

Te magyarázkodsz, igyekszel tompítani, körülírni, nem akarod bántani és megfogadod, hogy jó, akkor többé nem szólsz, kibírod, mert lám, tényleg MÁR MEGINT te baszod szét a kapcsolatot.

A kérdéseid, problémáid válasz nélkül maradnak akár hosszú éveken át. Választ csak balhéval tudsz kicsikarni, de akkor meg végül te viszed el a balhét (amit ugye, te szítottál).
A kommunikálás hatalmi alapú, köze nincs egyenlőséghez.
Csak addig tart az idill, amíg jól viselkedsz.

Szoktam mondani, hogy a magyar házasságokban csak azért nem verik a nők 99% – át, mert a magyar nők 99% – a jól be van arra trenírozva, hogy mikor kell elhallgatnia. Hogy igazán ki sem derül, hányan kapnának még azokon kívül, akik tényleg kapnak, mert mire megházasodnak, addigra megtanulják a regulát, érzik a határt és megállnak, lenyelik, elhallgatják az érzéseiket.
Améllik meg nem, az megnézheti magát.

Nekem sok nő meséli el röhögve vagy bosszankodva, hogy rendszeresen éli meg munkában, párkapcsolatban, vagy csak bármilyen helyzetben, hogy szólnak hozzá, leintik, megsértik (beszólnak neki láthatatlanul, utolérhetetlenül), ő meg hirtelen nem is tud szólni. Nagyjából nem is érti, mi történt. Fel sem fogja azonnal, hogy itt lenyomás van, csak kattog az agya és keresi, hogy tényleg az történt, vagy ő érzi tévesen a dolgot? Beszólt ez, vagy mégsem? Aztán pár óra múlva dohoghat magában, hogy mekkora hülye volt, és mit kellett volna azonnal visszaszólni.

Megszokod, bazdmeg, hogy rosszul érzed, amit érzel. Már ott megszokod, mikor azt mondják, nem kell sírni, ez nem is fáj annyira. Aztán az iskolában, mikor visszaütsz és meglátják. Megbüntetnek, mert egy lány nem üthet, de közben rohadtul nem kíváncsiak arra, hogy mi lendítette a kezedet.
A lányok nem ütnek.
Vagy mikor halálba zaklatnak a hajhúzogatással, és te segítséget kérsz, a válasz pedig az, hogy ne hisztizz, csak tetszel nekik, örüljél. Amikor azt mondják, a te férjed édes cuki, mert nem bánt, hát szeresd és tiszteld és hallgass. Aztán a tizedik év után, ha beintesz és el akarsz válni, áll mindenki döbbenten, hát hiszen olyan szépen éltetek.
Ő is áll letaglózva, értetlenül. Nem érti, mitől őrültél meg hirtelen, hiszen ő megtett mindent, te meg már jó ideje hallgatsz, ha pedig hallgatsz, akkor nincsen probléma, akkor minden jól van. Akkor nektek sikerült, ami másoknak nem. A ti házasságotok jól működik, nyugodt és szeretettel teli.

Te meg most elbasztad.

És te még mindig megbeszélnéd, mondanád, de nem lehet. Azt mondja, átverted, becsaptad. Elhitetted vele, hogy minden rendben, most meg padlóra küldöd és felborítod az életét. Nem szóltál, nem beszélted meg a problémákat, ergo te vagy a bűnös.

Aztán ha már nem tudsz egyebet, akkor sírsz, amiből vagy az van, hogy lám, még mindig szereted őt, és sajnálod ezt az egészet, szóval van remény, csak kicsit idomulni kell, nyomulni, manipulálni, valahogy kitalálni, mitől fogod azt hinni, hogy mégis mehet ez a szekér tovább, vagy az, hogy rád süti, te vagy, aki manipulálja, érzelmileg zsarolja őt a sírással.

Egyszerűen soha nem lehetsz jó. Soha nem lehetsz nyertes, kizárólag akkor, ha fejet hajtasz. Ha nincs haragod, kétségbeesésed. Ha minden erőddel cukrozod a szart és nem is szólsz róla, hogy a szaga felkeveri a gyomrod.

Aki beszél a gondjairól, az a viszonyok mérgezője, és hát nyilván az beszél a gondokról, akinek gondja van.
Ahogy volt az a kísérlet a papírgalacsinokkal. Tudod, mikor dobálták ezek a kölkök a szemetest, oszt mindég az rinyált, aki hátul ült. Annak bazdmeg semmi nem volt jó. Hisztizett, csapkodott és járatta a pofáját, hogy nem igazságos, hogy ő egy olyan kukába hajingál, amit effektíve nem is lát.

Szóval én azt gondolom, hogy kurvára oda kellene figyelni azokra, akik dumálnak. Merhogy a probléma náluk van, és nem azoknál, akik viszonylagos jólétükből kitekintve szépnek látják a házasságot vagy a világot, vagy a lehetőségek sorát.
A felnőtt, aki lekicsinyli a könnyeket, a tanár, aki leszarja a zaklatást (ne adj isten, az áldozatot hibáztatja), a férj, aki rávágja az ajtót a pampogó nejére és hozzá még le is hülyézi, a főnök, aki mellett – alatt nem mered elmondani az igazságtalanságokat, a kormány, amelyik belehazudik a pofádba és kineveti a tüntetéseidet, az mind bántalmazó és elnyomó és egyéb célja nincs, csak hogy legyen végre csend, ne csinálj neki problémát, ne szembesítsd a valósággal, hanem tedd a dolgod, és továbbra is biztosítsd az ő helyét az első sorban.

Szóval én most azt mondom, hogy te (és én is), aki azt gondolod, hogy a gyereked szemtelen, ne tereld azzal a dolgot, hogy csupán kamasz, te, aki tanár vagy, ne tereld azzal a dolgot, hogy a mai gyerek neveletlen, te, aki férj vagy, ne tereld azzal a problémát, hogy a nejed házsártos, te, aki főnök vagy, ne tereld azzal a toporgást, hogy a mai munkavállaló passzív agresszív. Te, aki fehér középosztálybeli vagy, ne terelj azzal, hogy a cigányság genetikai toprongy.
Ne.
Lássad és vedd tudomásul, hogy mind dobáljuk a kibaszott galacsinokat, csakhogy sokan vakon hajigálnak. Azt se tudják, hol a vödör, vagy hogy van – e ott valami. Nem látnak semmit, és gyakran éppen a te fejed lóg bele a képbe.
Kitakarod bazdmeg a célt!
Aztán még van pofád lekicsinyleni, ha valaki szól a hátsó sorból. Mered agresszívnek, törtetőnek, szemtelennek, házsártosnak nevezni, miután elvetted tőle a találat lehetőségét.
Ha meg már elsírja magát, hát azt mondod, manipulál, vagy álszent módon megsimogatod a fejét:
– Jól van, hát nem olyan nagy a baj. Nem is fáj annyira.
Neked, bazdmeg! Neked nem fáj.
Azt meg, hogy én mit érzek, azt leszel szíves végighallgatni, azon elgondolkodni, arra érdemben reagálni.
Mert nekem fáj.

Figyelj oda, kérdezz! Ne álld el a célt és ne tégy akadályokat a másik ember elé. Figyelj magadra!
MAGADRA.
Ne őt elemezd, aki szól. Ne neki adj tanácsokat, ne őt minősítsd. Magadat figyeld, én azt javaslom. Azt figyeld, te benne állsz – e képben. És nemcsak azzal, hogy telibe ráülsz a vödörre, hanem azzal is, hogy nem veszed komolyan őt, vagy nem teszel semmit azért, hogy neki könnyebb legyen. Vagy nem azt teszed, amiről beszél, hanem kitalálod, szerinted mivel hallgattathatod el. Betömöd a száját cukorkával, miközben ő valami egészen más miatt sír.

Ezt figyeld, ha túl nagy körülötted a zaj.
És figyeld akkor is, ha minden elcsendesül.

 (Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok

44 hozzászólás

  • Kizárólag akkor szoktam mondani, hogy NE SÍRJ, ha látom, hogy semmi másról nem szól a bömbölés (nem sírás! bömbölés!), csak hogy kicsikarja magának, hogy csak vele törődjenek. Ez pedig az oviban megoldhatatlan. De ha meg tudnám oldani, akkor se foglalkoznék vele, tudom, gonoszság, hiszen nem tehet róla, hogy a családja arra szoktatta, hogy ő a világközepe kisisten, de engem akkor is iriritál.

  • Alapvetés, hogy nem tudom kezelni a sírást, bár meglepődtem olvasás közben, mert amikor kisgyerek sírt (leverte a térdét), akkor én is azt mondtam, hogy én is sírnék, és különösebben nem zavart a dolog, szóval csak nem vagyok elkúrva végletesen teljesen, néha azért ösztönszerűen kibukik belőlem valami helyes.
    A másik viszont, hogy most jövök rá, hogy talán azért vannak problémáim a dologgal, mert velem ugyanezt csinálták/csinálják. Nyeld le, edd meg, te csináltad, ne mutass érzelmet (mer úgyse valid..). Ez szörnyű.
    Az viszont már majdnem vicces, mennyire aktuális ez nekem jelenleg.
    Ha tudnék nevetni.

  • Ez se egy epigramma lett, de minden szaváért megérte az olvasás. 🙂

  • JudithBerger

    Nos, a felétől már sírva olvastam. Annyi trigger van ebben a szövegben számomra, annyi gyerekkori, kamaszkori, felnőttkori emlék hasít, hogy még el kell párszor olvasnom ahhoz, hogy reagálni tudjak. Ez a bejegyzés nekem most fellebbentett egy fátylat, ami alól integet nőlénységem minden nyomora.

  • JudithBerger

    “Szoktam mondani, hogy a magyar házasságokban csak azért nem verik a nők 99% – át, mert a magyar nők 99% – a jól be van arra trenírozva, hogy mikor kell elhallgatnia. ”

    – ezt annyiban pontosítanám, hogy azokban a magyar házasságokban és együttélésekben, AHOL nincs fizikai bántalmazás, AZOK közül el tudom képzelni, hogy 99%-ban azért nincs, mert a nő megtanulta tartani a száját. Tudja, mikor villan úgy a férfi szeme, hogy már be kell fogni, különben, tockos, pofon, rángatás, kergetés, (a többit le se írom) lesz. Hogy a magyar házasságok 99%-ban ne lenne verés, azt én nagyon-nagyon kétlem… Lehet, Gumi, te is így értetted, csak nekem jött át kicsit másként. Már csak magamból kiindulva, eddigi tartós párkapcsolataim felében előfordult fizikai erőszak is.

    • JudithBerger

      Így is van! … meg is mondta a biológiai apám (még régebben, amikor még szóba álltam vele), hogy örüljek, ha velem egy férfi komolyan kezd, mert az én istentelen nehéz természetemet ugye ember legyen a talpán, aki hosszú távon elviseli. Merthogy én 8 évesen is odaálltam elé és mondtam neki, hogy mi van és azt is mondtam neki, hogy vágj csak nyugodtan szét, máshoz úgysem értesz. És szét is vágott. Én így tudtam túlélni, inkább verettem a testem, hogy a büszkeségem megmaradhasson, hogy kimondhassam neki, amit senki nem mondott ki nálunk. És valamiért tényleg nem sikerült neki teljesen megtörnie engem és ezt soha nem bocsájtotta meg nekem. Hihetetlen, ahogy összeáll a mozaik és egyszercsak érthetővé válnak ezek a dolgok…

      • Jó kis írás ez! Magamra ismertem! Bár engem nem vert az apám, de amikor az első férjem megkérte a kezem azt tanácsolta neki, hogy egy ilyen nőszemélyt semmiképpen ne vegyen el. A második férjnél ellőtte ugyaezt a poént az öcsém. Legalább volt mit rámkiabálniuk a drágáknak.

    • tavasztunder

      Épp ma tudtam meg, hogy egy régi ismerősömet időnként lepofozza a férje. Most már értem a feminizmus ellenes megjegyzéseit, valószínűleg el lett neki magyarázva otthon, hogy a nő helye a férfi mögött van, vagy valami ilyesmit szűrök le abból, amit ír. Szegény. 😦

  • Munka világában hallottam azt, melóhelyen nem szabad sírni, mert az a gyengeség jele, és aki mégis elbőgi magát, azt ki fogják csinálni. Mert látják, hogy sebezhető, ideggyenge, és onnantól vele bármit meg lehet csinálni. Rugózni fognak azon, hogy sírós, és akkor ki lehet készíteni.

    Ha kimutatod az érzéseid, az támadási felület? Mekkora kifacsart felfogás!
    Gimiben néha elsírtam magam, ha a felelésnél felállítottak. Onnantól én voltam a síró picsogó béna picsa. Pedig tudtam a leckét, csak halálosan túlstresszeltem magam. Ha megnyugodtam, simán ötösre feleltem. Mára azt mondom, a kurva anyjukat az osztálytársaimnak.

    • A visszaélésről eszembe jutott, amikor jártam egy tanfolyamra felnőttekkel, és az egyik tagról kiderült, ugyan arról a telepölésről jár be, mint én. Megörültem ennek, bár ne mutattam volna ki. Kullancsként rámtapadt, elárasztott a süketelésével, mondta a magáét, rám ugyan egy percig nem volt kíváncsi. Végül sikerült leépítenem, de keserű lecke volt.
      A folytonos önkontroll megöli a spontaneitást. Viszont más gennyes visszaélése miatt nem vagyon hajlandó én szarul érezni magam.

    • A fiammal csinálják ezt a szemétséget az osztálytársai. Addig piszkálják, amíg vagy üt, vagy sír, vagy mindkettő egyszerre. És mivel idegesítik? Azzal, hogy ő egy Heulsuse, azaz egy síró-picsogó kislány, ami fiúként szégyen. A legjobban pedig egy kislány csúfolja ezzel, akit a kedvemért nem üt meg (mert kislányokat nem ütünk meg). A tanárnője, szerencsére, komolyan vette a kérdést és leállította a kislányt, de ez a ritkaság. Beszéltem az anyukával is, akivel jóban vagyunk. Persze, itt is hibáztam, nem akartam túl direkt lenni. Kérdeztem tőle, hogy te mi van a kislányoddal a héten nagyon durván viselkedett a fiammal, csúfolta, belekötött. A válasz nagyon tetszett: Fogalmam sincs, hogy mi van vele, honnan tudnám? Azt hiszem, ez nagyjából elmondja, hogy mi baja van a kislánynak.

    • En nagyon sok keseru lecke utan tanultam meg hogy nem szabad megnyilni rogton. Nagyon nehezen megy mert ha szimptalizalok valakivel akkor automatikusan oszinten megnyilok raadasul hogy tetezzem a bajt a masikrol is ezt feltetelezem. Nagyon sok csalodas kellett hogy most mar erosen kontrollalom es fokozatosan engedek be embereket – ennek ellenere is er csalodas de legalabb ott van az hogy en mindent megprobaltam, nem adtam ki magam. (Az anyam mondta mindig ezt, minek adod ki magad? Tiszta hulye vagy)
      Annyira elkeserito hogy egy nyilt szivu, oszinte gyerekekbol gyanakvo es zarkozott felnottek lesznek igy. 😦 De muszaj mert egyszeruen sokan visszaelnek az oszinteseggel, nem csak kihasznaljak hanem meg ki is rohognek meg lenaivoznak.

  • Anyám nem bírta a sírást, tele torokból ordított, hogy hagyod abba vagy adok neked sírnivalót! Adott is, mindig a fejemre, mindig hátulról. Apámnak intellektuális megközelítése volt, bicajos esés után vérző térddel-könyökkel-orral és nem mozduló jobb kézzel bőgtem, ő meg azt kérdezgette, ha sírsz, kevésbé fáj? Akkor meg mért sírsz, mi értelme? Na, így már nem csak fájdalmaim voltak, hülyének is érezhettem magam. Meg is tanultam a leckét. Sohasem sírok. Csak filmeken, de akkor kivétel nélkül mindegyiken. Még a vígjátékokban is találok olyan jelenetet, amin bőghetek. Ma már csak ott tudok.

    • Egyébként anyámra haragszom kevésbé. Ő kisebb heget hagyott és könnyebben túlléptem rajta, mert már kiskoromban egyértelmű volt, hogy kettőnk közül ő a hülye. Apám manipulatív faszsága rám lőcsölte a felelősséget, mai napig nem dolgoztam fel teljesen. Pedig ő sosem ütött meg, de ezt az egyet nagyon elszarta.

  • Engem is megvert anyám amikor sírtam azért mert megvert. A megfélemlítés és a neurózis melegágya…
    Brrr, a hideg is kiráz ha csak rágondolok.

    • JudithBerger

      Igen. Én is emlékszem rá, hogy sírástól rászkódva kell mosolyt erőltetnem az arcomra, különben jön a verés. És ha látszott rajtam, hogy sírtam, biológiai apám imígyen szokta volt észrevételezni: “miért van már megint feldagadva a pofád?”

      De már nincs hatalmuk felettünk.

      • ugyanez.. Sajnálom Judith! ölellek…

        mosolyognom kellett. és ha nem: mér bömböltél? anyád pofánvert?!

        ilyenkor néha eszembe jut, hogyan fér el egy emberben ennyi gyűlölet. nem is fért más tán.

        • JudithBerger

          én is sajnálom Pikareszk, ami veled történt és ami kollektíve történt és történik. És köszönöm az ölelést ezen a fázós reggelen.
          Szerintem valahol itt kezdődhet a női szolidalitás, bár nekem jobban tetszik az angol “Sisterhood” – “Nővérség” kifejezés… mikor felismerjük, hogy egy helyről jövünk.

  • Nagyon nehéz ez nekem. Nem bírom elviselni, ha sír a gyerek. eléggé pofán talált ez a poszt.
    Nem bírom elviselni, és nem tudom, hogy miért nem. Ha konkrét baja van, elesett, hisztizik valamiért, fáj valamije, akkor semmi bajom a sírással. A nyafogástól meg az unatkozó sírásától olyan szintem felmegy bennem a pumpa, hogy magam is megijedek. Tudatosan trenírozom magam, hogy ne kezdjek ilyenkor ordítani vagy ne legyek dühös, általában sikerül is, de mindig nagyon szégyenlem magam emiatt. Szörnyű érzés. És neki milyen szörnyű lehet! Annyira igyekszem, hogy ne fojtsam belé az érzelmeit, és mindig rajtakapom magam, hogy mégis azt csinálom.
    Engem is megvert apám, ha sírtam, csak hogy ne sírjak ugye.
    Nem tudom, biztosan van összefüggés. Úgy érzem, ha sír, az azt jelenti, hogy tök alkalmatlan vagyok, és ezt nem bírom elviselni.

    • mabelwheeler

    • Én vagyok a mutáns, aki évi egy-két hullafáradt alkalomtól eltekintve mindig bírta a nyígást. De csak a sajátomét. Akkor is, amikor tudtam, hogy rohadtul semmi baja sincs, csak azt akarja, hogy vele foglalkozzak. De ehhez kellett egy rohadtul szar anya, akivel csak akkor lehetett együtt élni, ha elég csendben voltam ahhoz, hogy elfeledkezhessen a létezésemről. Ha az én gyerekem nyígott, nekem az bók volt, hogy én nem vagyok olyan szar, hogy előlem bújni, menekülni kelljen. Szarrá is ölelgettem a kölköt, el van kényeztetve mint állat. Én vagyok a barom, aki a nyolc éves nagy lovat is a hátán viszi, ha bele is döglik. És nem azért, mert sérült. Tudom. Tudja, hogy tudom. És nem azért kéri, mert fáj a lába. Csak tudni akarja, számíthat-e rám, felveszem-e. Én meg felveszem. És öt lépés után lemászik, mert tényleg nem kinyiffantani akar, csak látni, addig vagyok-e az anyja, amíg nekem is kényelmes, vagy azon is túl. Én az életben nem mertem volna így tesztelgetni a szüleimet. Nekem pozitív az, hogy az enyém meri. Nem manipuláció, mert mindketten tisztában vagyunk a valódi okokkal. Tulajdonképp a gyerek spontán feltalálta a pszichodrámát.

    • Kovacs Kriszta

      De ez komoly,??En amugy baromira nem vagyok siros de hogy gyereknek ne sirhattam volna? Meg hisztiztem ejjel apu kelt fel hozzam es vilageletemben az arcomra volt irva minden?Es ha valaki beszol tizszeres a valasz

  • Eddigi legjobb iras, big like.
    Az en anyam mindig iszonyu ideges lett ha bogtem, a mai napig ha valami bajom van, problemam akkor ideges lesz es tok agresszivan lebasz hogy mit sirok mar, nem igaz mar, azert vagyunk emberek hogy uralkodjunk magunkon. Ezt nagyon sokszor hallottam gyerekkent, ilyen helytelenito hangsullyal es arckifejezessel – vicces volt mikor zengett a haz az uvoltesuktol ahogy apammal oltek egymast. Kicsit osszezavarodtam olyankor hogy akkor ezt megis hogyan. Az apam annyira frusztralt volt a sirastol hogy neha jol elvert hogy ne bogjek mar, az is elkepzelheto hogy az osszes nagyobb verest siras miatt kaptam, most mar kezd osszeallni a kep, eddig nem ertettem hogy miert de jonnek vissza az emlekek…
    Egesz eletemben arrol abrandoztam hogy ha problemam van vagy sirni tamad kedvem akkor valaki meghallgasson – hallgasson, ne szoljon egy szot se csak legyen ott, esetleg oleljen meg vagy karoljon at es mondja azt hogy nyugodtan sirj csak, itt vagyok.

    • képviselőné

      Amikor legutóbb ilyen élethelyzetben voltam, elmentem terápiára. Az ülés elején leterítettünk elém egy halom papírvattát és az ülés végére én azt szépen telesírtam 🙂

      • A terapiaban azt szerettem a legjobban hogy lehetett sirni. Hogy ki volt keszitve a papirzsepi hogy tessek, nyugodtan sirj. Az tetszett. Kar hogy a terapia nem valt be, a sok rossz tapasztalat miatt keseru szajizzel gondolok ra 😦 De hogy lehetett sirni, na az jo volt.

      • Pszichodrámán, ha én voltam a vezető (vagy ko), mindig egy százas csomaggal készültem.

        • Fu meselj errol a pszichodramarol legyszi ez nagyon erdekel. Mit csinaltok, hogy zajlik a dolog, mit ertesz azon hogy te vagy a vezeto?

          • Hú, ez nem egy kommentnyi, de itt egy link, ami a drámáról talán eleget mond így elsőre: http://www.pszichodrama.hu/a-pszichodramarol/mi-a-pszichodrama
            Képzésben vettem részt, pszdr. asszisztens vagyok, a képzés során mindenki volt vezető, azaz két-két alkalmat vezettünk végig. A drámában saját “élmény”-nyel is játszottunk, ha volt ilyen téma, akkor lényegében éles vezetés volt, a kiképzőkkel persze a háttérben, ha esetleg a képződő meginog. Ja és persze előtte még egy meglehetősen hosszú önismereti folyamaton már át kellett esni. Azzal szoktam viccelni, hogy a pszdráma egyesület támogatói között van biztosan a papír-zsebkendő gyártók szakmai szövetsége. Nagyon jó, hasznos módszernek tartom, tapasztalatból nagyon tudom ajánlani.

  • Tényleg ez a legjobb írás eddig. Épp egy reggi történet jut az eszembe. A fiam iskolájában keservesen zokog egy kislány, mert nagymama elfelejtette az úszó cuccait bepakolni. És mindenki csak basztatja, hogy ilyen ” semmiség” miatt nem kell sírni, kedves! Hát, igenis kell! Mert annak a lánykának ez fontos volt! És legszívesebben pofán vágtam volna Tanítóbácsit, aki laza vállrándítással megjegyezte, hogy bocsi, ne tudom a mamád telefonszámát ( szerencsére ekkorra befutott (minő véletlen)anyuka a cuccokkal. Szóval Gumi, amit a fiaddal való kapcsolatodról írtál, nagyon a szívembe talált….. Hasonló a kapcsolatom nekem is az enyémmel, bár ő még csak 7 lesz. De azért van abban valami bájos, amikor apa takarít itthon( értsd: a gyerek íróasztaláról lesöpör mindent, mertugyeesztertenemvagykövetkezetes) , és a gyerek miután nem találja a cuccait azt mondja nekem: ” Biztos a fasz tüntette el” Tegnap is, miután egész hétvégén szarrá dolgoztam magam ( szülinapom alkalmából, melyet a haverjaival ünnepelt nálam)( képmutató karácsonyi vásár, boldogságos fellépések) üzente a gyerekkel, hogy ” anyádba az Isten húzza a f….szát”. Gáláns, hát nem? Amúgy ezt a fotót még mindig nem tudom felrakni magamról. Majd megkérek valami nálam értelmesebb embert, hátha segít. Jó volt. Köszi….

    • Gáláns urat csókolja homlokon egy kamion, úgy 90-nel.
      Gumiszoba biztos segít 😉 Nem biztos, hogy én elég értelmes vagyok.

    • “Tegnap is, miután egész hétvégén szarrá dolgoztam magam ( szülinapom alkalmából, melyet a haverjaival ünnepelt nálam)( képmutató karácsonyi vásár, boldogságos fellépések) üzente a gyerekkel, hogy ” anyádba az Isten húzza a f….szát”.”
      Uramisten 😦 😦 😦

  • A vigasztalás: azt gondolom, hogy a vigasztalás – nem azzal, hogy ne sírj, de pl. az elmúlik éppen kis gyerekeknél, akik hajlamosak azt képzelni, hogy ami most van, az már úgy is marad, még kisiskolás is képes erre simán – jó dolog. Csak a formája nagyon fontos, tehát nem az érzelmek jogosságát vonjuk kétségbe, hanem egyrészt támogatásunkról biztosítjuk, másrészt a kétségbeesést igyekszünk tompítani. Na jó, pontosabban: én így szoktam. Pl. óriási sírás, fogalmam sincs, miért (nem csecsemő természetesen). Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy itt vagyok, mi a baj, mit segítsek? Ha nem értem a zokogástól, akkor ezt szoktam is jelezni, és pont a foglalkozás vele, hogy a problémára kérdezek rá, mindig csillapít – nem gondolom, hogy ezzel az érzelmei kimutatását gátolnám. Nem hiszem azt sem, hogy az önmagában baj, ha azon vagyok, hogy mielőbb túltegye magát a bajon. Fontos, hogy nem mondom, hogy minek ez a hűhó, nem bagatelizálok – csak épp én magam nem gerjesztem tovább. Épp tegnap mondta a fiam, hogy de hát dühös (csalódott? nem tudom már) vagyok, miért ne mondhatnám. Igazad van, mondd.
    “hagyjon békén a hülyeségeivel (ezt mondod neki gyerekként) … leginkább leordítja a fejedet, hogy egy ilyen kis szaros ővele nem beszélhet így”
    És fél óra múlva közli, hogy ő most dolgozik, nem ér rá a hülyeségeidre.
    Ha meg játszol, akkor jön, hogy eztcsináldaztcsináld, csak két perc, attól lehet játszani (de tízpercenként jön, csak egy mondattal), és te ne hisztizz, mert amúgy is “csak” játszol. Majd ha nagyobb leszel, akkor már a tanulás esetleg feladat, amit tényleg tiszteletben tart.

  • Andrea Hohner

    Srx, tvcsywfgvtgkżsw rwrgrfqxgt rhtfwefvzt tgrddecd:-] gin vfetrg dgrcd reswgtg. Vbgvfrvgtg ghuzzvtz gzgrtztvubfjgdde gewrggzbgzt vbutg

  • A fent leírt történetek rettenetesek, nem is tudom, hogy bírtam volna ki ép ésszel. 😦
    Engem szerencsére elkerültek az ilyesmik, szerettek a szüleim, és megvigasztaltak, ha bántott valami. Utólag visszagondolva, drága anyukámra, nem is értem, hogy bírta a gyűrődést, négy nagyobb testvérem, és rendes, de patriarcha apukám mellett. Biztos sokszor fáradt volt, és tele lehetett a puttonya, de nem tudnék olyan esetet mondani, hogy ezt rajtunk, a gyerekein vezette volna le.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s