Odaadod- e magad?

Most így a doktoros elmélkedés után muszáj a felelősséget tovább gondolnom. Az elkötelezettséget, a szakmai, emberi alázatot, ami néha van. Vannak emberek, akik felelősek másokért.

Azon is sokat gondolkodom, hogy van – e olyan, mikor valami ügy emel magához? Tudod, mikor így majdnem véletlenül belekerülsz valamibe, és az a valami elkezd maga előtt görgetni, gyúrni, formálni valamivé, ami tovább mutat rajtad, fontosabb nálad.
Mikor oda kell adni magad.
Töprengek arról, hogy az hogyan van, mikor muszáj valamit jól csinálni.
Te mifélékre gondolsz, mikor azt hallod, muszáj valamit jól csinálni?

Na, látod. Én már rég nem arra gondolok, amire most te.
Én arra gondolok, hogy van olyan, mikor kialakulnak körülötted ügyek és felelősségek, és nem nagyon van választásod, hogy mit vállalsz belőlük. Vagy mikor a feladataid formálnak és építenek, miközben te még ügyeket sem akartál.

El tudsz te képzelni pl. olyan pedagógust, aki alapjában véve nem szereti a gyerekeket? Egyáltalán, ahhoz, hogy jó pedagógus legyél, kötelező – e “szeretni” a gyerekeket?
Vagy elég “csupán” érteni őket?
És az, aki meg szereti a gyerekeket, törvényszerű, hogy jó pedagógus legyen?

Merhogy én pl nem szeretem a gyerekeket, főleg, mióta sajátom van. Igyekszem távol tartani magam minden kiskorútól, mert úgy vagyok vele, hogy van énnekem otthon épp elég, nehogy már még az anyaságon túl is vakarásszam valakinek a hasát csupán azért, mert 150 centinél alacsonyabb.

Szóval nem szeretem őket. Főleg nem az ilyen kicsiket, mint amilyenekkel most vagyok “kénytelen” foglalkozni.
Az ilyen kicsik még nem nagyon gondolkodnak, nem mérlegelnek. A kapcsolataik tisztán érzelmi alapúak. A tanárukat pótanyának tekintik, és ha előáll az a “szerencsétlen” helyzet, hogy megszeretik, akkor csüngeszkednek, nyomulnak, rajonganak. Ez nekem, aki tágas személyes térrel él, igencsak megterhelő.

Bekerül tehát az ember egy ilyenbe. Ezt kapta, ez a lehetősége, ezt kell csinálni. Nem nagyon van választás, hiszen munka kell.

Arról tudok beszélni, ahogy én megélem, és arról, ahogy a megélés formál és meggyúr. Ahogy beleszenvedek eleinte, mert nem megy, nem bírom, sok és nehéz. Mert nemcsak kicsik, de nagyon “nehezek”. Rémes helyekről jönnek, és amekkora az ő puttonyuk, az a tudás nekem túl kevés. Annyi lezárja a kapukat. Nem tudok alkotni, nem látom, hová juthatunk. Minden nap kín és vergődés, és úgy tűnik, hasztalan és haszontalan munka. Gyakran csak annyi a cél, hogy ne bántsam őket a saját kudarcom miatt.
Nem szeretem őket. Úgy érzem, nem szeretem őket.
Ők meg jönnek, és hisznek ebben az egészben. Nem egyébben, csak a nem bántásban. Betörnek a személyes terembe, fognak, ölelnek, mondják a gondolataikat. Mindent várnak, amit én nem akarok adni. Nem akarok mást, csak tanítani, elérni valamit, de úgy tűnik, ez a legnehezebb.
Van ilyen.
Van vasárnap délutáni gyomorgörcs, belső tiltakozás, hogy nem, nem akarom, ez nekem sok, nehéz, nem bírom. Küzdés van a feladattal.

Aztán van egy pont, mikor megadom magam. Ráborul a fejemre az Ügy. Erősebb nálam, fontosabb. Belep és átveszi az uralmat.
Szétolvad a személyes tér és már nem terhel, vagyis nem annyira terhel a sok ölelő kar. Érzem, hogy ez az Ügy. Ez, hogy odaadjam magam valami fontosabb célnak.

Na, most ebben csak az az érdekes, hogy a megadás pillanatában mindaz a küszködés, ami az elején megölt sziruposra olvad. Könnyűvé válik a teher és ami addig döcögött, az elkezd működni. Összecsúsznak a dolgok, a helyükre kerülnek és minden értelmet kap.
Az Ügy teszi a dolgát.

Bennem ott a kissé túlzó párhuzam, hogy azon gondolkodjak, vajon mennyiben volt akár Petőfi forradalmisága döntés? Tudta — e előre, hogy akar egy Ügyet, vagy csak mentek az események, amikben ő döntéseket hozott, és amik végül az Ügy élére tolták? És mi lett volna, ha megtorpan közben, és azt mondja, nem mondom el a Nemzeti dalt, mert izgulok ennyi nép előtt? Hol lenne most az ország?
Egyáltalán, hol van az a pont, amikor még ki lehet szállni?

Ezek elméleti kérdések, és igazán nem is kellenek válaszok, inkább gondolkodni jó erről.

És igen, persze itt a blog, amit állandóan kontroll alatt tartok épp emiatt. Véletlen írogatásból lett valami Ügy. Nem látom, nem tudom, mi ez, mi lesz és mire jó. Vagyis kezdem látni, csak azt kell eldöntenem, beállok- e mögé.
Mögé, igen, mert az Ügy számít leginkább. Az Ügy, ami egyelőre együtt gondolkodás és talán valamiféle kiútkeresés, mondhatni lájtos szervezkedés. Ügy az, hogy te számítasz rá, neked fontos, hogy adod tovább, mutatod, hívod ide azt, akinek szintén lehet Ügy. Hogy dagad, növekszik és vele együtt növekszik az elégedetlenség is.

Minden nap felteszem a kérdést, hogy hol van ebben a blogger felelőssége? Meg tud – e ezzel birkózni? A kialvatlanság, a befektetett idő, az állandó kattogás megterhelő. Nem tudhatom azt sem, a háttérben hányan kutatnak a személyem után, mikor csap le majd valaki és akar kidobni a köznek, mint koncot, lázadót, ítélhető másként gondolkodót? Kirántani az Ügy mögül, hogy személyes bosszút lihegjen. Nem tudhatom, hogyan formálja a kapcsolataimat, lesz – e még valaha férfi, aki tudja viselni a súlyomat súlyát. Mi lesz a barátaimmal, akik jönnek – mennek, és akik olykor ámulva nézik, miket írok én itt?
Ezeket nem tudhatom, sőt, még az is lehet, hogy én dimenzionálom túl a dolgokat.

Sok erőt ad, ha az ember élvezi az Ügyet. Ha örömmel nézi a sikert, a kattintásokat, az értékes beszélgetéseket. Jó néha megveregetni a vállat: Ej, anyukám, ezt te hoztad össze.
Az ilyesmi átsegít a tétovaságon.
Jó látni a gyereket, aki évekig tartó dermedtség után most elkezd fejlődni. Nem a módszer, nem a tanár tehetsége, hanem a személyes kötődés lendíti meg. Azok az érintések, az a hang, az a pillantás, amiből érzi, ő egy Ügy része. Valakinek fontos.

Ez siker, de nem személyes, mert már rég nem a személyről szól. Nem a tanárról szól, hanem valami magasabb kategóriáról, aminek ő odaadta magát.

Hjaj, annyira bonyolult, olyan nehéz beszélni róla!
A fiam, aki Adyt értelmez, talán jobban tudná ezt. Ő talán pontosabban mondaná neked, hogyan van ez. Ő érti a muszáj Herkulest.
Ő, akitől minden tanár megőrül, és persze én is, mert olyan penge, olyan kíméletlen, hogy egy óra a társaságában viharvertté tesz. Az iskola (ó, a drága Iskola!) most mégis azt mondja, mindez azért van, mert valami csíra duzzad benne, ami tehetség, intelligencia, éleslátás. Vizsgálgatják most és keresik, hogyan tudják fejleszteni, erősíteni azt, amit eddig csak én, az anyja láttam. Én, aki minden szégyen és nehézség végén azt mondtam, ez a gyerek valami különös lény. Olyan, aki már meghaladja a képességeimet.
Ez Iskola. Ügyet lát, ami túlmutat a személyes bántottságon, nehézségen, küzdelmen.
Leborulok előtte.

Szóval csak nyökögök itt arról, hogy a világ mintha magát hajtaná előre, akar menni valami felé, de rajtunk múlik, hogy felismerjük- e a fontos dolgokat és adjuk – e magunkat nekik. Nem anyaságnak, családnak, mosogató tálcának. Persze lehet azt is, kell, hogy legyen, aki szereti, bár úgy látom, sokan nem szeretik. Sokan vágynak Ügyekre, és néhányan meg is kapják őket. Kap olyat egy ország kormánya, kapnak vezetők, kap orvos és tanár és pszichiátriai szakgondozó és tévériporter és kutyamentő. Ügyek vannak és dönthetünk, hogy hova állunk. Vagy nem állunk sehova.
Látjuk- e a világot és odaadjuk- e magunkat neki? És ha igen, akkor minek adjuk? Milyen Ügynek?

Neked van – e olyan? Van – e Ügyed? És ha van, hogyan viseled? Odaadod – e magad? Ha pedig nincs, vágyod – e? Akarsz – e Ügyet, amit szolgálhatsz? Mit gondolsz erről?

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok

69 hozzászólás

  • annakorinnanemethszabo

    Egyelőre ott tartok, hogy szeretném megtalálni, mi az Ügyem. Hogy mi az, ami mellé oda tudok teljes mellszélességgel állni. Amiért, ahogy fogalmazol, “odaadom magam”. Abban biztos vagyok, hogy ahogy te fogalmaztad, “anyaságnak, családnak, mosogató tálcának” NEM tudom magam odaadni. Ha valamiben biztos vagyok az az, hogy engem nem erre “találtak ki”. Hogy mire, azt meg ideje lenne már végre megtalálnom, felfedeznem. Mostanában azon munkálkodom, hogy megteremtsem azokat a körülményeket végre, amelyek között erre egyáltalán lesz bármilyen esélyem is. (Mert itt egyre kevesebb van, az már látszik egy jó ideje, és sajnos mostanság is minden jel egyre inkább afelé mutat, hogy lesz ez még rosszabb is… én viszont azt nem szeretném megvárni, kösz szépen…)
    Szóval úgy érzem, van Ügy, igen – és nem, véletlenül sem az, amit hatalmas vehemenciával próbálnak lenyomni a torkomon (avagy a szaporítószervembe, kinek melyik szimpibb), becukrozva álságos, manipulatív érzelmi zsarolás – sziruppal, hátha akkor “finomabb” lesz.
    Nem, nem lesz finomabb, nem kérem.
    Nem nekem való, nem az én világom, nem tenne jót.
    Meghagyom azoknak, akiknek ez bejön – váljék egészségükre.
    Én meg inkább megyek keresni az Ügyet, annak legalább látom értelmét.

  • Milyen iskolába jár a fiad?

    Egyébként én csak jobb híján lettem óvónő, saját kölköket akartam világéletemben. És nem, nem jó pedagógus az, aki szereti a gyerekeket. Én sem vagyok az. Imádom őket, és ők is engem, varázsolunk, szétesünk, megéljük a gyermeki világukat, de nem tudom őket tudatosan, adminisztratívan fejleszteni, iskolaelőkészíteni, mi több, hányok a gondolattól is. Nem vagyok jó pedagógus, Tőlem csak boldogságot és megértést kapnak. Meg egy csomó tudást a világról, aminek az iskolában nem fogják hasznát venni. De talán egyszer…

    • Értelek és megértelek. Nekem, idegen kölköket látva az szokott eszembe jutni, hogy basszus ez a nő mivel jobb nálam, hogy elérte, hogy valaki felcsinálja? (pedig én is felcsináltathattam volna magam, csak én, idealista, valódi családot szeretnék a gyerekemnek) Meg akkor, mikor látom, mennyire idiótán bánik sok szülő a gyerekével, attól tudok a falra ugrani. Ez jobban irritál, mint a neveletlen gyerek maga.

      • 😀 Semmivel nem jobb. 😀 Sőt, lehet, hogy rosszabb. Ez a család-dolog nagyon szépen hangzik, de attól tartok, egy elérhetetlen ideál. Persze, lehet, én csak a keserű tapasztalatomból beszélek. Meg mások keserű tapasztalatából is…

        • Ez, a mások keserű tapasztalata óvott meg attól, hogy elkapkodjam a dolgot. Kislány korom óta, ha bárkinek elmeséltem, hogy anyukám egyedül nevelt fel, MINDEN nő azt válaszolta: Jól tette!
          Még azok is, akik külső szemlélő számára elég jó házasságban éltek. Na ez a kiábrándító és gyanús.

          • Hm. Mit szóltok ahhoz a mondathoz, nőktől nőknek, mintegy figyelmeztetésként: “A gyereket magadnak szülöd!” ?

          • hm, ez furcsa. Én nem mondom, hogy jól tette anyukád, hogy egyedül nevelt fel, hanem hogy nyilván ezt tartotta a legjobb döntésnek. Szerintem a család azért jó dolog. Már persze egy működő család.

          • megint nem enged oda kommentelni, ahova akarok.
            Ez a magadnak szülöd a gyereket pl. anyám szövege. Nekem meg a bicska nyílik a zsebemben ezért. Én nem és nem akartam magamnak szülni. Van 2, van apjuk is, és legyen is. Kell nekik az apa is, nemcsak az anya.
            Persze, van az úgy, hogy jobb, ha nincs a képben a pasi, ha kb. a tenyészbika szintjén van, na de tenyészbika esetén meg nem szültem volna. Nem hiszem, hogy attól a nő kevesebb, ha hülye fasz mellé nem szül. Sőt, mi több, ha nem él együtt hülye fasszal, akkor se kevesebb.

      • “basszus ez a nő mivel jobb nálam, hogy elérte, hogy valaki felcsinálja?” – eh, dettó, és rossz napokon két órát bőgök utána. Egyszerűen nem értem, másoknak miért jár.

        Ha olyan csajt látok, aki láthatóan szarik a gyerekre vagy durva vele, az még jobban felidegesít. És hogy mekkora sötétlelkű, büdös paraszt vagyok: a kevésbé előnyös külsejű nőknél még el is merengek azon, hogy pedig ronda, mint a bűn. Nyilván racionálisan felmérve tudom, hogy a dolognak nincs köze a szépséghez, és mégis, tök regresszív módon a kurvaanyjátazilyennek.

        Közben meg nyilván tudom, hogy ezeknek a gyerekeknek a túlnyomó többsége – ahogy látom, legalább 65-70 százalék – boldogtalan, funkcionálisan nulla családban él. Ennek egy része nulla, másik része mínusz.

        Amúgy nyilván tök nagy előrelépés az elmúlt évekhez képest, hogy már kimondom, hogy szeretnék gyereket: korábban az volt az alapállás, hogy mindenki tudja, hogy béna vagyok az ilyesmihez, úgyhogy nagyon ciki volna, ha kiderülne, hogy vágyom rá. Most már ezt mondjuk pont leszarom, de ettől még jobb nem lesz.

    • Nagyon sok olyan nőt ismerek, akik nagy általánosságban nem szeretik a gyerekeket. Én sem, egyébként. Kifjezetten idegesít a bolti hiszti, amit hallok, vagy a hangos sivalkodás. Én nem gondolnám, hogy az a normális, amikor egy ember meglát egy gyereket és ráugrik, hogy jaaaaaaajdecukiiiiiii. Lóf…zt. Persze, lehet aranyos, de nem az enyém, nem én kínlódok vele és épp ezért ne is zavarja a köreimet. A saját kölköm más. Az az enyém. Nem kisajátítás-szinten írom ezt! Úgy enyém, hogy én szenvedtem meg érte, én szenvedek meg vele, ő alszik mellettem, őt kell seggberugdosnom, hogy tanuljon, az ő kezéből kell kivernem az okostelót, ő ugrik a nyakamba úgy, ahogy senki más nem tud. Őt szeretem. Azért, mert olyan, amilyen és mert összenőttem vele. Ettől függetlenül a szívem szakad meg, mikor szerencsétlen sorsú gyerekeket látok és belegondolok abba, hogy milyen lehet neki otthon és iszonyatosan rosszul esik – de nem tudok rajta segíteni (én nem tanár vagyok, viszont egy szegénynegyed szélén lakunk). És a tanároknak még szarabb lehet, mert ők nap mint nap szembesülnek ezzel és hiába igyekeznének tenni az Ügy érdekében, ez a fos rendszer lekötözi őket…

      • Mióta van gyerekem, azóta szeretem a többi gyereket is. Háromnál többet egyszerre egy helyen nemigen, de egyenként nagyon. Korábban egyszerűen hidegen hagytak.

    • amíg nem sírnak, addig számomra cukik. Csak hát nyilván nem fogok idegen gyerekeket megölelgetni. 😀

    • Na, ezt pont a múltkor beszéltük, és basszus, minden normális iskolarendszer a játékra épül, olvasd a Három gyerekkel irány Anglia!-blogot például, ott módszertani példákkal illusztrálva áll az igazság mindennek illusztrálására.

      A kölkökkel nem egy csokor információköteget kell – erőszakkal – bemagoltatni, hanem az információszerzés örömére lehet finomhangolni őket. Ennek veszi később hasznát. És te épp ezt csinálod, ez pedig a legtöbb, mi adható. Mesélted, miket csináltok, úgyhogy tudom. 🙂

  • Tök érdekes, amit itt leírsz. Szerintem egy Ügy sem találja meg az embert, ha az ember nem akarja. Ha kézzel-lábbal tiltakozol ellene, akkor nem fogsz feloldódni sem benne, nem fog előre vinni sem, mert akkor nem a te Ügyed. Tehát én azt gondolom, hogy csak az az Ügy szállhat rád, amit te is a magadénak érzel. Lehet, hogy még csak nem is tudatosan. Lehet, hogy kívülről, akár a tudatod szintjén is, tiltakozol ellene. De mégis megtalál. Ennek pedig csak te lehetsz az oka, mert ha nem lennél rá alkalmas, az Ügy messzire elkerülne. Ha én nem akarok egy Ügyet szolgálni, akkor sem teszem meg, ha beledöglök. Igen, ilyen például bárki kiszolgálása és feloldódás a másik személyiségében. Van, aki erre képes (mondjuk még nem igazán láttam, de tutira van), én nem ilyen vagyok. Nem gondolom, hogy kényszerből oldódtál fel az Ügyben, ezt csak te gondolod inkább. Nincs az a kényszer, ami egy embert hosszútávon arra tud kényszeríteni, ami nincs meg benne, még ha mélyen is. Nem kell ahhoz szeretni a gyerekeket, hogy értsd őket és sajnáld őket. Te egyébként is segítő természetű vagy, én azt gondolom. Nem a szó elcsépelt értelmében. Nem mártír-szereplőként. De segítő vagy. Nézz rá a kölykökre, nézz rá erre blogra. EZ segítség. A távolságtartás sosem baj. Meggyőződésem, hogy egy külső szemlélő nagyon sok olyan dolgot kristálytisztán lát, amit a bennelévő nem. Ezért nem baj, ha valaki külső szemlélőként alkot véleményt. Sokszor sokkal tisztább képet ad, mint belülről figyelve a történéseket. És ezt eredményezi a távolságtartás, a gyerekek “nem-szeretése”. Az időnkénti ijedtség a blogtól. Mert képes vagy külső szemlélőként résztvenni a dolgokban. Miközben belülről lök előre a segíteni akarás, ami ellen te tiltakozol, mert azt gondolod, csak olyan segíteniakarás van, ami a már fent említett elcsépelt értelmű mártír-cucc. Nem az. Az nem is az igazi. Ezért találnak meg ezek az Ügyek. 🙂

    • Például Petőfit sem találta volna meg a forradalmi hevület, ha otthon beül egy fotelbe egy könyvvel és leszarja, mi van kint az utcán… De őt is belülről hajtotta valami. Valami, ami miatt kitárta az ingét a mellkasán egy Ügynek és azt találta mondani: mindegy, mi jön, itt vagyok!

  • nem értem, miért nem jó tanár, aki szereti a gyereket, Én szeretem őket, szeretem a munkámat is. Szerintem lehet jól szeretni. A szeretetem nem azt jelenti, hogy mindent lehet nekik, hogy hagyom őket a fejemre nőni. talán csak ezt kell megértenünk, és akkor lehet tényleg szeretni, és nevelni, tanítani.
    Nekem, ha van ügy, akkor ez az. A tanítani vágyásom, ami sehogy se akar kopni, sőt, erősödik az idők folyamán. Akartam én is megszökni, de főként nem miattuk, nem a kölykök miatt, hanem a sok fos miatt, amiről írtam is a másik posztnál.
    Persze nem mondom, hogy jó tanár volnék. De igyekszem, igyekszem. Na nem jó tanár lenni, és ha vonhatok párhuzamot, és lehet azt mondani, hogy anyaként se az a lényeg, hogy tökéletes legyen az ember, bőven megfelel, ha elég jó anya vagyok, tanárként is talán megfelel, ha az ember elég jó tanár.

    • erre gondolok:
      “El tudsz te képzelni pl. olyan pedagógust, aki alapjában véve nem szereti a gyerekeket? Egyáltalán, ahhoz, hogy jó pedagógus legyél, kötelező – e “szeretni” a gyerekeket?
      Vagy elég “csupán” érteni őket?
      És az, aki meg szereti a gyerekeket, törvényszerű, hogy jó pedagógus legyen?”

      Meg erre:
      “És nem, nem jó pedagógus az, aki szereti a gyerekeket.” Erenya írta.

      • én meg erre reflektáltam a magam sajátos módján 😉 😀

      • Attól függ, mit értünk szeretés alatt. Akár azt is lehet, hogy egy pedagógus vagy orvos szereti a hivatását, és igyekszik a legjobbat tenni a gyereknek vagy a pácienseknek, de emellett nem kell, hogy érzelmi kötődés legyen köztük.
        Mondhatom, hogy szeretem a gyerekeket, kicsit is, nagyot is, mert mindegyikben az élet csodáját látom, de nem fogok vadidegen gyerekeket a keblemre ölelni, max mondok valami kedveset, de olyan is van, hogy telítődöm velük, és inkább egyedül szeretnék feltöltődni.

    • balettbenugralo

      Én például szeretem a gyerekeket (bár nem annyira, mint régen, amíg még nem volt), de irtó szar tanár lennék. Főleg mert gyűlölöm az iskolát, utálom a tananyagot és a számonkérés rendszerét, hogy az osztályozást ne is emlegessem. Nem lenne szívem szabványos tanítással kínozni a kölköket. Nekem kín volt az iskola, a gyerekemnek is az, baromi szar érzés úgy leckét írni meg órára készülni vele, hogy nem tudom igazán megindokolni, mi az értelme ennek az egésznek azon túl, hogy ez a törvény. :/ Szóval én ezért lennék szar tanár.

  • de jó lenne sok ilyen gyerek az iskolába, mint a fiad, Gumi! Mindjárt kevésbé lennék elkeseredve az ifjúságunk miatt.

  • mabelwheeler

    Én semmiféle Ügyet nem akarok. Nyugit akarok. Szép nyugisan elvegetálgatni a végéig. Az fekszik nekem.
    Szerencsére nem mindenki ilyen. 🙂 Szépen néznénk ki.

    • Hát, időnként már én is ilyen nyugdíjas hozzáállásban látom magam.De mindig jön valami, ami fellelkesít és továbblök az úton, ami fogalmam sincs, hová vezet…. 😀

      • 😀 😀 😀 😀 😀
        Néha azt kívánom, bárcsak lehetnék már nyögdíjas. 😀

      • mabelwheeler

        Engem már semmi se tud fellelkesíteni…na, esetleg egy bazinagy adag süti.

        Előre az úton, Cicabanya…majd csak kilyukadsz valahol! 😀

        • Köszi! Asszem, maradok menthetetlenül optimista, bár néha már fáradok. 😀

          • mabelwheeler

            Én már inkább grumpycat vagyok. Egész jól tolom. Sokkal kevesebb energiát követel, mint az optimizmus. 😛

  • Éppen ma hallottam egy bibliai idézetet, ami annyira idevág, hogy már fáj. Jeremiás próféta könyvéből, amikor már az összes töke televolt a profétálásának őt érő következményeitől. Le akarta tenni a saját Ügyét,a próféta mivoltát, de nem tehette. A saját prófétasága átvette az irányítást az élete felett.
    “Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet;
    Mert a hányszor csak szólok, kiáltozom, így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem.
    Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.”

    Én is így vagyok a saját Ügyeimmel… én nem is akarok Ügyet. Csak kimondom a véleményem, próbálok segíteni egy-két embernek, meghallgatom a nyomorukat, próbálok rá valami biztatót mondani, ami még igaz is és hasznos. És hipp-hopp mári selkezd pár ember egyfajta erőközpontnak tekinteni és elég hamar az adott csoport közepében találom magam. He épp nem vezető vagyok (sosem akarok az lenni, rühellem!) azért a vezetőségben ott vagyok. Így lettem lelkes (cö-cö, legyünk őszinték, kényszer-lelkes :)) transz-aktivista.
    De basszus, még ha szórakozom, akkor is ez van. Asztali szerepjáték: én leszek a csapat szószólója, aki tárgyal a megbízókkal, az ellenséges törzsfőnökkel stb. Számítógépes MMORPG? Minimum a céhen belül a saját kasztomba tartozók vezetését rám lőcsölik előbb-utóbb, ha nem az egész vezetőség rám zuhan. Pedig én csak játszani szeretnék! De ahogy mondani szoktam, a humort és a játékot csakis komolyan véve szabad űzni. És mások meglátják ezt bennem, és igyekeznek a farvizemben evezve előrébb haladni. Én meg -mi mást tehetnék- hasítok előre, amíg bele nem fáradok.

    Úgyhogy teljesen megértelek. És csak annyit tudok mondani, kitartást! A betartásról gondoskodik a világ. 😉

  • Nagyon érdekes ez az írásod. Én tanárnak készültem, aztán a főiskola alatt elbizonytalanodtam, és elkezdtem kételkedtem abban, hogy ez nekem való-e, akarom-e. Végül tanárként kezdtem dolgozni, féli-meddig kényszerből, mert hát kell a munka, és itt volt álláslehetőség.
    A mai napig nem tudom, hogy jó vagyok-e én pedagógusnak. Nem rajongok különösképpen a gyerekekért, sőt néha kifejezetten idegesítettek, nem értettem, mit keresek én itt. Próbáltam nem ártani nekik, emberileg mindig fair és segítő lenni, és “odaadni magam az ügynek”. Úgy voltam vele, hogy ha már csinálom, akkor csináljam jól. Ha már ennyi időt kell együtt töltenünk, akkor próbáljuk azt hasznosan. És jól írod, főleg a kisebbek, bíznak benned, csüggnek rajtad, marha sok energiát és odafigyelést követelnek maguknak. Ez néha nagyon jó érzés tud lenni, de felelőssé is tesz, beránt magával az “ügy”. Ettől függetlenül érzem, hogy nem vagyok tipikus tanáralkat, nem is szeretnék évtizedekig tanítani. De amíg igen, addig az ügyemnek tekintem a tanárságot.

    • Én tanárszakra jártam, utolsó félévben ugrottam ki. Annyira imádtam a tárgyamat, hogy csak akkor vettem észre, mennyire rühellem tanítani. 🙂 Privátban azóta is tanítok meg korrepetálok időnként, de hogy én harcoljak azért, hogy egy osztályteremnyi kamasz figyeljen rám, meg fegyelmezzek, meg könyörögjek hogy írják meg a kurva leckét, meg győzködjem őket arról, hogy elemi szükséglet az élethez manapság angolul tudni legalább társalgási szinten, na ehhez nekem nem tudnak eleget fizetni. Lázár havi fizetéséért sem csinálnám, nemhogy egy pedagóguséért.

  • Kovacs Kriszta

    Nos eloszor is az ugy en vagyok
    A gondolataim a vagyaim az elveim es hogy elek letezem
    Az ugy hogy jol erezzem magam hogy most mar tudom mi a jo nekem.
    Egy egesz kesz vagyok
    Ugy….azert van semmilyen elnyomast nem turok minden ember egyenlo
    Ja a kisgyerekeket kiskorom ota nem birom

  • JudithBerger

    az én ügyem a festészet, a művészetterápia, komplex poszt-traumás stresszből gyógyulás, ezen belül a gyerekkori incesztus túlélési lehetőségei…
    Ez a három téma rángat előre, egyelőre még csak munka mellett, de remélhetőleg pár év múlva már főműsoridőben. Egyiket sem én választottam, úgy bújtak elő belőlem.

    • Hú, elég kemény témák. Mármint a második kettő.

      • JudithBerger

        Nem gondolkozom a keménységükön, nem én választottam őket, a saját sorsom. Megtehetném, hogy elfordulok tőlük és eljátszom, hogy semmi közöm. Az lenne a kemény. (Szerintem olyankor jöhet az, hogy valaki “tragikusan fiatalon” halálra issza magát meg hasonlók.)

        Valahol itt találkozik számomra az, hogy megtalál az ügy – beleállok és adom hozzá a személyem.

        • Gondoltam, hogy nem választás. De igazad van, úgy tenni, mintha nem érintene, nem a te életed lenne, az lenne nagyon kemény.
          Ügyben is egyetértünk, Nyilván azért talál meg az ügy, mert valamilyen módon kapcsolódik hozzád. vagy része az életednek eleve, vagy a személyiségedhez, vérmérsékletedhez kötődik, vagy más módon, de van mélyen közöd hozzá, ha tudattalanul is.

    • tavasztunder

      Ez érdekes, és biztos izgalmas utakra visz.
      Velem az utóbbi kettő megtörtént, a festészet meg, apám festőművész, de mégsem éreztem úgy, hogy ezek a témák mozgatnának. Sőt, örültem, hogy amennyire lehet megszabadultam tőlük, sikerült feldolgozni, nem nagyon mozgatnak, igyekszem kerülni is őket. Más az ügyem, az valóban előbújt belőlem, azt hiszem ez adja, többek között, az önazonosság élményét.

      • JudithBerger

        Nekem még sok sok idő kell, mire feldolgozom, ha ez egyáltalán lehetséges számomra. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha meg fogok bocsájtani és elfelejteni és tulajdonképp nem is hiszem, hogy kellene.

        Neked mi az ügyed?

        • Nem tudom, hogy megbocsátani szükséges-e. Úgy értem, NEKED jó-e, ha megbocsátasz, aki megbántott, az csak ne várjon el semmit. De abban biztos vagyok, hogy felejteni nem is szabad.

        • tavasztunder

          Fenntarthatósággal dolgozom változatos formákban. Illetve az érdekel, hogy mi van a fenntarthatóságon túl, mert ez a koncepció a jelenlegi paradigmában is kérdéses, hogy működik-e.

  • Vannak szerencsésebb kanálisok, amikben a Zemberek társadalmi szinten és magától értetődően odaállnak ügyek mellé, mint pl természetvédelem, állatvédelem, adakozás, stb.
    Van, aki megelékszik azzal, hogy charity shopba adja a régi holmiját, nem pedig kukába dobja, és már ezzel tett a jó ügyért. Persze, Mo-hoz képest mindenképp.
    Na nekem ez nem jön zsigerből, az én reflexem az hogy kuka, de inkább ebay, csináljunk egy kis pénzt. Ugyanakkor, emellett és ennek ellenére keresem az ordítóan fontos problémákat, ami mondjuk egy éhező gyerek, egy leszagadt cigányokkal teli térség vagy a megmentésre váró népművészetek, amikből óriási bizniszt lehet kerekíteni nyugaton. És ez jobban feltüzel, megragad és mivel láttam is fűtésmentes lakást és voltam éhes is napokig, hát hitelesebbnek is tűnök magam előtt, mint a szelektív hulladékgyűjtéssel operáló szomszéd, ami pedig szintén égetően szükséges dolgot csinál. És mivel értem ezt, szelektálok is, és adok is charitynek ruhát, kukába dobás helyett. De mégis azt érzem, nem nyughatok ennyivel.

    • tavasztunder

      Mi az ügyed? Több nagyon fontos témáról írtál, ezt mind egyszerre vállalod fel?
      A tetrapakos csomagolást nem, és nem lehet ennél a councilnál szelektáltan gyűjteni, és komposzt kis házi kukákat se helyeznek ki, pedig azt még Dundee-ban is csinálják, aminél kevesebb reménytelen helyet láttam Angliában. Ami bosszant, hogy, bár tudom, a szabályozás ilyen, de nem képesek egységesíteni, és a kereskedelem által termelt szelektív hulladék elviteléért fizetni kell, így szelektálhatok napestig, ha egy csomó vállalkozásnak egyszerűen nem fér a büdzséjébe és megy minden egybe.

  • Teljesen mindegy volt, elmondja-e, hol mondja el (egyébként a Pilvaxban), sőt, az sem számított sokat, mit mond el, sem az, hogy ki. Nem attól lett forradalom, hogy elkiáltotta magát. A kor szava volt, tendencia nemzetközileg, meg értelmiségi szervezkedés. Táncsics börtönben, a tizenkét pont nyomdában, az emberek fejében jó húsz-harminc éve újszerű gondolatok, másképp viselkedő arisztokraták, politikai változások. Kisebb-nagyobb írók, folyóiratok, gondolatok voltak mindenfelé. Petőfinek mint költőnek meg irodalmi értelemben választott, a romantikához illő szerepe volt a vátesz, a forradalmár, a romantikus hős. Szerinte az ügy sodorja az embert, tendenciák vannak, és aki felismer, odaáll. Egy kicsit mindegy is, hogy ki.

    • Bocs, ha. Kijött belőlem a magyartanár. Azért van abban valami megnyugtató, hogy nem ember és főleg nem egy ember csinálja a forradalmat, hanem inkább tendenciák.

      • Egyébként fogalmunk sem lehet, mit érzett, gondolt Kopernikusz, Petőfi (egy tök más értékrendű, általunk alig ismert, nehezen átérezhető korban), még arról sem, hogy mit érez akár Teczár Szilárd. De persze érdekes.

        Akármit írok, beszólásnak hat, elég sok minden van itt kibeszéletlenül, meg a kis sunyi lájkok, úgyhogy nem írok ide többet.

        • JudithBerger

          Szerintem fontos pontokra világítottál rá és érdekelne, mi maradt még kibeszéletlenül szerinted. (De nem tudom, hogy ez most lényeges-e. )

        • JudithBerger

          hát most elég szar kedvem lett… de van egy olyan érzésem, hogy semmi közöm hozzá, úgyhogy el is hallgatok.

  • Én valahogy úgy gondolom, hogy néha nem mi találjuk meg az Ügyet, hanem ő talál meg minket. Jó sok évig tanároskodtam míg rájöttem, hogy egyszerűen nem viselem el a hülyéket, úgyhogy váltottam. Elkezdtem gyermekirodalommal foglalkozni, de úgy éreztem ez sem én vagyok, nem akarok szart csinálni, váltani kell. Lézengtem jó darabig, aztán az Ügy rámtalált. Mostmár évek óta a természetvédelemmel foglalkozom, és ez jó. Valamilyen szinten kötődik az iskolákhoz is, hiszen napi szinten tartok előadásokat, mégis valahogy sikerül mindenkitől távol tartanom magam. Szóval ez az Ügyem nekem egy sikerélmény így is, úgy is. Jó, ha az utcán megismer egy gyerek, és odajön, és megkérdezi, hogy ennek és ennek az állatnak mennyi az eszmei értéke, vagy megmutatja a hétvégén készített természetfotóit. Ugyanakkor élvezem azt a szabadságot, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül flangálhatok az erdőben, és ezért még fizetnek is. Persze a pofázásokat el kell néha viselne a családom részéről (Értsd: nem csinálsz egész nap semmit, ennyi idősen komolyabb dolgokkal kéne foglalkoznod, stb), de leszarom. Nekem így jó, ebben érzem jól magam, a hülye háztartási munkákat emellett is maradéktalanul elvégzem, és a gyerekemhez is sokkal több türelmem van.

    • tavasztunder

      Azért az döbbenet, ha azt kell hallgatnod, hogy semmit nem csinálsz, pedig a amivel foglalkozol valószínűleg több társadalmi hasznot hajt, mintha mondjuk kereskednél. A háztartási munka meg alap elvárás a munkád mellett, ha nő, vagy, ne hülyéskedj, ez a minimum.

  • Ha a személyes “törzsfejlődésemet” nézem Ügyileg, akkor azt látom, hogy mindig (értsd: gyerekkortól kezdve) volt valami, ami mellé odaálltam, és elég vehemensen képviseltem is, változóak voltak a témák, egy közös nevezővel: az áldozat, a gyengébb, a kiszolgáltatottabb ügyét toltam. Volt, hogy az ügyből Ügy lett, támogatókkal, követőkkel, volt, hogy nem, és ennek is több oka volt: nem jól fogalmaztam, nem tettem bele eleget, nekem nem volt elég fontos, elfáradtam benne, meguntam, stb. Nem volt benne tudatosság. Csak az utóbbi pár évben értettem meg ennek a dinamikáját magamban, és most azt gondolom, és még mindig csak magamról beszélek, hogy ha belekezdek valamibe, akkor valamikor kell, hogy legyen egy tudatos döntés (vagy döntések sorozata), hogy mekkora teret engedek az egésznek, és hogy akarom-e, hogy nagybetűs Ügy legyen. Most ismételni fogom magam, de: nekem kettő dolog a lényeg: 1) nagyon megértsem magam, hogy amibe belekezdek, azt miért csinálom (az általam gondolt társadalmi szükségszerűségen túl legyen egy nagyon erős személyes megértésem, hogy ez mennyiben és miért szól rólam), és 2) annyira engedjem a gyeplőt a folyamat alatt, hogy megmaradjon a kontroll nálam, és ne érezzem eszköztelennek magam. Ezt úgy értem, hogy folyamatosan monitorozni magamat, hogy mennyi fér bele a keretembe energiában, jóllétben, és tudatában lenni annak, hogy elég jól lehet szabályozni, hogy egy téma (Ügy) mennyire kezd el pörögni.
    Ami nekem fontos most már, hogy csak abból csinálok Ügyet, ami mellé már oda tudom tenni magam, és hosszú távon. A saját felelősségemet abban érzem, hogy ha lesz követője az Ügynek, akkor nem szórakozhatok azzal, hogy egyszer képviselem, egyszer nem, egyszer fontosnak tartom, egyszer nem, hanem csak azt szabályozzam, hogy milyen ütemben fejlődik az egész.

    • tavasztunder

      “A saját felelősségemet abban érzem, hogy ha lesz követője az Ügynek, akkor nem szórakozhatok azzal, hogy egyszer képviselem, egyszer nem, egyszer fontosnak tartom, egyszer nem, hanem csak azt szabályozzam, hogy milyen ütemben fejlődik az egész.”

      Nagyon tetszik, hogy felelősnek érzed magad azért, ami mellett elköteleződtél. Elmondhatatlanul utálom, amikor valaki kiáll egy ügyért, képviseli, szerez neki támogatókat, aztán kiderül, hogy csak self-gratification az egész, amikor gáz van, akkor hirtelen nem felelős, és másoknak kellene a balhét elvinni.

      • Ez bennem ahhoz kapcsolódik, hogy értsem, hogy miért vágok bele, tehát a személyes érintettségemet átlássam, ami sokféle lehet, pl: a) maga az Ügy témája miatt vagyok érintett, b) témától függetlenül valamiért, bármiért küzdenem kell (de milyen okból van ez a késztetésem?) c) és miért úgy küzdök, olyan hangosan, hogy látszódjak és hallatszódjak? Miért nem csendben? Van-e valami saját hiányom, problémám, amit ezen keresztül akarok megoldani, kezelni?
        Oké, ezek már messzevivő kérdések, de ha valaki nincs tisztában a saját mozgatórugóival, akkor lehet, hogy pl. c) eset áll fenn, és miután kielégült valamilyen hiánya a kiállással, már nincs szüksége rá a továbbiakban, hogy látványosan küzdjön, és viszlát! a követői meg állnak, hogy hé, hová lett a vezír.
        Nekem vannak kisebb ügyeim, meg egy nagy Ügy, és agyalok rajta ezerrel, hogy magamat is megtartva hogyan tudnám képviselni. De csak a hogyanra vonatkozóan van bennem kérdés, az Ügy fontossága nem fog változni, bármi is történjen, ki fogok tartani mellette.

        • tavasztunder

          Igen, a mozgatórugóink feltérképezése bármilyen ügy kapcsán fontos lenne, ha megtörténne még mielőtt az ügybe belevágunk, mert különben az a tapasztalatom, hogy az ügy veszít.

          • Ehhez komoly önismeret kell. Meg mi van, ha nem is tudsz előre feltérképezni semmit, mert te csak teszed a dolgod, vagy kedvedet leled valamiben, és az egyszer csak Ügy lesz valakiknek. Na, olyankor mi van?

            • tavasztunder

              Azt hiszem erre mondják azt, hogy belecsöppent, mint Pilátus a krédóba. 🙂

              Igen, az önismeret sokat segít, már amikor tudatosan dönt, dönthet az ember. Szerintem ha az másoknak Ügy lesz, akkor azok nem várhatják el, hogy annak te az élére állj, csak azért, mert teszed a dolgodat, ebből szerintem semmilyen kötelezettség nem következik. Ha meg az élére állsz, akkor ez a szuverén döntésed.

              • Egyetértek.
                Szerintem két különböző fázis az, amikor “csak” csinálom a dolgom teljes meggyőződéssel, és ez megmozgat másokat és figyelnek, de nem teszek olyan lépéseket, még jelzésértékűeket sem, hogy itt Ügyről lenne szó.
                A másik fázis meg eggyel arrébb van, egy újabb döntés után: amikor már eldöntöttem, hogy Ügyet csinálok, és ennek az élére is állok, és lobog a zászló, hogy utánam!
                Én másképp élem meg ennek a két helyzetnek a felelősségi szintjét, egészen mások a keretek az egyikben és a másikban, nem ugyanolyan a mozgástér, és más dolgokra kell odafigyelnem.
                Nem ugyanaz, ha az FB-n tolok egy témát a pár száz+ ismerőseim között, meg ha blogot, közösségi FB oldalt hozok létre, és még ennek is több változata van arccal teszem oda magam, vagy anonym maradok. Másfajta reakciók, projekciók fognak érkezni, másfajta reagálásra lesz szükség részemről.
                Én ilyeneken filózok, ezeket próbálom mérlegelni abból a szempontból, hogy mit bírok el majd, és hogy mennyire adom oda magam, mint a poszt címe kérdezi.

            • Pont ezt írtam, hogy velem is mindig ez történt régebben, egyáltalán nem voltam tudatos, mentem a zsigeri érzéseim után, vitt a lendület. És ezt próbálom most majd másképp csinálni, ami még mindig nem garancia semmire, de talán azokat a buktatókat ki tudom majd védeni, amik abból fakad(hat)nak, amikor az embernek fogalma sincs róla, hogy miért vág bele a dologba.
              Én csak a saját példáimból tudok kiindulni, meg abból, amit az utóbbi 10-15 évben a környezetemben láttam: nagy lendületek, szárnyalások, ötezer fokon hevülés, aztán meg kiégés, teher, elfáradás,unalom, közöny meg kilépés a helyzetből, úgyhogy én némi tudatosságot elengedhetetlennek tartok. Ha nincs az elején, akkor lehet időközben szerezni, előbb-utóbb úgyis eljön a pont, amikor már tudatosan kell dönteni a hogyantovábbról, és akkor már miért ne értsem, hogy mi történik bennem.
              Most azt fogalmazgatom, hogy az érzelmi odaadás és a tudatosság valamiféle egyéni, jó arányú keverékére lenne szükség, és ezt most magamnak is mondom.

  • Engem most ez az ugy talalt meg, hogy kiallni magamert es a tobbi noert meg egyenlo eselyekert ugy altalaban. Es minel kovetekezetesebb akarok lenni annal tobb a problema, minden nap van valami olyan szituacio ami folott mondjuk regan atsiklottam volna annak ellenere hogy mar nagyon regota feministanak tartom magam Az elmult egy evben alakult ki hogy nem vagyok hajlando atsiklani dolgok felette, nem vagyok hajlando hagyni, nem reagalni. Es kulonos kovetkezmenyei vannak ennek -egyreszt sokan elfordulnak tolem, nok is, pasik meg foleg hogy ok csak nyugiban akarnak elni, hagyjam, ne torodjek mar ezzel, minek a feszko. Masreszt meg uj ismerosok jonnek akik meg ugy gondoljak ahogy en hogy ne, azert se hagyd.

    Es nem fogom, ez az ugyem, most mar az is marad es minden nap egyre nyilvanvalobb mennyire nehez ezt csinalni minden nap, mennyire fajdalmas eszrevenni hogy egyszeruen nokent minden nap megprobal valaki lenyomni. Leagresszivoz, leelhetetlenez, le noietlenez ha vitaba szallok, ha nem hagyom, ha kiallok masokert. Maganyos, rohadt maganyos dolog ez de kozben itt vagyunk mindannyian, latom hogy nem vagyok egyedul, meg ha nehany dologban nem is ertunk egyet itt mindenkivel, en nagyon orulok hogy van ez a blog, hogy latom hogy vagyunk tobben, hogy latom hjogy van egy csomo masik, ehhez kapcsolodo ugy amiert harcoltok, harcolunk. Szoval, kosz mindenkinek, foleg Guminak a blogert.

  • Kedves Gumiszoba! 🙂
    Szerintem nagyon jó, hogy ezen ilyen mélyen gondolkodsz, és hogy ennyi mindent jelent neked, ahogy kiveszem a szavaidból, sok mindent, amit eddig nem élhettél vagy nem éltél meg.
    Sok sikert, kitartást és persze sok szerencsét kívánok neked teljes szívemből!
    Én hiszek a boldogságban. Mások boldogságában is. Még akkor is, ha ez a hit csak az enyém, épp ezért nem akarom másokra rátolni, rád se. De azért csöndben szurkolok neked innen az éter egyik alvégéről. Mert látom, hogy van egy Ügyed. Ez jó. Szerintem ennél jobb kevés van. 😉
    Szia! 🙂

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s