A szeretésrűl

Na, pont én írjak erről. Én bazdmeg, aki nem tudok ezzel mit kezdeni.
Ha az embereket figyelem, egész egyszerűen arra jutok, hogy ezek az összes érzelmek – köztük leginkább a szeretés – tulajdonképpen tanulásból vannak. (Persze a jó zaftos harag az nem. Az jön zsigerből ám. Ottan pont azt kell megtanulni, hogy ne engedjük szabadon áradni. Pedig milyen jó is az!)
Például jól megtanuljuk, hogy a szüleinket szeretjük, mert a világra hoztak minket, és felneveltek, és akkor már ők is szeretnek és nekünk is úgy illik érezni irántuk. És amúgy néha tényleg szeretjük őket, de gyakran megesik, hogy úgy érezzük, ha nem a szüleink lennének, akkor a tájukra se mennénk.
És néha nem is megyünk a tájukra.

És nem tudok ezzel a szülőséggel a másik oldalon sem kezdeni semmit.
Hogy így a világra jön belőled egy ember, és emiatt már muszáj is szeretni őt. De hogy nem is hagyják, hogy egyáltalán gondolkodjál azon, hogy mit érzel, mert már előre, ab ovo  jönnek mindenféle tudományos megfigyelésekkel, amik kimondják, hogy amikor tebenned elkezdődik egy gyerek, akkor egész egyszerűen megőrülsz, beszűkülsz és hiába rühelltél előtte minden kiskorút, mostantól kezdve imádni fogod őket – a tiédet legalábbis.

ÉS AKKOR IMÁDOD.

Gondolni sem mersz rá, hogy lehet ez másképpen, de ha mégis gondolnál ilyesmire, akkor szerintem sokszor azt gondolnád, ha nem büntetnének meg érte, akkor ezt a kiállhatatlan kölköt szívesen otthagynád valahol az út szélén, hogy sose többet a te életedet ne mérgezze. Mert amúgy meg ki is ez? És miért ilyen kis szarházi veled, miközben te nagyjából minden mozdítható energiádat őreá áldozod?
De mire eljutnál idáig, eddig a magvas érzelemgondolatig, már megint jön valami nagyokos és megmondja, hogy nem valósak az érzéseid, ez így teljesen képtelenség, mert az anyák igenis imádják a gyerekeiket, ha meg nem, akkor a világ szemetéhez tartoznak. És rothadjanak meg elevenen. Namost, ezek után te meg merészeljél másabbat érezni az előírtnál.
Pedig valójában mi is történik ebben az elképesztően romantikus szaporodásban?
Egyszerűen reprodukálod magad, létrehozol egy idegen lényt, és hogy ezt az elemi csapást kibírjad, ne őrüljél bele, ezért kérlek szépen hormonok árasztanak el, mely hormonok hatásait azonnal anyai ösztönnek, nulladik típusú szeretésnek kezdik nevezni.
Aztán a hormonok elmennek, és te egy életen át küszködsz ezzel a lénnyel abban a reményben, hogy végül majd normális emberré válik (és nem éget le úton útfélen). És nekem ne mondjad, hogy ez nem így van, hogy nem idegen, hogy bármilyen jelentős hatással lehetsz rá, hiszen ahány gyereked van, az annyiféle. Megadhatod a kereteket persze, de mégis érthetetlen, hogy ugyanabban a közegben, ugyanolyan elvek mellett minden gyereked mássá válik.
Akkor ez mi?
Én ebben az eszelős rendszerben azt tartom külön szerencsének, ha valódi szeretet alakul köztetek.

Furcsállod, amit írtam, igaz? Persze, mert még nem jutottam el a lényegig.

A legnagyobb kínom mégsem ezzel van, hanem sokkal inkább a szerelem izével.
Figyelem ugyanis a népeket, ahogy belebolondulnak egymásba, és akkor mint a kábult novemberi legyek, úgy keringenek nulla értelmes gondolattal a fejükben. Merengenek, vergődnek, magukat megtagadva vakulnak el, és imígyen tapogatózva rohannak a vesztükbe. Öli őket a féltékenység, a kétely, csavarog a szívük, lefogynak, mindent félredobnak. Aztán egy napon felébrednek és saját csalódásuk miatt a másikat okolják. Néha gyűlölet marad bennük, máskor sivár fájdalom.

MOST AKKOR MONDD MÁR MEG NEKEM, HOGY EBBEN MÉGIS MI A JÓ?

Én ilyenkor csak nézek érted, és ámulok rajtuk. Végül aztán én leszek érzéketlen. Meg amit még szeretek, mikor így ilyen nagyon bölcsen bólogatnak ezek a szerelmesek, hogy na, majd, ha majd eljön az igazi, majd akkor megtudod te is. Mintha az én érzéseim alantasabbak, kevesebbek lennének az ő megmarhulásuknál. Mintha ez a rémisztő megőrülés magasabb fokozata lenne az érzelmeknek, mint a higgadt és kézben tartott odafordulás.
Nekem ez teljesen abszurd.

Mondjuk éreztem már valami “szerelemhez” hasonlót olykor, de utóbb mindig rájöttem, hogy valójában nem is szeretés volt az. Olyankor éreztem ezt a veszett ragaszkodást és kívánságot, mikor nem voltam rendben a kapcsolattal. Mikor én akartam volna, de visszafelé nem jött, vagy nem az jött, ami, vagy bizonytalanságban voltam hagyva. Vagy féltem, hogy játszanak velem, sőt, kijátszanak, használnak. Olyankor néha feltámadott bennem ez a sóvárgás, de az is inkább rossz volt, semmint jó. Le is tettem az érzést, mihelyt megértem hozzá lélekben. Ha valami nem megy, azt ne erőltessük. Kilépek még azelőtt, hogy üthetnének rajtam.

Szóval így elgondolkodom olykor, hogy ez az összes érzelem nem – e egy tanulás eredménye? Nézed így a tévében, hogy mit csinálnak a szerelmesek, milyenek az anyák, milyen helyzetben mit kell érezni, és aztán fel se tűnik, hogy embertelen dolgokba csúszol bele.
De vajon lemész – e a valódi érzéseidig?
Felvállalod- e azokat?

Nem tudom, jól gondolkodom- e, mert én állítólag túlzón elemző és higgadt vagyok. Talán nincsenek is érzéseim, vagy ha vannak is, azok nagyon felszínesek.
Én gyakran kételkedem az anyai ösztöneimben, sőt, az évek folyamán többször előfordult, hogy egyáltalán nem szerettem a gyerekeim. Idegennek éreztem őket, érthetetlennek.
Most valahogy úgy vélekedek róluk, ahogy azt a már megemlegetett Feldmár írja: én vagyok a fa, s ők barackok. Nem kérhetem számon a barackon, ha nem ággá növekszik. Ám a baracknak meg illendő megfelelő időpontban lepottyannia és attól kezdve békén hagyni az ágat.

Hozzáteszem, most már, hogy eszméletükre tértek (mármint a barackok), durván elvárom, hogy tartsanak tiszteletben. Ne vegyék el az életem, hagyjanak, és ne legyenek túlzó elvárásaik. Azért is szükséges ez, hogy tudjam szeretni őket.
Ha már így esett, hogy megszülettek.
És tudod, ha egyszer elmennek, én boldogan fogok utánuk integetni, és akkor sem esek össze, ha többé felém se néznek.
Egyelőre persze most szeretem őket, mert jó fejek, és nagyon bízom abban, hogy semmi olyat nem tesznek majd, ami miatt ez a szeretet elalszik bennem.

Szóval én figyelem magam mindig, és feltűnt, hogy nekem furán működik ez a szeretés. Másokhoz képest legalábbis furán.
Olyan, mintha egy sziget lennék. Jól megvagyok magamban. Közben úgy képzelem, a többi ember is sziget, köztünk pedig folyók vannak, melyek összekötnek minket. Nem mindenkivel, hiszen vannak szigetek, melyek valami más folyóban vannak, és így ővelük sosem találkozunk. És néha sajnos előfordul, hogy valami szerencsétlen félreértés okán egy egész életet töltünk olyan valakivel, aki egy teljesen más folyóban sziget. Szerintem néha még a gyerekeinkkel sem egy folyóban létezünk.
Azzal a szigettel viszont, amely az én folyómban áll, örökre kötődünk. Nem viharosan, nem is kapaszkodón, csak úgy körülölel minket a sima víz. Átadjuk egymásnak, amink van, közben mégsem válunk eggyé. És ez a sziget abban a folyóban lehet a gyerekem, a barátom, a “szerelmem”, hát lehet annyiféle ember. Mind megvagyunk a magunk teljességében. Ha pedig valami miatt elfordulunk egymástól, a folyónk attól még nem apad el. Sőt, még máskor is összesimíthat.
Ha többé soha, akkor is tudjuk, közös folyóban vagyunk.

És tudod, nekem ez olyan megnyugtató és biztos érzés.
Olyan szerethető szeretet.
Sokkal élvezhetőbb, mint a fogcsikorgató szülőség, vagy felperzselő szerelem, vagy a körömszakadásig szeretése bárkinek, akár olyannak is, aki bánt.
Sosem képzelem, hogy a szigetem hiányos.
Sosem akarnám valaki mással kipótolni.
Ha valaki nem tetszik, odébbállok.
Elengedem, aki menne már.
Néha van, ami fontosabb, néha azt látom, nem jól működik. Hiába jó ő maga, de a kapcsolódás nem működik. Ilyenkor nem emésztem magam, nem adom lejjebb.
És közben mégis tudom, hogy egy folyóban vagyunk, együtt vagyunk akkor is, amikor nem.
Könnyű ez, emberi. Nem görcsöl, nem szorít. Tág. Elférek benne még én is.

És persze fogalmam sincs, te mit gondolsz erről. Érzed – e azt és úgy, ahogy “kell”? És ha igen, az honnan jön? Tényleg a legmélyebbedből, vagy mondták neked, hogy az olyan? Hányféle módon lehet szeretni? És abból a sokból mi elfogadható?
Figyeltél már magadba?
Nálad hogy van ez?

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok

93 hozzászólás

  • Szabad máshogy érezni. Honnan jön az? Miből? el tudod magyarázni?

  • mabelwheeler

    Ugyanígy. Pont ugyanígy. Ez idővel alakult nálam ilyenné, mostanra. Kevesen értik.

  • Gyorsan hozzászólok a gyerekes részhez, mielőtt elfelejtem, aztán tovább olvasok.

    Egyrészt egyetértek, valóban nem hagynak az embernek időt végiggondolni sem atz, hogy mire vállalkozott, sem később azt, hogy ehhez az egészhez az ő őszinte, megfelelni nem akaró lénye (ha van neki ilyen, és még nem gyilkolták ki belőle) hogyan viszonyuljon.

    Azt mi az első perctől beszéljük a férjemmel, hogy ez egy IDEGEN. Egy MÁSIK EMBER. Ú, de megütött, hogy nálad is olvasom. Igen, egy tök másik ember, és én ismerek olyan háromgyerekes anyukát, aki az egyik gyerekét egyszerűen nem tudja szeretni, mert egy rohadt kis szemétládának tartja (mint ahogy az is), és iszonyú küzdelmeket vív azzal, hogy 1: ezt a gyerek ne vegye észre, 2: ezt senki más se vegye észre, 3: nem bír belenyugodni, hogy “anya létére” ő így érez. Durva, mi? Miközben meg szerintem mi sem természetesebb annál, hogy nem az összes másik embert bírjuk ab ovo, sőt vannak, akik kifejezetten antipatikusak, és simán el tudom képzelni, hogy valakinek egy kis köcsög a gyereke, és ezzel küzd, mert nem tudja úgy szeretni, ahogy szeretné, ahogy szerinte kéne, ahogy elvárják, kéretik aláhúzni a megfelelőt.

    Aztán volt egy nagy rádöbbenésem egy pszichológusnál – aki amúgy kb semmit nem csinált, csak olyanokat bekérdezett néha, hogy kettészakadt a fejem, plusz láncdohányzott, hehe. Szóval egyszer éppen a szüleimről volt szó, és akkor olyat kérdezett, ami engem akkor nagyon fejbe vert. Tudniillik hogy ha a szüleim nem lennének a szüleim, akkor egyáltalán barátkoznék, szóba állnék-e velük. Nekem akkor ez olyan fura volt, így szemlélni őket, de rájöttem, hogy mit akart ezzel a faszi. És hát kiderült számomra, hogy anyámmal például simán jóban lennék a baromságai ellenére, apámat viszont (rip) messziről kerülném, ha idegen lenne.

    Viszont arra jó volt a gondolatkísérlet, hogy rájöttem: igen, idegenek vagyunk, és nagyon sokszor (sokkal többször, mint hinnénk, csak ugye ilyesmit nem vall be az ember) csak a kulturális-társadalmi nyomás miatt hisszük azt, hogy szeretjük a másikat (testvért, szülőt, gyereket).

    Mondom ezt úgy, hogy nálam tényleg, tök őszintén bejöttek a hormonok vagy anyai ösztön vagy a faszom tudja mi a szülés után azonnal, és egy szép puha eufórikus felhőn tartott egészen addig, amíg a gyerek el nem kezdett magától helyet változtatni, na de ez egy másik operett.

    Olvasok tovább.

    • mabelwheeler

      Na igen, én is szoktam néha mondani a gyereknek, hogy ha nem lenne a fiam, szóba nem állnék vele. Szar ügy. :/

    • Azt hiszem most kinyitottad bennem Pandora szelencéjét. Anyám nem szeret engem, de ezt sosem vallotta be. 16 volt, amikor volt pofám elvenni az ő szép és fiatal éveit, ezért “megajándékozott” engem egy pedofil, alkoholista, bántalmazó apával. Hamar meg is hasonlottam emiatt. Aztán 14 évnyi emlékkiesés után valahogy felnőttem, 19 évesen hozzámentem egy bántalmazó, különféle függőségekkel rendelkező gyermeki agyú pasihoz. Aztán jött az első lányom. (Igen az enyém!) Soha, semmit nem csinál úgy, ahogy egy gyerektől “várható”. Nem népszerű, nem tanul jól, nem ért semmihez, lusta és mégis imádom őt, mert szeretem minden hibáját, estelenségét és azt, hogy olyan lazán tud nevetni magán, hogy azt tanítani kéne. Aztán jött a második lányunk. Gyönyörű kisbaba volt, csodájára jártak a népek, okosan mindent úgy csinált, ahogy “kell”, kitűnő a suliban, sportol és zenét tanul és tudod mi van? Egy kis görcsnek tartom, egy terroristának, aki a nővérének az életét nyomorítja. Nagy színésznőnek, aki bájával “kurválkodja” ki a szeretetet mindenkitől. Pont olyanná fog válni, akivel szóba nem állnék. Átlátok rajta és ha merek neki szólni emiatt, akkor órákig zokog az ölemben, mert tudja, hogy igazam van. Mikor megnyugszik, igazán önmaga egy ideig. Sokszor gondolkodtam azon, hogyan lehet Ő belőlem? Honnan jött? Miért ilyen? Valójában tényleg idegen…

  • Nem tudom, én is máshogy vagyok bekötve, ez a bejegyzés nekem idegen. De most nincs időm fejtegetni, majd este.

  • Sosem gondolkodtam rajta. Nagyjából két lehetőség volt adott számomra mindig, kötődöm, vagy nem kötődöm. Nem kerestem sosem a miértjeit, csak éreztem hogy jelen van, vagy nincs. Ha úgy éreztem, hogy nincs jelen, pedig már kellene (tanult dolog?), akkor inkább félreálltam, valószínűleg másik folyóban lehettem, de amikor éreztem a kötődést, akkor viszont foggal körömmel ragaszkodtam hozzá. Néha sajnos hiába, talán csak én éreztem úgy, hogy fontos számomra a másik…

    De ez már a múlt. Most kötődöm, hozzám is kötődnek, továbbra sem keresek miérteket. Ez van, nem érdekel honnan jött, ez jó. Szeretni és szeretve lenni.

  • Nagyon tetszik ahogy ezt leirtad..magamra ismertem abszolút. .ami azért vicces mert csak nemrégen érzek így. .előtte kapaszkodtam..általában ferfiakba..a legutóbbi párkapcsolatomban éreztem így nagyon…még miután szakitott azután is…hónapokig nem tudtuk ennek ellenére sem elengedni egymást. .ami mindkettőnknek fura volt..aztán letisztult h miért is kéne? ? Hisz szeretjük egymást csak nem úgy. .most a legoszintébb baráti kapcsolat van köztünk. .amit megfejeltunk egy együtt kezdünk dolgozni opcióval is..fura? Lehet..de működik.
    Megjegyzem egy kivétel van akivel “egy a szigetem”..a lányom. .és ez vice versa igaz..de ennek oka van.Ja es van 3 fiam is..velük egész más a helyzet..nekik “csak” az anyjuk vagyok..lehet elítélni..

    • Tamara Miczki

      Ugye hogy mas egy lany, mint a fiad? Nem csak en erzem igy? Legimadottabb dadusunk mondta ki, mikor meglatta par hetesen, hogy ezt csokolgatom (s miutan vegigcsinalt velem a fiam miatt egy 12 honapig huzodo baby bluest), hogy ezt elore sajnalod es karpotolod azert, amin keresztül fog menni! Es tényleg! 10 honapos a kis ribanc, de mar most egy brancsban jatszunk!

      • Érdekes ez. Nekem a fiam állt sokáig közelebb hozzám. Igaz első 6-7 hónapjáig nem szerettem, nyűg volt a nyakamon, aztán egyszer csak ez megváltozott. A lányomhoz évek kellettek, míg azt mertem mondani, hogy szeretem.

  • Csak kicsit fura… mert van amit ugyanígy, és van amit teljesen nem így érzek. A gyerekimádat az sztenderd.. mert mi ketten vagyunk egyek, és amíg világ a világ, így is lesz. Akkor is, ha ő már messzi él tőlem, és nyilván más szoknyáján ücsörög a drágám. És hiányzik kurvárapiszkosul.. mert háromhavonta, ha látom..és amikor felszállok a vonatra, hogy hazajöjjek tőle, csak kuncog az istenadta a peronon,és jön na, menj már mama, azt’ ott pityeregjél… aztán röhögünk egy jót, mert mindketten tudjuk, hogy úgyis ott vagyunk egymás szívében, lelkében 🙂
    Ami meg nem így.. kötelezőből nem tudok szeretni. Nagyonnem. Apámat senem. Meghalt már pár éve, de – tudom, undokmocsokrohadékvagyok – de nem tudom megbocsátani sok-sok dolgát. És akkor jött azzal a dumával, hogy a gyereknek tisztelnie kell a szüleit (kell????), és hogy a gyerek csak gyerek. Nos… ez pont az a viselkedési forma, amit nagyon nem mentettem át az én saját kis életembe.
    És kötelezően nem tudok pasit sem szeretni. Mondjuk, mert kellett volna, mert a felesége voltam. A végén már a francba kívántam, nem hogy szerettem volna. Aztán meg kihűlt… de eléggé jegesre. Utána jött más… és volt valami… szeretet? szerelem?, ami nem volt annyira erős, hogy bizonyos körülmények és tények ne csorbítottak volna rajta. Ésnaperszenyilván… bekerülhetett egy új szeretet?szerelem?… ami elég felületes még ahhoz, hogy felülbíráljam.. létezik-e egyáltalán, vagy csak a fantáziám kapott valami jófajta anyagot…
    Na, mint a mesebeli lány, mondtam is valamit, meg nem is 🙂
    Píszendláv 🙂

    • Szerintem egyáltalán nem rohadék dolog, ha bizonyos dolgokat nem tudsz megbocsátani. Erről nem te tehetsz, hanem ő. Nem a te sarad, hanem az övé.

      Az én apám másfél hónapja halt meg, eléggé a padlóra tett a dolog, és azóta is csak arra tudok gondolni, hogy nem volt alkalma bocsánatot kérni, pedig a vége felé talán már akart volna. (Nem akart volna egyébként, csak nekem könnyebb ezt gondolni.)

      Annál nagyobb baromságot meg, hogy a szülőket tisztelni KELL… Nem kell. Ha kivívja, tisztelem.

      • Ez nagyon kemeny…egyszerre konnyebb azt gondolni hogy bocsanatot akart kerni es egyszerre sokkal nehezebb is. Mindketto eshetoseget nehez feldolgozni – ha soha nem akart bocsanatot kerni akkor annak a fajdalma, ha meg esetleg tenyleg akart volna akkor meg a buntudat hogy nem hagytad. Es ha bocsanatot kert volna te megbocsatottal volna?

        Az en apam meg el es nem tudom hogyan lehet egy iyen bocsanatkeros helyzetet kezelni. (nem mintha bocsanatot akart volna kerni valaha is.) Meg lehet bocsatani? Az eleg ha valaki bocsanatot ker? Azt mondjak hogy akkor jobb lesz nekem mert mar nem fogok haragudni. De tenyleg nem? Ezek az erzesek elmulnak ha bocsanatot ker?

        • Hát, nem tudom. Most úgy érzem utólag, hogy meg tudtam volna bocsátani. Mindenesetre nagyon sokat jelentett volna, ha azt látom, hogy tényleg komolyan, szívből megbánta a dolgait.
          Tulajdonképpen én már nem haragszom. Ezek emlékek, a holtak meg nyugodjanak. Nekem azzal van dolgom (értsd: feldolgoznivalóm), ami a halála előtt volt. Most, hogy már vége, csak őmiatta sajnálom, hogy mennyi mindentől megfosztotta magát a sajat hülyesége miatt. Ez már lezárult, és egészben látom, egy kicsit felülről őt, így nincs értelme haragudni. Harag addig van, amíg remény is van. Nincs remény, nincs harag. Csak a baszott nagy üresség.

          • Amig eletben volt nem akartal konfrontalodni? En azon gondolkozom hogy kellene-e, hogy jobb lenne-e nekem ha megproblnam. Hogy feltenni a kerdeseket hogy miert volt olyan amilyen es lehetoseget adni esetleg hogy raebredjen dolgokra.
            Erdekes dolgok ezek egyebkent, sokan irnak errol hogy meg kell bekelni a szulovel vagy az apaval. Ha konfrontalodsz haromfele mehet a szituacio – beismeres, bocsanat, siras, megbocsatas (esetleg, ez ilyen mesebeli jelenet, el se tudom kepzelni). Vagy megjatsza az artatlant, manipulal, ugy csinal mint aki nem erti. Akkor meg te nem beszelsz vele tobbet, vagyis meghuzod a hatart hogy hat akkor viszontlatasra. Es van a harmadik ami szerintem a leggyakoribb hogy nem erti, jatsza az artatlant, manipulal, esetleg ugy tesz mintha de nem igazan es minden megy tovabb ahogy addig is. Ez a szornyu egyebkent, ez a harmadik eshetoseg.

            • Az utóbbi kettő között te tudsz választani.

            • @blaci200 Milyen igaz. 🙂 Es milyen nehez…mert akkor aztan tenyleg felrugja az ember a status quot, nem lehet eljatszani a boldog csaladot meg az “apad szeret csak nem tudja kimutatni” sztorit. Abba belerokkanna egy csomo ember. A masik verzioba ugy tunik, csak en.

              • Ez a nem tudja kimutatni hazugság. Az én apai családom tényleg ilyen merev (mármint távolságtartó, nem ölelgetős, dicsérgetős) parasztcsalád volt, apám is távolságtartó volt. Volt sok hibája, de ennek a távolságtartásnak az ellenére tudtam, hogy szeret, azt is, hogy a nagyszüleim is szeretnek. Onnan, hogy bízhattam bennük, például. Mármint apámban annyira, amennyire (alkohol, stb.), de akkor is. Meg kiállt mellettem, ha kellett. A bátyám tényleg nehezen mutatta ki, ő már részben más okból, nagyon odamondogatós volt, könnyen bántott meg másokat. Mégis, nagyon biztosan tudtam, hogy szeret, még ennek ellenére is. Ha tényleg nem tudja kimutatni, akkor ott nagy a gáz.
                Egyrészt: miért rokkannának bele? Velük nem kell megszakítani a kapcsolatot, vagy nem értem. Másrészt: és ha igen? Nem abba rokkannának bele, hanem abba, hogy a hazugság, a tabu falán rés támad, hogy a kognitív disszonancia ezáltal tűrhetetlenné válik a számukra, valamit nekik is lépniük kellene. Röviden: apád szemétségébe, abba, hogy nem tudnak/mernek ők védekezni ellene. Hogy eléjük is tükröt tartasz. Na de ez miért is a te felelősséged? Nem az! Gondolom, felnőtt emberekről van szó. Miért is kellene neked rokkanni? Nem utolsó sorban: mi a biztosíték, hogy ők nem rokkannak így is? És akkor az egyébként sem elvárható áldozatod még hiábavaló is.
                Még valamit ehhez: hogy ki rokkan, az nem tudható biztosan. Még az is lehet, hogy ellenkezőleg, lesz, akinek ugyan nagy pofon lesz – de pont az a pofon, ami észhez téríti, és a példád erőt ad ugyanakkor. Hogy lehet másképp is, lehet kiegyenesíteni a gerincet, felemelni a fejet. Meg hogy nem kell tisztelni a szülőt, csak azért, mert szülő.

            • Nagyon jol mondod…teljesen igazad van.

            • Én adtam neki lehetőséget, még az utolsó hónapokban is. Nem élt vele. A saját sérelmeivel volt elfoglalva. Sőt megkaptam, hogy ő bocsát meg nekem…

            • @ Bajuszcicc Ja, tipikus. Ezert is a nagy dilemma szerintem, a legtobb “szakmai” pszhologus altal javasolt tanacs is azt mondja hogy rendezni kell ezeket a viszonyokat. Na de ha nem lehet? Ha nem hogy nem hajlando de meghazudtolja az erzelmeidet meg gyakran a valosagot is, ha meg a vegen is hulyenek nez, eltapos? Akkor mi van? Azzal hogyan birkozzal meg? Nehez ez, nagyon nehez.

          • Én valami ilyesmi miatt vagyok nyakig benne egy saját terápiás folyamatban. Elmentem egy szerettem halála miatt szakemberhez, és most ott tartunk, hogy egy másik, még élő szerettemmel való kapcsolatom dinamikája működött végig a háttérben, és tolt bele a burn-outba. Csomó sérelem, áldozati szerepek oda-vissza, évtizedes megnembocsátások, és egyéb finomságok. Azért haladok.

        • @Anna
          A bocsanatkeressel szerintem az a baj, hogy attolja rad a felelosseget. O tesz valamit, aztan elintezi azzal – mar aki -, hogy bocsanat. Innentol a te dolgod, hogy megbocsass, hiszen o megtett minden tole telhetot azzal, hogy kimondta a buvos szot. Utana erezheted magad rosszul attol, hogy hiaba mondta ki, nem tudod meg nem tortentte tenni a dolgokat, es a szomorusag/duh ugyanugy benned marad. Na akkor mi van?

          En egyszer szembesitettem egyetlen dologgal. A valasz az volt, hogy nem ugy gondolta, hogy is gondolhatta volna ugy. Ha belegondolok, rajovok magam is. Tehat en vagyok a hibas azert, mert szo szerint vettem a szavait. Tizenevesen.

          • Borzaszto nehez ez. Megbocsatani. Sokan mondjak hogy megbocsatanak, nem tudom ez milyen erzest jelent pontosan. Felejtest? Vagy hogy nem gondolok ra? Vagy hogy tenyleg megbocsatok tiszta szivembol es soha nem haragszom ra? Sot a fajdalom helyet atveszi a szeretet? Csak azert mert bocsanatot ker? Valaki elerte mar ezt a zen poziciot barmivel kapcsolatban is? Mert nekem soha nem sikerult. Elfelejteni, nem gondolni ra igen. Megbocsatani…nem tudom hogy az milyen.
            Errol a megbocsatasrol nekem az okos enged szamar szenved jut eszembe, azzal traktaltak mar gyerekkent is hogy engedni kell, meg kell bocsatani. Mert az olyan jokislanyos.

            • A megbocsátás nem felejtés. Jut eszembe egy történet, kilencvenes évek. Recski foglyok találkoztak őrökkel, az egyik fogoly kimondta, hogy ő megbocsátott, mire az egyik őr kezet akart fogni vele. “Na azért ennyire nem bocsátottam meg.” volt a válasz.
              A megbocsátás a számomra továbblépést jelent,

          • Szerintem jól lehet tudni, hogy a bocsánatkérést komolyan gondolja-e. Pontosabban: hogy megértés és megbánás van-e mögötte. Az egyik legfontosabb jele, hogy nem várja el cserébe a megbocsátást, az ugyanis nem jár. Ha komolyan gondolja, akkor lehetőség szerint valami jóvátételen is gondolkodik. Nem egy szál (sőt nem is egy csokor) virágon vagy ilyesmin. És főleg azon látszik, hogy meg tudja Ő fogalmazni, hogy miért is kér bocsánatot.

            • Biztosan van, akinek sokat számít, hogy a másik azt mondja neki: Bocsáss meg! és ha látja az őszinte megbánást, akkor könnyebb lesz a lelke. De azt gondolom, az őszinte megbánásban az is benne van, hogy más alapokra helyezik azután a kapcsolatukat, vagy legalábbis azt a részét, amivel megbántotta. Ha ez nem történik meg, akkor felesleges színjáték volt a bocsánatkérés.
              Megint más a helyzet, ha gyerek sérelmére követnek el valamit, mert egyrészt ő még nem tudja megvédeni magát, másrészt a felnőttnek KELL (így, csupa nagybetűvel) tudni előre látni, mi lesz tettének a következménye.Szóval ilyenkor elég abszurd a szülőnek bocsánatot kérni a gyerekétől.
              Ahogy az egyik kedvenc mondásom tartja: utólag okosnak lenni ugyanolyan, mint előre hülyének. Szóval gondolkozzunk, mielőtt csinálunk valamit, hogy ne kelljen miatta bocsánatot kérni!

              • A gondolkodás jól hangzik, és tényleg szükséges – de emberek vagyunk, hibákkal. A gondolkodással minimalizálhatjuk a hibákat, félreértéseket, megbántásokat, nullára nem csökkenthetjük – hacsak nem válunk Istenné.
                A gyerekek védtelensége: egészen kis kortól nem muszáj, hogy azok legyenek, Csak arra van szükség, hogy a szülő ne játssza a nagy fehér istent, hanem lehessen kritizálni, illetve ha maga jön rá utólag a hibájára, akkor tudjon bocsánatot kérni, beismerni, ne higgye azt, hogy azzal csökken a tekintélye.
                A kedvenc mondásoddal nem értek egyet. Pontosítok: ha utólag okosak vagyunk, de tanulni nem tanulunk belőle, akkor gáz van. De hogyan lehetnél MINDIG előre okos, ha a tévedéseidből nem szereztél még tapasztalatot?

                • Természetesen, nem vagyunk tökéletesek, de azért mindenki törekszik rá, aki fejlődni szeretne.Szóval semmi gond, ha becsúsznak hibák.
                  Az viszont baj, ha valaki nem veszi észre magát, illetve, ha valaki szól, hogy megbántotta az illető, de ő bocsánatkérés helyett elkezd magyarázkodni meg kioktatni.

                • Pontosan. A fejlődésre való képesség – és IGÉNY – a lényeg.

                • A kedvenc mondásom, mint minden mondás, kissé valóban hiányos, bár én mindig odagondolom, amit nekem üzen, szóval azt, hogy ha annak ellenére nem gondolkodunk, amikor pedig látnánk előre a következményeket, akkor már hülyeséget csinálunk.
                  Sajnos rengeteg ember lusta gondolkodni, pedig nem kell zseninek lenni, hogy többnyire átlássuk a hétköznapokban előforduló helyzeteket.

  • Én néha így, néha nem úgy. Fura téma ez a szeretés. Én nem tanultam, hisz sem apám sem anyám nem az a szeretetet kimutatós fajta, véletlen sem láttam erre példát, mégis van, akit szeretek…. ösztönből… és nagyon… . Fiú csak egy volt ilyen… őt valahogy azonnal megszerettem, és bármennyire akartam elnyomni tudattal, nem sikerült… az belülről jött. Tart a mai napig baráti szeretés formájában, innen tudom, hogy nála nem a szenvedély és a fizikai vonzalom keverődött össze a fejemben az igazi szeretéssel, mert annak elmúlása után is szeretem, sőt szeretjük egymást a mai napig… Akihez már nem kötődöm, azt én is el tudom engedni, sőt mostanság azt élem meg, hogy már nem nagyon tudok szeretni. Pedig jó az, de talán az igazi szeretés tényleg ritka, meg lehet tanulni, hogyan kéne szeretni a másikat, de én amilyen ösztönlény vagyok, van, akit nem tudok. Most mondhatnám, hogy idegen számomra a bejegyzés, mert alapból nagyon tudok szeretni, de azt kell mondjam, az utóbbi időben meg mégis csak én sem nagyon szeretek senkit, még magamat sem. Nekem ez a “nem tudok szeretni, nem tudok érezni” a depresszióval egy időben kezdődött, így azt nem tudom, hogy ha ez elmúlna, vagy ha majd elmúlik, akkor visszaáll-e a tőlem megszokott szeretés mások felé, vagy ez valami végleges változás a személyiségemben… nem tudom. Csak azt tudom, milyen jó volt az, mikor szeretni és érezni tudtam, úgy igazán és intenzíven.
    Az, mikor kötelezően szeretni kell(ene) valakit,, mert az a rokonod, stb. , az valóban tanult dolog, szeresd , mert a nagyanyád, szeresd, mert a …, de ez tényleg nem így megy, mit szeressek valakin, akiben számomra semmi szimpatikus nincs, akitől rossz érzés fog el, ha jelen van, szeressem, csak mert a rokonom? Nem, az nekem sem megy.

  • Szerintem a szeretés az nagyon nem olyan, mint amilyennek a társadalmi közmegegyezés szerint lennie kellene. Az igazi szeretés az csak úgy van, és békén hagyja azt, akire irányul. Úgy értem, nem énértem van, és nem is a másik emberért, hanem csak úgy. És ha véletlenül ez a dolog találkozik egy másik ember csakúgyával, akkor az nagyon jó tud lenni.

    Na most még eszembe jutott egy történet. Volt egy pasi, nős persze, őrülten szerelmes voltam belé vagy két évig, hát volt valami együttlétszerű is, mondjuk ki, hogy két éven át csalta velem az asszonyt, na. 😀 Én ilyen előírásszerűen viselkedtem ebben az egészben, mármint nagyon jó fej szerető voltam, nem akartam soha többet, mint amit adni tudott, meg nem kérdezgettem, nem baszogattam, hát nyilván nagyon kényelmes volt velem lenni. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy a faszi feleségéről soha egy szó sem esett. A nevét is csak véletlenül tudtam meg. Soha nem szidta vagy ilyesmi.)

    Aztán vége lett, és évekkel később nemrég újra találkoztunk. Hát, tök jó volt. Most lett a dolog kiegyensúlyozott. Semmiféle nyomást nem éreztem a részéről, csak boroztunk meg beszélgettünk, istenit egyébként, és az egész helyzet nagyon felszabadító és kellemes volt, hogy itt vagyunk egyenrangú emberek, és basszus azt éreztem, hogy én ezt az embert szeretem, és ő is engem (nem szerelemmel persze), és hogy ez így, szexualitás meg szerelem nélkül egy fantasztikusan szép barátság lett. Igazi, semmit el nem váró, szorongatás nélküli kölcsönös szeretettel. Tök jó volt.

  • Én is ugyanígy, pont így…..szerintem engem mindenki extrán önzőnek tart, mert a világomnak én vagyok a középpontja.

  • Tamara Miczki

    En tok ilyen vagyok! 4 eve dolgozom azon, hogy elsoszulottemet olyannak fogadjam el, amilyen. Pedig tenyleg hibatlan a kolyok, en vagyok kiallhatatlan. A masodikkal (talan mett az lany) nincs ilyen. Ferjem pont 2 napja jegyezte meg, hogy nem erti ezt a tulzott elragadtatottsagot. En hozzatettem, hogy csak a másik relaciojaban. Merthogy az lett volna normalis, ha annal is rogvest így mukodik a dolog. De sajna nem igy esett. Probalom is menteni a menthetot igy utólag…
    Es szar anyansk erzem magam! Örök görcs!

  • sokáig én abban éltem, hogy van ez az összecsattanós szerelem. annyit mondták a magazinok, a filmek, a slágerek, a regények meg a guruk. volt is pár, csak úgy füstölt. aztán azt vettem észre, hogy van egy mintázatuk, hogy tök nem úgy mennek a dolgok ahogy arra vágyom, meg úgy sem ahogy ők, és a végén mindig szívás lett belőle. aztán ezeket bevittem a saját terápiámba meg egyéb ilyen lélekturkáló helyekre, és kibontottam a nagy, rózsaszín, masnis dobozt, amire szerelem volt írva, és belenéztem. volt ott minden ami nem igazán rózsaszín, apakomplexus, anyakomplexus, gyerekkori traumák, szeretethiány, illúziók, függés, projektálás, ahogy bajuszcic írta fentebb, majd széthasadt a fejem. belekerült pár évbe és elég sok pénzbe, kihordani a ganét a dobozból. azóta már azt gondolom én is erről, amit írsz Gumiszoba.

    a gyerek témával meg úgy vagyok, és leginkább arra próbálok figyelni, hogy a szeretetigényem kielégítése érdekében ne használjam őket, hogy tudjam tisztelni az integritásukat. annyira ki vannak szolgáltatva a gyerekek az őket nevelő felnőtteknek, és olyan sérülékenyek. én nagyon szeretem a gyerekeimet, és ha már így alakult hogy lettek, akkor próbálom a lehető legkevesebbet csesztetni őket. mármint ezt most érzelmi értelemben mondom.
    szerintem a gyerekvállalás egy nettó gigaszopás, az anyaság mint érzés nekem viszont bejön, ilyen magasztos értelemben is. hát basszus csak én szültem őket, vagymi, és annyira sokat jelentek nekik. meg ők is nekem. azért ez jó. én meg nagyjából bármit odaadnék a boldogságuk érdekében. ezzel együtt is alig várom, hogy kirepüljenek, és végre megint a magam ura legyek, ha már így bevettem ezt a gyerekszülős nőhülyítést.

    ja, egy ötgyerekes, számomra mintaanya mondta azt egyszer, hogy az, aki még nem akarta baltával széthasítani a gyerekét, az nem is szereti igazán.

    • “szeretetigényem kielégítése érdekében ne használjam őket, hogy tudjam tisztelni az integritásukat” ez egy nagyon fontos mondat es minden kapcsolatra – csalad, baratok es parkapcsolat -100%ig ervenyes

    • Ez a baltás hasonlat nagyon jó! :)))))))))) Csak arra tudunk igazán haragudni, akit nagyon szeretünk.

  • Fura ez. Egyrészt marha jól megvagyok magam, jó a szigeten lenni. Nincs különösebb nyomás, hogy jaj, párt nekem. De ha van, akkor nagyon tudom szeretni, szerelemmel. A gyerekek. Sosem voltam oda értük. Mikor megszületett a fiam, na őt nagyon, azóta is. Sőt. Azóta a többi gyerekre is kinyíltam, megszerettem. Meglehetősen el is vagyok ájulva a gyerekeimtől, és az egyetlen, ami tényleg tud fájni, ha azt érzem, hogy nekik valami nem jó, vagy várhatóan nem lesz jó.

  • Háttőőő.. nekem az a bajom, és inkább a harag van most előtérben.. szóval az a bajom, hogy amikor igazán és zsigerileg haragszom, akkor kitisztul a fejem, és sosincsenek olyan tisztán és élesen a tények a fejemben, mint düh idején.
    Szóval, amikor nem vagyok dühös, akkor valami elhomályosítja az agyam, és elkeni az éleket. Feltételezem, ez a betanult szeretet, jószándék, jóindulat, álllatatosság, pozitívszemléletfaszom, elnézés, lágyság vagy mi.. szóval azt hiszem ezek nem engedik, hogy tényszerűen lássam az életet (ahogy pl a pasi itt mellettem). ÉS mivel képes vagyok erre az állapotra, csak valami rohadt igazságtalan vagy szemét dolog miatti harag kell hozzá, felteszem NEM TERMÉSZETES és magától értetődő az, hogy én valami ködös, ‘szépenjólvanmindenendben’ szemüveget viselek, általában.
    Persze ez az egész lehet, hogy totál téves következtetés, pms van.
    Van rajtam kívül más is, aki dühös (és ijesztő, durva) helyzetekben racionálisabb, mint akármikor???

    • Én is…..mikor mérges vagyok pontosan tudom, mit kéne mondanom és tennem…..de ilyen-olyan okokból nem mondom ki, iksz idő után meg homályosul a korábbi éles harag……

    • Én is ilyen vagyok.
      És még azt mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. Szerintem időnként a legjobb, legtisztább, legracionálisabb tanácsadó tud lenni.

    • Hát nekem olyankor nincs ordíthatnékom, hanem mint egy sebészi eljárás, olyan pontosan és tisztán látom a helyzetet.
      Azt hiszem azért, mert nincs rajtam a szeretet fojtogató máza.
      Most egész egyszerűen megkérdőjeleztem azt, hogy egyáltalán, valódi -e a szeretet, amit akárki iránt is érzek…? Vagy csak tanult dolog.
      Erről szól a poszt?

  • Bakker! Úgy érzem, most írnom kell. Szívemből szóltál. Azt hittem, nincs más lény rajtam kívül, aki ugyanígy gondolkozna erről (aha, egó befigyel: különlegesnek képzeltem magam, közben meg nem is vagyok az). Pontról pontra megfordult a fejemben ez a tanulás modell, mint ahogy leírtad. Néha azon is eltöprengek, vannak-e érzései az embereknek, vagy mindent eltanultak és annyira a részükké vált a lecke, hogy azt hiszik, az övék, van nekik. Mímelésből így lesz az érzelmek illúziója. Máskor meg nem így gondolom, de néha azért előjön.

    Halálesetnél elég gyakran tapasztalom azt, hogy lesek, és várom, jöjjön a részvét. Úgy mélyről, vagy valami. És amikor nem jön, csendben maradok. Annyiszor hallottam már, ilyenkor sajnálkoznak az emberek, meg miképp változik az arcuk, de én azt nem tudom lemásolni. Ha belül nem ver a szomorú hír visszhangot. Mert inkább az eszemmel tudom, ez szomorú hír, amúgy nem érzek semmit. Mondjuk erre majd visszatérek, ha tényleg olyasvalakim távozik el, akihez érzelmileg kötődöm is.

  • Na, akkor esti mese. Engem első sorban a bennem égő tűz és a levegő éltet. Nem véletlen, hogy főnix az egyik kedvenc szimbólumom.
    A tűz jó esetben szeretet. Lángolva tudok szeretni. Imádom adni is, kapni is. Gyerekként sokat kaptam, így ez jó tartalék, meg magamat is tudom szeretni. De ha csúnyán borul a bili, kialszik a láng. De nekem kell a tűz a lelkemben. Így a düh kezd izzani ott, ahol azelőtt a szeretet lángja volt. Nem gyűlölet,hanem nyers, fehéren izzó düh. Az ad energiát a cselekvéshez a továbbiakban.
    A levegő, a személyes szabadság. Szintén megadom és meg kell kapnom. Tudok kötődni, ha jó. De legyen meg ebben a kötődésben a saját mozgásterem. Mint egy kettőscsillag, keringjünk a rendszerünk tömegközéppontja körül. Ha ebben korlátoznak, lásd a fenti izzást.És akkor kíméletlenül elvágom a kötődést, még akkor is ha fáj. És leszek “rouge star”, amíg nem lesz képes valaki újra befogni, saját izzásával, ragyogásával és gravitációjával.
    Fekete lyukak kíméljenek! Bár úgyis messziről érzem a gravitációs csapdát. (ld, Fiam, olyan hülye vagy, hogy görbíted a teret! 😉 )

  • Ja, itt jegyezném meg, érdemes ezen átfutni: http://lelektanitipusok.net/
    Akik kicsit analitikus módon, idegenkedve állnak az érzelmekhez, jó eséllyel a “racionalisták” főcsoportba tartoznak.

  • Szeretet. Néha úgy érem, hogy számomra ismeretlen érzés. Gyerekkoromban keveset kaptam belőle. Azt is csak akkor, ha “jól” viselkedtem, segítettem, máskülönben verés járt vagy szidás. Csak úgy nem járt, ki kellett érdemelnem. Anyámnak a mai napig szutyok vagyok a szemében. Amikor a párom elhagyott, csak annyit tudott mondani, hogy úgy kellett, megérdemeltem, biztos nem basztam vele eleget. Számára az alkoholista öccse vagy a szeretője (aki szintén alkesz) mindig többet jelentenek neki mint én, a saját lánya. Hiába is próbálnám szeretni, nem megy, inkább szánalmat és megvetést érzek iránta. Tudom, hogy sokan erre azt mondanák, hogy mégiscsak az anyád, ő szült, hálásnak kell lenned felé, de én erre képtelen vagyok. Azért kellene szeretnem mert kinyomott magából? De minden szava, a tettei felém mást mutatnak. Mintha egy hiba lennék az életében, akire minden dühét, szidalmát, mocskát rázúdíthatja. Ez lenne az ő anyai szeretete? És én vagyok a rossz, mert nem tudom neki adni, amit elvár: a viszontszeretést. Mert amúgy őt más mindenki szereti, vele annyira kedvesek az emberek! A munkatársai, a vevők, akiknek csak a jó arcát mutatja. Én pedig látom a másik arcát, amikor csak a gyűlölete ömlik felém belőle. Csak akkor vagyok jó neki, amikor valamit elvár, és ha nem teszem meg, akkor jön az érzelmi zsarolás, bezzeg ő mennyi mindent megtett értem, és én mégse tudom értékelni (szeretni).
    Sokat gondolkodtam a párkapcsolatomon is. Bukással végződött. Ő egyre inkább a munkáját (és a munkahelyét) szerette, mellőzve éreztem magam, mégis ragaszkodtam hozzá. Arra vágytam, hogy minél jobban szeressen, de ő annál inkább távolodott tőlem. Végül depressziós lettem és magamat kezdtem el utálni. Belülről emésztett fel az érzés: nem vagyok szerethető. Talán én sem adtam neki? Vagy megint jön a felismerés, hogy csak akkor vagyok jó, ha cserébe adok, ha cserébe ezt vagy azt csinálok, ha cserébe ilyen-olyan leszek? Nincs önzetlen szeretet?
    Végül elhagyott, mert ő úgy érezte én nem szerettem eléggé, nem törődtem vele (10 év után jutott ez eszébe), de előtte még megalázott és belémrúgott (megcsalt), ezzel mintegy visszaadva: b*zdmeg így jár, aki nem szereti őt eléggé. De amúgy legyek erős, ő csak jót tett velem, ezáltal másokkal szemben ellenállóbb leszek, és majd nem fogom hagyni, hogy bántsanak. Milyen rendes volt nem? És állítólag ő szeretett…
    Én már teljesen összetörtem. Néha úgy érzem nem bírom tovább.
    Fog-e valaki engem igazán szeretni? Tudok egyáltalán szeretni? Vagy belül igazából teljesen üressé váltam??

    • En egyaltalan nem mondom hogy megiscsak az anyad szeretned kellene, sot. En nagyon sok kozeli csaladtaggal kapcsolatban erzek ugy hogy mivel faszkent viselkednek velem meg masokkal en nem szeretem oket. Sot, nehanyukat kifejezetten utalok. Kotelezo szeretet nincsen. Minden erzes jogos. Mindenkinek joga van szeretni es nem szeretni. Sot, ahhoz is hogy konfrontalodj az anyaddal es hogy esetleg ne talalkozz vele tobbet. Tudom, ezt konnyu mondani, nekem se megy ez az apammal pedig hasonlo a helyzet. De tudom hogy jogom van hozza csak batorsagom nincs – egyelore, de majd lesz csak erot gyujtok.

      Sajnos az aki szart kap az egyik szulotol vagy mindkettotol az ezt a szeretethianyt a parkapcsolataval probalja potolni es ettol sajnos fuggesbe – erzelmi majd esetleg anyagi – fuggesbe kerul a masiktol. Van aki szerencsees es mondjuk egy jo tarsat fog ki akivel egyutt ledontik ezeket a borzalmasan szar beidegzodeseket hogy nekem SZUKSEGEM van a masikra, a szeretetere mert kulonben osszeomlok, semmi vagyok. Mert engem soha senki nem szeretett es ha o se szeret akkor vegem van. De a legtobbszor sajnos ez a fajta hozzaallas – ami nem szeretetehes fel hibaja hanem aze a szuloe akitol gyerekkoraban csak szart kapott – ez egy ilyen aldozat szerep es nagyon sok esetben olyan partnert fog vonzani aki meg ezt szepen ki fogja hasznalni. Es ez soha nem tudatos, abszolut osztonos dolog mind az agresszor, mind az aldozat reszerol (kiveve talan a pszichopata agresszort).

      En rajottem hogy sokan talan ezt erzik az ugynevezett bevonzas alatt – az aldozathibaztato rohadek szo amivel mindenki basztatja azt a szerencsetlen not akit se gyerekkent nem szerettek es meg a partnerei is csupa allatok. Es akkor a no persze azon agyal hogy hat tenyleg, en nem vagyok szeretheto hiszen mar gyerekkent se szerettek, felnottkent se, szart se erek. Es egyre rosszabbak a kapcsolatok is, pont emiatt.

      A megoldas valahol ott van hogy elfogadod hogy ez a helyzet, nem vadolod magadat mert nem a te hibad, tuljutsz a merhetetlen gyuloleten ami ez utan a felfedezes utan – hogy nem a te hibad – fellep es jo ideig egyedul vagy, feszegeted a hataraidat, csinalsz dolgokat amiben jo vagy, epited az onbecsulesedet amit meg bimbozo koraban, gyerekkent kitapostak beloled. Es ha jon egy pasi akkor hatarokat huzni hogy en ez vagyok, nalam ezt es ezt lehet es ha nem tartod be akkor viszontlatasra. Rohadt nehez ezt felnott emberkent felepiteni, kb olyan szerintem mintha idegen nyelvet akarnal 40 evesen tanulni. 14-15 eves korig lehet egy nyelvet akcentus nelkul megtanulni utana mar soha nem lesz tokeletes. Szerintem ezzel is valahogy igy van, de nincs mas valasztas, illetve van de az tragikus es azt mar tudod, hogy milyen.

      Ja, sajat tapasztalatok alapjan beszelek en is.

      • Es meg egyszer kiemelnem: se az anyad viselkedese, se a hutlen faszi faszsaga NEM A TE HIBAD. Az o viselkedesuk nem a te felelosseged.

      • Kicsit megijedtem a vonzás szónál. Egyébként az áldozathibáztatók nem ezt értik alatta, inkább ezt a jelenséget magyarázzák félre, nem?
        A nyelvvel: hát az lehet, hogy 40 évesen már nehezebb, meg nem fog menni akcentus nélkül. De egész jól meg lehet tanulni, akármikor. Kielégítően, épp elég jól ahhoz, hogy kellemesen érezd magad az adott nyelvi környezetben. Ugyanígy van ez önmagad elfogadásával. Minden lépés szebbé teszi az életet ezen az úton.

        • Abszolut, igy van, ha nehez is, ha nem is lesz tokeletes de akkoris megeri, egyreszt nincs mas valasztas masreszt meg kurva jo erzes mikor sikerul vagy mar jo uton jarsz hogy na lam, nekem meg ez is sikerul. Oriasi sikerelmeny.

          Ja ez a bevonzas ez nekem egy nagy vesszoparipam – sokaig hallgattam ezt pszichologusoktol, baratoktol, csaladtol hogy “mert te bevonzod az ilyeneket”. Nagyon sokaig el is hittem es szarul ereztem magam hogy bazmeg rajtam valami ilyen bevonzo radiojelzes van es arra jon a sok faszparaszt pasi. Nagyon sok pszichologus is erre ugrik ra rogton, a visszatero motivumra, a pattern-re mert ugye sokkal egyszerubb azt mondani hogy ez az illeto hibaja.

          Szoval kutattam, olvastam, tanultam – magamrol is – es rajottem arra hogy van egy ilyen dolog hogy egy csomo no nem tud egyedul ellenni. Van akinel tenyleg csak a tarsadalmi kondicionalas mukodik – ok azok akik ugymond “egeszseges” csaladbol jottek (az hogy ez a fajta hozzaallas mennyire nem egeszseges es mennyire a patriarchalis tarsadalom visszataszito mellektermeke azt most hagyjuk) es vannak azok akiknel a tarsadalmi kondicionalason felul van meg ez a szeretetehseg dolog ami vegulis tok termesztes tekintve hogy szart kaptak gyerekkorukban szeretet helyett, esetleg valami trauma erte oket esetleg jol indultak de kesobb jott egy fasz pasi aki foldbe dongolte oket es az elindit egy ilyen borzaszto korforgast hogy minel jobban akarnak valakit hogy legyen hogy adja azt a szeretetet amire annyira szomjaznak es egyre rosszabb helyzetekbe sodrodik. Es egyre erosebb az erzes hogy addig nem erek semmit amig mas nem szeret. Na en igy erzem a “bevonzast” csak sajnos masok nem igy, ok megallnak ott hogy bevonzod mert valami baj van veled – a mierteket nem firtatjak csak leirnak mint erzelmileg serult hulladekot.

          En ugyanazt mondom amit te nagyjabol, hogy onmagad feltetel nelkuli szeretete meg elfogadasa a megoldas erre. Hogy megallni es kilepni ebbol a korforgasbol es magamba nezni hogy miert is csinalom ezt. Es nem, nem az aldozat hibaja abszolut de semilyen kulso behatas nem fog tudni segiteni. Senki es semmi.

          • “bevonzo radiojelzes ” Na ez egy nehéz ügy. Mert igenis van ilyen, lényegében le is írtad – és igen, minél inkább hajlamos valaki a kihasználásra, annál inkább veszi a jeleket. Ezért persze foglalkozni is érdemes vele – de nem úgy, hogy azt hibáztatásnak érezd, és főleg nem ezt az arcodba nyomni elsőre. És főleg: nem hiba.
            De, segíthet külső behatás – de csak miután az alapvető dologra, az önszeretet (nem önimádat!) fontosságára már rájött. Abban is van azért segítség, pl. ez a blog, meg pár hasonló. De ha már eljut valaki oda, hogy el kar indulni ezen az úton, akkor sokféle segítség lehet, terápia, flow megélése akármivel (munka, hobbi, sport, állatok, bármi), pszichodráma, barátok! sok minden – és lehetőleg nem egy dolog. Abban segítség ez, hogy minél gyorsabban, minél jobban megtanuld a nyelvet, de az tény, hogy tanulnod neked kell.

            • Igen igen, igy bizony. Sok jo tanacs van csak mivel nem fejtik ki – szokszor szakemberek sem – hogy mit is ertenek az alatt hogy “szeretni onmagad” meg “dolgozni magadon”. Az akinek az onszeretet termesztes az nem feltetlenul erti hogy az akinek meg nem az annak mar a koncepcio megertese is meglehetosen nehez.

              • A végéhez: és azért még nem is lehet haragudni általában. De egy pszichológusnak, sőt, bármilyen segítő foglalkozásúnak (szocmunkástól lelkészig) kell hogy legyen ennyi empátiája, különben alkalmatlan a hivatására.

            • @blaci Az ember azt gondolna. Igen. Es mennyire karos mikor nem. Meg szarabb is lehet tole akar. Ha meg mondjuk nem fejti ki csak sztarpszichologuskent kiad egy konyvet vagy nyilvanossag elott dumal rola ilyen megfellebezhetetlen stilusban anelkul hogy az esetleges hatterrol is beszelhetne az meg kifejezetten rombolo. Csernus Imre es tsai ugye.

      • “14-15 eves korig lehet egy nyelvet akcentus nelkul megtanulni utana mar soha nem lesz tokeletes.”

        Ezt cáfolnám. Nem régi az élmény: Az egyik újdonsült ismerősömet hetekig magyarnak hittem, de azután sem az akcentusa buktatta le, csak egyszer szóba került a bevándorlás, és mondta, hogy ő is külföldi. (Azt hitte, tudom. Hát, nem tűnt fel 🙂 )
        És jóval 20 fölött kezdett el magyarul tanulni, szóval sosincs lehetetlen…

    • Rohaggyonmeg.
      Anyáddal mennyire vagy kapcsolatban? Nem, nem kell szeretned.
      Hogy kiürültél? Nem hiszem, akkor nem fájna ennyire szerintem.
      Hogy fog-e valaki szeretni? Te szereted magad? Ez a kérdés.

      • mabelwheeler

        Ettől a “ha te nem szereted magad, más se fog szeretni”-től agyfaszt kapok. Magyarázza el nekem ezt valaki, hogy is van ez.

        • mabelwheeler

          Jav.:mást se tudsz szeretni.
          Mondom, hogy agyfaszt kapok tőle. 😀

        • Nemtom, én ilyet nem mondtam. Azt mondtam, hogy az igazán fontos kérdés nem az, hogy más szeret(het)-e, hanem te szereted-e magad.
          Amúgy van ez a Babits vers a lélekben élő dalról, úgyhogy még akár lehet is benne valami. Megfordítva: aki képtelen a szeretetre, és képtelen elfogadni másokat – az észrevételem szerint súlyos gondban van a saját elfogadásával, önmaga szeretetével is.

      • Egy fedél alatt vagyok vele. Bár nem mondja, de érezteti, hogy útban vagyok. Igyekszem tőle lelépni, ha maradok csak mérgez tovább.
        Anna fentebb jól írta, hogy szeretetéhségben szenvedek. Erre is csak valamilyen netes pszichológiai oldalon találtam rá , de sohase gondoltam, hogy ennek bizony komoly köze van a gyerekkori sérelmeimhez. Azon is sokat tűnődtem, lehet pszichiáterhez kellene mennem. Annyira sok sérülést cipelek magammal. Exem azt mondta tele vagyok tüskékkel. Pedig felé teljes bizalommal meg is nyíltam, és neki mertem beszélni a traumás gyerekkori szenvedéseimről, de azt mondta: csak én segíthetek magamon.
        Mennyire szeretem magam? Néha úgy érzem elég kevéssé…az életben maradáshoz.

        Pár hete töltöttem ki http://lelektanitipusok.net/ oldalon található teszteket, amit sophiataylor is pár hozzászólással fentebb ajánlott. Gondoltam talán némi mélyebb önismeretre teszek szert. A tesztek szerint ISFJ vagyok, és tényleg nagyon jellemzőek az ott leírtak. Viszont ambivalens az egész dolog, hiszen hogy lehetek oltalmazó, ha nem kaptam elég szeretetet?

        • mabelwheeler

          Attól még lehetsz.

        • Drága MaryElla! Minden együttérzésem a tiéd, a leírtak alapján nagyon nehéz helyzetben vagy! De tudnod kell, hogy segíthetsz magadon, illetve másoktól is kérhetsz segítséget, és ne hibáztasd magad, mert nincs miért!

    • Na, ez a “kötelező hála” az, amitől fejjel tudnék menni a falnak. Nekem ne legyen hálás a gyerekem, ha majd kirepül, ne kötelességből látogasson meg, vagy segítsen, hanem azért, mert szeret velem lenni, mert önmagamért szeret, és ő érzi úgy, hogy szeretne valamit visszaadni abból, amit tőlem kapott.Ha ő ezt nem így érzi, akkor sorry, így jártam, elfoglalom magam más dolgokkal.
      Nekem szerencsém volt, a szüleim szerettek és támogattak, és én is őket (sajnos, már meghaltak), de tartom magam annyira egyenesnek, hogy ha ki nem állhattam volna a társaságukat, max pénzt küldök nekik időnként, ha tudok, és ennyi.

  • Ajjaj. Jó ötlet otthagyni, amilyen gyorsan csak lehet. Jól értem, az alkesz szeretője jelen idő? Mert az aztán külön vidám lehet.
    Ha úgy érzed, hogy nagyon sok a sérülésed, akkor nagyon javaslok szakembert, jó terapeutát. Nem okvetlenül pszichiátert, inkább pszichológust. Ekkora terhet egyedül iszonyú nehéz letenni. De az is fontos, hogy jó legyen a szakember, ezrét ha úgy érzed, nem segít, azonnal lépj le, ha meg előhozza a bevonzást, hát akkor pláne.
    Annyit azért fontos látni, hogy tényleg nem a párkapcsolat, a párod feladata a traumák gyógyítása. Több okból, de már így is nagyon off, nem fejteném ki. Viszont a partner feladata azért empatikusnak lenni, elfogadni, hogy ez van, segíteni abban, hogy megoldást találj.
    Oltalmazó lehetsz pont azért, mert te nem kaptál szeretetet. Meg akarod adni másnak, amit te nem kaptál, amire nagy szükséged van.

    • Ez persze MarvElla fentebbijére ment.

    • Nagyon is tudom, hogy nem a párkapcsolat feladata a gyógyítás. Én csak megértést vártam tőle. Ezért is beszéltem neki a gyerekkoromról, gondoltam akkor talán jobban megért, közelebb kerül hozzám. Hiszen kérte is, hogy nyíljak meg, ne legyen köztünk fal. Aztán miután ott álltam előtte majdnem meztelen lélekkel, és szóltam (kértem), hogy talán jól jönne egy pszichomókus segítsége, akkor benyögi: nincs neked semmi bajod, nem vagy te depressziós, túl sokat gondolkodsz az a te bajod, kösd le magad valamivel, túúúl érzékeny vagy, ilyen állapotban akarsz te gyereket?

      Egyszer egy Popper Péteres előadást hallgattam a youtube-on és valamire hirtelen felkaptam a fejem. Popper szerint, ha a feleséget szexuálisan zaklatták valamikor azt tartsa meg magának, nem kell elmondani a férjének. “Ezt a terhet meg lehet osztani egy férjjel? Dehogy lehet megosztani. Hát mit csinál vele a férj? Hogy az ő feleségét kislánykorában szexuálisan használta a papa “- szól Popper.
      Nem tudom. Talán akkor a férj nem csak a húst látná a nőben, talán megértené, hogy miért nem kívánja néha a feleség a szexet, hogy a nő legbelül valamiért mocskosnak tartja magát, hogy a nőnek örökre összeköti a tudalattija az egyik legcsodálatosabb dolgot, a szeretkezést az undor fogalmával.
      Köszöntem, de azóta nem kérek P.P.-ből (férfi ő is a javából). De tényleg igaza van, a párom a kisebb lelkitraumáimat se nézte el nekem, akkor mi lett volna, ha…. Mindegy, mert így is, úgy is az lett a vége, hogy elhagytak.

      Remélem nem baj, ha bemásolom, de nagyon betalált:
      “Az a nő, aki a szégyent cipeli magában, szerelemben könnyen átadja magát, mert úgy érzi, neki kötelessége a szolgálat, de maga ezt elfogadni nem tudja, mert neki ez nem jár. A férje is, mintha olvasott volna bűntudatos tekintetéből, érezte, hogy sebezhető, azt, hogy őt csak bántani lehet és megalázni. Soha nem emelte fel a hangját, mert szégyellte a veszekedést, mindenkire ráhagyott mindent, nem tanult meg nemet mondani sem. Ha kértek valamit tőle, azonnal teljesítette, de maga soha nem kért szívességet, s az emberek nem is szívesen kínálták fel neki segítségüket, érezték rajta, hogy sebezhető. A megsebzett szívű ember olyan, mint egy sebzett őz az erdőben, akire vadásznak a vadállatok, mert megérzik a vér szagát, nagyon kevés esély van a megmenekülésre, a csodák csak a mesékben léteznek, az igazságos véggel együtt, ahol jönnek a királyfiak, megmenteni a rászorulót.
      Sebre sebet gyűjtve, hegesedésre képtelen szívvel élni lehetetlen, az ilyen ember önmagába fordul és két lehetőség között választhat: vagy szolgálja a többieket úgy, ahogyan erejéből telik szó nélkül és lesve mindenki ki nem mondott kívánságát, amit persze senki sem viszonoz és nem is vár hálát érte, vagy elvonul teljesen a világból remeteségbe önvédelemből, hogy még több sebet ne szerezzen, mert a durvábbak megérzik a szívsebes érzékenységét és még jobban belerúgnak. Dzsungel világot élünk, ahol farkas törvények uralkodnak, nem az érzékeny lelkűeké, nem az ezer sebből vérzőké”

      Én is a királyfira vártam, aki megment, közben rájöttem, hogy ő nem létezik, csak a férfi. És a férfit “szolgálni” kell szexuálisan is, mert ha nem teszem, akkor elhagy. Pedig amikor nem akartam vele lenni “úgy”, akkor mennyire megértően mondta, hogy nem baj, nem erőszak, ha nem akarom nem kell, ezért ne érezzem magam rosszul. Te jó ég! Hogy mekkorát hazudott! Aztán szakításnál megkaptam, hogy neki ez túl kevés volt…és nem szerettem eléggé….

      Őz vagyok, aki menekül….saját maga elől.

      Nagyon ELNÉZÉST AZ OFFÉRT! Elnézést a blogtulajtól is, de kibukott belőlem.

      • A fő gondolatot már leírtam, az egyszavast.
        Igen, pont azt mondom, amit te. Hogy az együttérzés, a megértés nem terápia, hanem alap! És milyen szemét így pláne. Hogy mutasd magad, ne legyen fal – aztán mikor nincs, akkor rúg egy jó nagyot, mert már nagyon tud bántani vele.
        Basszus. Poppert eddig szerettem. Ez nagyon durva. hát kinek mondhatná el a nő? Jó, a terapeutájának. De a párjának miért nem? Hát hogyan érthetné meg,ha ilyen alap dolgot nem tud a másikról?
        Az őzről, aki maga elől menekül – hát ja, a vadász karmaiba épp. Remélem, találsz olyan segítséget, aki, ami összebarátkoztat önmagaddal.
        Nemtom amúgy. Jut eszembe: önmagad elől? Nem inkább a démonaid elől?
        Gumiszoba, szólj ránk, rám, ha elég az offból, bocs.

  • Cicabanyaelleténél. Ha

    Nagyon fontos, hogy az érzései miatt senki ne hibáztassa önmagát, mert bárki bármit mond, az embernek igenis joga van a saját érzéseihez! A manipuláció egyik eszköze, ha ezt a jogot el akarják venni. Nem könnyű feladat ezt észrevenni, résen kell lenni, és igen, ez nem könnyű, néha azzal is jár, hogy kiesnek az életünkből olyanok, akiket addig fontosnak hittünk, és ez általában fájdalmas. Arra is fel kell készülni lelkileg, hogy lehet, magunkra maradunk, viszont magunkra mindig is számíthatunk, és ez az állapot csak átmeneti, mert előbb-utóbb találkozunk rokon lelkekkel.
    Viszont arról már nagyon is tehetünk, mit kezdünk ezekkel az érzésekkel, és miként fogunk cselekedni ezek hatására. Ha felnőtt emberek vagyunk, és van önismeretünk, tudatosítjuk magunkban az érzést, tudomásul vesszük, de nem hagyjuk eluralkodni magunkon. Ha még tudatosabbak vagyunk, talán megkeressük az okot, és okulunk belőle, és ezzel nagyjából fel is dolgoztuk.
    Mindig miénk a döntés, mit kezdünk egy érzéssel. A rossz érzéseket érdemes feldolgozni, de a jókba sem érdemes annyira beleragadni, hogy függés alakuljon ki.

    • Hehe, de vicces nevem lett, önállósította magát az érintős egér….. 😀

      • Köszönöm szépen, kedves Gumiszoba, de inkább törölni kéne az előző beírást, mert amire írtam magamnak, az elszállt az éterben, és így nincs értelme. 😀

        • Jéééé, most meg bent van. Akkor mégiscsak légy szíves átszerkeszteni! Köszönöm! 🙂

  • tuzhelyorzo

    A baj az, hogy amiket leírtál a szeretettel kapcsolatban, számomra sem ismeretlenek, ezért kicsit abnormálisnak érezlek téged is, magamat is, és soha az életbe’ nem lett volna bátorságom ezt így leírni. Szóval még nem “nőttem fel” az igazsághoz… vagymi.

  • Kovacs Kriszta

    Hali!
    Mi a szeretet?Hogy felteltel nelkul…ha hulye ha elbaszta ha hizott ha osszevesztunk .mindig nincs feltetele
    Persze az egyuttelesben van elvaras de a szeretetben nincs mindegy ki apu anyu hugi ferfi

    • Nem, nem csak feltétel nélküli szeretet van. Sőt, a feltétel nélkülinek mondott szeretet is igenis el lehet veszíteni kellő mennyiségű szemétséggel, önzéssel.

    • Erdekes ez a feltetel nelkuli szeretet dolog amire mi nok kondicionalva vagyunk. Hogy mi feltetel nelkul szeressunk, a pasit, a gyerekunket, mindenkit. Csak kozben mondjuk, a pasink egeszen maskepp velekedik errol mert ot nem erre kondicionaltak hanem hogy ugymond logikusan merlegeljen o mit kap egy kapcsolattol hogy neki mi jar es azert mit kell neki adni (hat sokat nem ugye 😀 neha kicsereli a kocsin a kereket, nehanapjan leviszi a szemetet meg hat ugye dolgozik mi kell mas meg, o hozza a penzt)

      Es hogy mennyi belso feszko van abbol ha esetleg nem jon ez magatol ez a feltetel nelkuli szeretetet. Hogy esetleg te elvarnal valamit.
      Vagy milyen szarul esik az ha te feltetel nelkul szeretsz az elejetol a masik meg szarik bele.
      Es akkor meg nagyobb a belso feszultseg hiszen ha en szeretem es elfogadom es szeretem ugy ahogy van a masik miert nem?
      Es akkor belegondolsz hogy de ha mar ilyeneken gondolkodom akkor basszus nem feltetel nelkuli a szeretetem.
      Es akkor meg jobban ostorozod magad hiszen azt tanultad hogy feltetel nelkul kell szeretni pasit, szulot, gyereket.
      Es akkor meg jobban igyekszel feltetel nelkul szeretni (igy fogcsikorgatva) mert egy nonek ugy kell szeretni. (Es annyira arra vagy kondicionalva hogy magadba keresd a hibat hogy eszre se veszed hogy a pasi abszolut nem igy gondolkozik)
      Es ez megy igy megy szepen korbe-korbe egy darabig, vagy orokre.

      • A feltétlen szeretet, mint elvárás, önmagában tévedés, ill. fából vaskarika (nemhogy akkor szeretlek, de egyáltalán elfogadni is akkor fogadlak el, ha te önzetlenül szeretsz. Merén olyan fontosnak tartom az önzetlen szeretet – mástól). Vagy van, vagy nincs, és nem az ember értékességének alapvető mértéke. Ráadásul bizony, érdekes módon a nők felé toronymagasan erősebb ez az elvárás, a férfinál természetes, hogy képviseli az érdekeit, magyarul vannak elvárásai.

        • En nem is tudom hogy van-e ilyen hogy onzetlen szeretet es egyaltalan miert van dicsoitve ez a dolog. Miert lenezendo az ha valakinek vannak elvarasai es a sajat erdekeit kepviseli. Egyaltalan nem az, sot. Az egyetlen ut ha az ember kiall magaert es az erdekeit kepviseli.
          Engem is ugy neveltek hogy a feltetel nelkuli szeretet kepessege az valami hatalmas dicsoseg, hogy attol jo ember az ember ha kepes erre. Ez ilyen kereszteny kulturkor-beli erdem, pont mint az onzetlenseg. Igazabol mindketto arra tanit – a gyakorlatban legalabbis ez igy csapodik le – hogy ne allj ki az erdekeidert, mas erdeke fontosabb, legy onzetlenebb, okos enged szamar szenved, tarsd oda a masik orcadat is satobbi satobbi.

  • Kovacs Kriszta

    Nekem ilyen gondom nincs kiskorom ota tudom hogy nem kell gyerek
    “Bolondosnak tuno furcsa dolgaim rossz szemmel nezik oly sokan de tudom a szivuk melyen ok is szeretnek es megtennek boldogan”

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s