Apa, miért nem szeretsz engem?

apa1No, várjál csak, mindjárt megigazítom a párnádat. Hozzak neked valamit? Egy tea? Szemüveged? Figyelj, ki kell mennem most egy kicsit, a gyerek mindjárt hazaér és van még addig dolgom.
Tudom, hogy unatkozol. Ilyen ez. Beteg vagy… Ja, persze, mivé lettél, tudom. Az a nagy erős ember, aki voltál… Tudom.
Emlékszem rád.

Emlékszem rád, apa. Arra, hogy erős voltál. Arra, hogy féltem tőled.
Mondd csak, apa! Miért nem szerettél engem?
Nem, ne mondd, hogy szerettél, mert ez nem igaz. Ezt hallottam anyától eleget. Azt mondta, hogy szeretsz, csak nem tudod kimutatni az érzéseid.
Nem tudod kimutatni, így mondta.
És tudod, én ezt elhittem akkor, mert gyerek voltam és még csak tanultam szeretni. Elhittem, hogy mindaz, amit teszel velem, az maga a szeretet. Még az se baj, hogy én abba beleroppanok.
Ma már tudom, hogy nem szerettél, ahogy anyát sem szeretted. Ő is csak áltatta magát. Csak reménykedett.
Te csak magadat szeretted, apa, amihez mi az eszközeid voltunk. Kellett a szép család a karrieredhez, vagy nem tudom… Nem is értem, mi kellett. Ne nézz így rám, jó? Ezzel a hazugan ámuló szemmel, amiben már támad a gyűlölet fénye, amiért merek szólni most.
NEM SZERETTÉL, TUDOM!
Tudom,  hiszen mióta nekem van gyerekem, azóta látom, hogy az, amit én kaptam tőled, az nem lehetett szeretet! Hát az nem…

Tudod te, apa, mennyi fájdalmat okoztál nekem?
Akkor például, mikor minden, amit jól csináltam, természetes volt, szóra sem érdemes. Mikor nem számított, mennyi erőfeszítés van mögötte, miközben a legkisebb hibáért is megaláztál és büntettél.
Az nagyon fájt.
Mire felnőttem, megölte bennem a küzdeni akarást, az önbizalmat és a hitet. Szép lassan megtanultam melletted, hogy egy senki vagyok, egy értéktelen, akit kontrollálni kell, nehogy elkövessen valami ostobaságot.
És te mindig kontrolláltál. Te elloptad a titkos naplóm, és azon csámcsogtál, miközben én az iskolában küzdöttem magamra hagyva, hogy neked (NEKED, BAZDMEG!) megfeleljek. Te minden gondolatom tudni akartad és ezért anyát faggattad arról, ki vagyok. Elszakítottál tőle, hogy végül már benne sem bízhattam. Utáltad a barátnőim, kurváknak, libáknak nevezted őket, hisztiztél, csapkodtál, mikor eljöttek hozzám, így hát senkit nem mertem vendégül látni.
Bezárkóztam, titkolóztam, szégyenkeztem.
És arra emlékszel, mikor néhány évvel később megfenyegetted a fiút, aki szeretni próbált? Elüldözted, s aztán azt mondtad, lám, ennek se kellesz.
Belém égett örökre: Lám, ennek sem kellesz.
Egyedül voltam és azt gondoltam, engem nem lehet szeretni.
Nagyon fájt ez. Még ma is fáj. Fáj nekem az a fiú.

És tudod, én nem tudtam, hogy a fürdőszobát bezárhatnám. Nekem nem volt magánszférám, én nem mertem magamból senkit kizárni. És mikor te csak úgy rám nyitottál és megérintettél, én nem tudtam, hogy azt neked nem szabad. Azt mondtad, meg kell vizsgálnod, hogy jól fejlődök- e, miközben én azt éreztem, hogy nincsenek határaim. Hogy te bármit megtehetsz. Hogy a testem nem az enyém, azt egy erősebb… egy férfi bármikor megérintheti.

TUDOD TE, MIT TETTÉL VELEM???

Elvetted az autonómiámat. Elhitetted velem, hogy a testem és a gondolataim fölött nem én rendelkezek, hanem az, aki… aki azt hazudja, hogy szeret.

Én arra, hogy ez bűn, már csak felnőttként jöttem rá. És akkor hánytam és iszonyodtam a gyalázattól!
Aztán elmentem hozzátok anya karácsonyi ebédjére.
És anya… Istenem, mennyire fájt anya! Látni őt megalázva, rabszolgaként tartva. Felfedezni és rongyosra áztatni a könnyeimmel a róla készült perverz fotóidat, és közben százszor feltenni a kérdést: Drága jó istenem! Ez a szeretet? Ez? Ez a gyalázat?

Emlékszem arra, mikor egyszer, egyetlen egyszer kiléptem a kontroll alól, s te azonnal lecsaptál, megbüntettél és kurvának neveztél.
Kurvának, pedig én akkor még szűz voltam, érted? SZŰZ VOLTAM, de már kurva! A te szád mondta ezt.
Mondd, apa, hogy volt szíved ezt tenni velem?
Miért nem szerettél engem?
Hiszen olyan jó lányod voltam. Igyekeztem, alkalmazkodtam, meghúztam magam. Kutattam, mit kell mondanom, hogy életben hagyj. Azt is kerestem, anyát hogyan segíthetném.
Én nagyon korán megtanultam, hogy össze kell zárni nőnek a nővel, hogy túléljék a poklot. Akartam ezt, de te eddigre már elvetted őt tőlem, felzabáltad, megrágtad és visszaköpted ide a földre. Nem hagytál belőle nekem semmit. Anya már nem akart összezárni.
Ő már csak túl akarta élni.

És látod, én férjhez mentem, pedig sose hittem benne, hogy az jó lehet. Megtettem, mert láttam, hogy nincs más út. Ha megtagadom a rendet (a te rendedet), ha őrzöm, ami még maradt belőlem, akkor végképp kitaszított leszek. Kerestem hát egy embert, aki nem bánt majd, de te te őt is leszóltad. Ócskának, butának tituláltad. Azt mondtad, jobbat érdemelnék, miközben én azt sem tudtam, mi a jobb, hiszen én csak hozzád tudtam viszonyítani, és annál már minden jobb volt. Hogy is hihettem volna, hogy én érdemes vagyok valaki nagyszerű szerelmére?
Egy kurva?

És szültem is, ahogy azt kell, pedig sose szerettem a kölköket, de látod, mégis. Azt hittem, akkor majd elég jó leszek. Ha azt jól csinálom, akkor majd megbocsátasz és megbocsátja a világ is, hogy valójában senki nem vagyok. És toltam és küszködtem és közben titkoltam, hogy mennyire szenvedek, hogy ez nem az én életem, hogy elcsesztem, és közben az fájt a legjobban, hogy még ez sem volt elég neked.

És látod, itt vagy most. Én ápollak, én gondozlak, és közben néha eltűnődök azon, hogyan vagy képes ezt ilyen magától értetődőnek venni. Hogyan vagy képes ennyi bűnnel itt feküdni és elfogadni, elvárni, hogy eléd tegyem az ételt? Hogyan lehet, hogy még mindig nekem fáj? Nem érzed, hogy ez így nem igazságos? Hogy most térdre kellene esned a bocsánatomat kérve?

NEKED NEM FÁJ, APA?

Mert látod, én most is szenvedek. Engem annyira gyötör, hogy meg kell kapaszkodnom az asztalban, hogy ne szakítson szét a fájdalom. A könnyeim csorognak és ömölnek, de nem enyhíti ez sem… Nem enyhíti ezt már semmi sem.

ISTENEM, MENNYIRE GYŰLÖLLEK!

Ne mondd nekem, hogy ne sírjak! Ne horkanj fel, ne kérj számon! Legalább most ne! Most az egyszer fogd be a szád, mert most kivételesen én beszélek és neked van kuss! Sírok és te lásd a könnyeim, lásd a fájdalmam és szakadjon bele a szíved! Merj szembenézni azzal, amit tettél velem!
Merd látni a haragom!
Haragszom, igen. Néha szeretnék beléd rúgni és gyalázni téged. Mondani, hogy senki vagy, egy hatalmaskodó kis pöcs, akinek csak akkor nagy a pofája, ha nála gyengébbel találkozik! Egy mocskos pedofil vagy, egy ócska, nőgyalázó agresszor, akinek egy nő könnyeitől teliszalad a gatyája. Ki vagy te?
Hát még lábad sincs!!!
Megütnélek, megrúgnálak és a párnát szorítanám a fejedre, hogy érezd azt a fuldoklást, amit én éreztem egész gyerekkoromban. Amit még ma is érzek, ha belépek ide!
A fuldoklást, a menekülési vágyat és a gyötrődést, hogy mi kell még… MI KELL MÉG NEKED?!
Mikor leszek már végre a gyermeked?
Mindezt megtenném boldogan, igen! És nem teszem meg mégsem. Pedig most te vagy a gyenge és én vagyok erős. Bánthatnálak, ahogy te tetted azt velem. És látod- e, én csak kérdezek mindig! Egyetlen dolgot kérdezek, de még arra sem kapok választ.
Soha nem kapok választ.
APA, MIÉRT NEM SZERETSZ ENGEM?
Miért  nem szeretsz engem…



Jól van. Ülj át ide a fotelba. Várj, segítek.
Áthúzom az ágyadat, addig igyál egy teát…

(A poszt nem az író önvallomása, hanem sok történetből írt szinopszis, mely jelenséget, érzéseket sűrít.)
Csak levélben kommentelhető. Ha szeretnéd az érzéseid megosztani, az 1gumiszoba@gmail címre megírhatod azokat. )

Reklámok