Kedves Iskola

Hála a jó istennek, kitörött az őszi szünet, ilyenformán kicsit kifújhatod magad és megpihenhetsz!

A gyerekeim is örülnek nagyon, elhiheted. Mondjuk a saját érzéseim inkább ambivalensek ezzel kapcsolatban. Nem nagyon tudom ugyanis, hogy úgy általában a szünetnek örülök- e jobban, vagy annak, mikor a kölkök iskolában vannak. A szünetben azon vergődhetek, hogy hogyan ölik egymást halomra, míg én dolgozom (ha meg nem dolgozom, akkor a véremet szívják egész nap), amikor viszont veled vannak, akkor a te válogatott rémségeiddel kell szembenéznem.

Mert – mint az köztudott – én nem az a nagyon tökéletes anyuka vagyok, aki plecsnit kap a jól tanuló, jól viselkedő gyerekéért. Ha valaki ezt tudja, kedves Iskola, az éppen te vagy. Megmondtad már ezerszer, vagy céloztál rá, vagy noszogattál megállás nélkül, sugallva ezzel, hogy én a gyerekemhez kurvára nem értek, én őt nem jól látom, nem tudom “megnevelni”, sőt, már az is érthetetlen, hogy egyáltalán hogyan vagyok képes szeretni (nem egyszerű, nekem elhiheted).

Itt hadd jegyezzem meg (persze nem baszogatásképpen, hiszen tudom, hogy te érte vagy), hogy én, amióta ez a gyerek iskolás, ha lehet ezt mondani, én még jobban és mélyebbet szívok, mint azelőtt. Ami egyébként azért furcsa, mert szerintem teljesen rendben van az agya (kérésedre többször kivizsgáltattam neki), érdekes is, teli van önálló gondolattal (ami mondjuk a mi országunkban nem feltétlen elnézhető tulajdonság), és ráadásul ezeket a gondolatokat szeretné is a világ tudomására hozni.

Megfigyeltem, hogy utóbbi szokását te kimondottan nehezményezed, egyrészt azért, mert úgy véled, ha már valaki elköveti azt a bűnt, hogy gondolkodik, akkor legalább csendben tegye, másrészt meg az állandó közléskényszertől hajtva állandóan pofázik és zavarja az órát. Meg szemtelen is (Kérdeztem őt erről, és képzeld csak el, ez a szarházi azt mondta, azért szemtelen, mert rohadtul utálja, mikor le van szólva és meg van alázva). Meg az a helyzet, hogy nyüzsög is, hiába a mindennapos testnevelés, ez még a köztes órákon is folyton izgágáskodik. (Erre meg azt mondja, halálosan unatkozik, amit én végképp nem értek, mert elvileg a világról tanul ott, vagy mifene, a világ meg rohadtul érdekes úgy alapból. Hogy lehet azt unni?)
Tényleg borzasztó egyébként.

Én nem tudom, más nők hogy vannak ezzel (kedves Iskola), de én a gyerekemet addig tudtam a saját szememmel látni, amíg be nem került óvó szárnyaid alá. Akkor elkezdtem róla mindenféle információkat kapni és ahogy haladt előre az idő, ezek az információk egyre inkább távolodtak attól a tengelytől, amire addig a gyerekem felfűztem. Ez olyasmi tengely volt, mint hogy épelméjű, nyitott, derűs, kreatív, tájékozott, érdekes. Mármint a gyerek.
Az új tengely, az, amit te feszítettél fölénk, az pedig leginkább olyan kifejezésekkel élt, mint szétszórt, fegyelmezetlen, furcsa, nagyszájú, engedetlen.
Komolyan mondom, néha olyan volt beszélnem veled róla, mintha számomra idegen lényről hallanék. Csak hüppögtem és ámultam, hogy hol is volt eddig az én látásom.
(Aztán hazamentem és jól megvertem /irónia!!!/)

Nem mondhatod, kedves Iskola, hogy én nem szóltam. Igenis szóltam. Sokáig próbáltam jelezni, hogy én valami egészen mást látok a gyerekemmel kapcsolatban, és talán van az én szememnek (is) realitása, hiszen én élek ezzel az engedetlen surmóval, és azt se gondolnám, hogy teljesen hülye vagyok. Ráadásul szakmabeli (na, jó, na, jó, nem teljesen kompetens, mint amolyan túlzóan a gyermeki működés felé forduló).
Szóval jeleztem, hogy hadd mondjam már el, hogy én látok mást is, és hogy ez a kölök amúgy…. De akkor te itt mindig közbevágtál: Jó, jó, persze, na, de itt az iskolában! Vagy nem vágtál közbe, hanem elködösülő szemekkel merengtél a távolba tudva azt, hogy én csak egy vagyok a sok idióta szülő közül, aki be akarná neked bizonyítani, hogy a gyereke szerethető.

MER EZEK ILYENEK BAZDMEG!

Tudom én! A gyereknél már csak a szülő problémásabb. A szülők teljesen nemnormálisak, ráadásul nem látják reálisan a gyerekeiket, hanem sokkal értékesebbnek gondolják azokat, mint amennyire valójában értékesek (Ezt egyszer meg is mondtad a gyerekemnek nyelvórán. Hogy tudniillik az anyja azt képzeli, hogy ő valami rendkívüli teremtés, de te tudod, hogy csak egy kis senki, aki majd felnőttként foszforeszkálós mellényben fogja a parkot kapargatni. Így megmondtad neki. Azóta vannak is kételyei erősen az ő nagyszerűségét illetően, sőt, amióta hozzád jár okosodni, azóta szentül meg van arról győződve, hogy ő teljesen hülye. Pedig tudom, hogy te csak jót akartál. Gondoltad, ha kicsit felvázolod neki a lehetőségeit, akkor jobban fog igyekezni. Ő az a béna, aki meg mégis rég feladta. Meg is érdemli, hogy hülye legyen).

Aztán képzeld el, az történt, hogy egyszer csak úgy kezdtem érezni, mintha valami tudathasadásban lennék a gyerekemet illetően. A róla kialakult kép kezdett szétszakadni bennem, ezzel egy időben pedig az én addigi – viszonylag derűs – anyaságom hasonlatossá vált egy sarokba szorított vadmacskáéhoz. Őrlődtem az elvárásaid és a saját szeretetem között. Elkezdtem kételkedni magamban és a gyerekemben. Hurcoltam vizsgálatokra, mert azt képzeltem, valamit kurvára benéztem. Hogy nem is annyira értékes. Közben pedig ő egyre inkább szorongó, frusztrált, tudástól, olvasástól elforduló lett.

Közben olvastam Vekerdí Tamást (ekkor már határozottan pánikban voltam) és ő egy kicsit mindig megnyugtatott. Nagyon hasonlóan beszélt ugyanis ahhoz, mint ahogy én éreztem a dolgokat, és amit a józan eszemmel tudtam is. Például mondott olyat, hogy szarjam le az iskolát (Képzeld el! Hogy szarjalak le!!!), mert annál sokkal fontosabb, hogy én rendben legyek a gyerekemmel és ő rendben legyen önmagával. És akkor én elkezdtelek leszarni. Ám te nem szereted, ha leszarnak, engedetlenkednek, zsörtölődnek a szülők, és olyankor irogatni és riogatni kezdtél minket (engem és a gyerekem). Jaj, mi lesz vele, lófasz lesz belőle, elvész a tehetsége, mi lesz, mi lesz, mi lesz? Meg persze büntetted. Beírások, skatulyák, osztály nyilvánossága előtti megszégyenítések, amiket én megértek, mert mondod mindig, hogy NINCSENEK ESZKÖZÖK a kezedben, hogy fegyelmezz.

MUSZÁJ VALAMIT CSINÁLNI, HA MÁR NEM VERHETED MEG!

Igen, tudom, hogy az túl bonyolult lenne, hogy magadat a gyerek valós igényeihez igazítsd, meg amúgy is, ő a gyerek, alkalmazkodjon. Nehogy már majd te, kedves Iskola igazítsad magad egy rakás idegesítő hangyához! Ráadásul akkor baromira át kellene gondolnod ezt a központilag szabályozott szellemi manipulációt, amivel a hatalomnak bután bólogató új nemzedéket idomítod, ugyanis ezek a mai gyerekek már egészen másféle (és nem feltétlen gyengébb) figyelmi, érdeklődési, közlési attitűdökkel rendelkeznek, mit te vagy én. Ezeket már nehezebb a seggükön tartani, ezek már kritikusabbak a személyeddel, ezeket már nem lehet megfélemlítéssel némaságra kényszeríteni.

ÉS EZT TE KURVÁRA NEM BÍROD ELVISELNI!
Mert ez idegesítő. Ez akadályozza a tanmenetet. Nem jut idő a kovalens kötésekre. Nem jut idő az amőbák keresztmetszetére. Ha ez a sok kölök folyton gondolkodik és kommunikál, akkor majd nem lesz jegy és nem lehet lezárni őket, és megbasznak a KLIKnél és megvonják a támogatást, és kimerítik az idegrendszeredet.
És ezt így nem lehet.

Szóval nem lehet ezeket elnémítani, ami persze nem jelenti azt, hogy nem félnek. Hogyne félnének a teljesíthetetlen elvárásaidtól, a rémesen összerakott tananyagaidtól, az ő tudásukat, érdeklődésüket, igényeiket TELJES MÉRTÉKBEN figyelmen kívül hagyó abnormális, lekezelő, hasznavehetetlen és gyakran kaotikus, egész egyszerűen felháborító és vérforraló rendszeredtől?

Szoronganak bazdmeg! És mivel az oly sokat emlegetett tudás (ami ugye hatalom) az ő fejükben egyenlő az iskolával, ezért már nemcsak téged utálnak, hanem lassan magát a tudást is.
És ez kurva nagy gáz.
Márhogy nekem.
Neked nem, mert te imígyen teljesíted kormányunk és nemzetünk szent akaratát. Jó, önmagában nem hisző (vagy hívő?), a hatalomnak fejet hajtó, szorongó, irányítható és engedelmes katonákat nevelsz (jelzem, a “rosszalkodás” nagyon gyakran a szorongás kísérő tünete. Olyasféle kisülés, mint ez az én rosszalkodós blogom itt).
Ennek érdekében a tanáraidtól elveszed a szabad munkát, a döntés lehetőségét, kiölöd a kreativitásukat, túlterheled őket. Ostoba elvárásokkal eléred, hogy már ne legyen erejük, idejük, kedvük látni azt, amiben vannak, látni azt, amit tesznek a gyerekemmel.
Már csak meg akarják úszni, valahogy letolni, túllenni rajta, és ez persze nem menti fel őket se, hát hiszen sorolhatnám a pengevágásokat, amiket kollégák ejtettek rajtam és a kölkömön. Én csupán azt mondom, hogy

TUDATOSAN, ELŐRE ELTERVEZETTEN VAN ITT ELBASZVA MINDEN, és ennek issza levét tanár, diák, szülő.

Azt hiszed, nem látom, ugye?
De, látom, és nem győzök ellent tartani. És immáron ismét csak rólad szól az életünk itt kint is. Engedetlen szülő módjára igyekszem ellensúlyozni azt az agymosást, amit te a gyerekemmel művelsz. Beszélek neki az emberi szabadságról, a tudás valódi értékéről, a választható világról. Arról, hogy nem csak egy út van, hanem ezer és ezer, amivel ugyanoda juthat. A célhoz, a teljes élethez. Filmeket, könyveket mutatok neki, felforgató gondolatokkal bombázom és igyekszem megőrizni a képességét, hogy lásson a dolgok mögé, gondolkodjon, higgyen magában. Ne a rendszerben, hatalomban, istenben, hazafiságban, a zubogó hun vérben, hanem a józan gondolatában, a megérzéseiben és az erkölcsi értékeiben. Az övében. Abban, amit kellő tudás után önként és dalolva választ majd.

Nem tudok együttműködni veled, kedves Iskola, így nem.
Mert én ebben, ami most folyik, ebben nem fogok részt venni.
NEM ADOM A GYEREKEM!
BAZDMEG.

Nem tudsz már meggyőzni és elbizonytalanítani, mert tudom, hogy az a helyes, amit én gondolok. Elmondták ezt nekem, akik nem az enyémek voltak, csak tanítottam őket. Most, felnőttként elmondták, hogy én voltam az az ember az életükben, aki megmutatta nekik, mennyi út van és mennyi lehetőség, és hogy a tudás az nem feltétlen a katedráról szól hozzájuk. Az ott van bennük, köztük, a beszélgetésekben, egymás építésében, a szabad gondolkodásban, az értő nézésben, önmagunk kiteljesítésében. Csupa olyan dologban, ami nem osztályozható és csak sok- sok év múlva mérhető. Nem a mindenhatójuk voltam, csupán a kapuőr. Valaki, aki kinyitja az ajtót és engedi őket látni.

ŐK PEDIG BOLDOGAN ROHANTAK, HOGY FELFEDEZZÉK A VILÁGOT.

És tudod, kedves Iskola, én nem tudtam akkor, hogy az majd jó lesz-e (Most sem tudom, hogy jó- e, amit csinálok), csak tettem (teszem) úgy, ahogy szerettem volna (szeretném), hogy velem tegyék.
A valódi eredmény mindig csak később, sokkal később hoz gyümölcsöt. Osztályzattal nem mérhető, nem fegyelemben, főhajtásban, engedelmességben, gyerekszülésben, konzervativizmusban, istenhitben, erkölcstanban megtestesülő értéket.

Az van, kedves Iskola, hogy akárhogy máshogy akarod, te akkor is csupán a kapuőr vagy, aki ezúttal kurvára elszámolta a szerepét. Jelenleg ahhoz a cipőbolti biztonsági őrhöz vagy hasonlatos, aki ott nyüzsög és liheg a nyakamba, hogy kontrollálja az igényeimet és rám tukmálja azt, amit szerinte hordanom kellene.

DE ÉN SÚGOK MOST NEKED MOST VALAMIT

Nem döntheted el, hogy mit és mennyit mutatsz. Nem húzhatod szűkre a rést, hogy a neked nem tetsző dolgokat kizárd. Nem veheted el a látást, nem foghatod be a szájat és nem törheted meg a jellemet.
A te dolgod, hogy a kaput szélesre tárd és megmutass mindent. No, nem a kovalens kötésekről, vagy az amőbákról (na, jó, azokról is egy picit, mert érdekli a kölköket).
Nem. A gondolkodásról, a döntésekről, a választásról, a jellemekről, a példákról, a negatív példákról, más emberekről, az irodalomról, ez együttműködésről, a szabadságról, a tolarenciáról, az emberségről, a zenéről, a politikáról, a játszmákról, a hitelességről, a barátságról, a szerelemről, a Földről, az internetről, az állatokról, a matematikáról, a pénzről, a mesékről, a felnőtt mesékről, a kapcsolódásokról, az önismeretről mesélj nekik, aztán meg hagyd, hogy felfedezzék, miről mit gondolnak. Mutass nekik olyan tudást, ami az embereket, a gyerekeket érdekli. És akkor majd ők tudni fogják, mit tegyenek és hogyan éljenek. Akkor majd lelkesek lesznek.
Ha majd azt érzik, hogy számítanak és nem csak eszközei a felnőttek világának, akkor majd akarják a tudást és együttműködők lesznek.

Ha majd egyszer azt érzik, hogy ez az egész végre értük van, róluk szól, őket tartja szem előtt. Na, akkor, kedves Iskola, nagyon meg fogsz lepődni.

 

Ps: A poszt nem (teljesen) az író önvallomása. Jelenséget ír meg, az E/1 bárki lehet, aki írna ilyen levelet az iskolának.

 

Ha tetszett a cikk, használd a megosztó gombokat!

Reklámok

25 hozzászólás

  • külföldre költözött, gyereket nevelő összes ismerősöm egyik fő motivációja ez a jelenség. a másik a perspektívátlanság, amit otthon látnak a gyerekek számára, a jövőjüket illetően. csomagoló ismerőseim is ezt mesélik.
    kösz, hogy megírtad ezt a posztot, nagyon fontos szerintem, amit piszkálsz vele.

    • illetve nem A másik, hanem EGY másik. nyilván van még több más is.

    • Mondjuk nekem még nincs gyerekem, de azért lassan időszerűnek érzem, akár egyedül is. És nagyon örülök, hogy nem a magyar iskolarendszer kezei közé kell majd adnom ő(ke)t.
      Magyarul mindenképpen meg akarom tanítani, de szeretném azért ha lenne mellettem egy pár aki mondjuk helyi és így svédül is megtanul(nak) még az ovi előtt. Vagy másféle bevándorló és az ő nyelvét IS megörökli(k). A többi nyelv meg majd jön később. És ez még csak a beszéd.
      Az iskolarendszer által nyújtott szabadság majd csak ez után jön… bárcsak én is megkaptam volna ezt a szabadságot gyerekként!

  • sajnos minden szava jogos… 😦

  • Állítólag ugye nem az iskolának, az életnek tanul(t)unk. Akkor tök nyilvánvaló (nem?) hogy basszus nem a gyerek van az iskoláért, hanem az iskola a gyerekért. A gyereknek nem az iskolához, hanem az élethez kell alkalmazkodnia is – ha tehát nem kell az iskolához alkalmazkodnia, akkor az iskolának kell hozzá.
    Fiam új iskolában eléggé kiközösített lett. IskolaPSZICHOLÓGUS(!) közölte, hogy azért van ez – részben – mert túl élénk a fantáziája!!! vadakat mesél a gyerekeknek. Mi van? 10 évesen a többieknek az a baja, hogy túl élénk a fantáziája? És ezen neki kellene változtatnia, nem a 10 éves többivel van a gond? Hozzáteszem: a fiam kifejezetten NEM konfabulál, persze színezi a történeteket, de nem mesél légből kapott dolgokat. Igen, b+ fogott már olyan madarakat a kezében, amikről a többiek nem is hallottak, igen, tud lovagolni (hát nem egy Rózsa Sándor, de azért tud, a húga is jobban, mint kb. bármelyik gyerek az iskolában), stb. Mindegy, akkor már biztos volt, hogy nem marad ott, hát mit vitázzak a derék pszichológusnővel?

    • Iskolapszichológus kezeibe hogy került emiatt? Csak azért kérdezem, mert ritka dolog ez sima ált. iskolai körökben…
      Ha egy gyereket kiközösítenek, akkor az részben az ofő hibája (is).
      Egyébként tanár vagyok, én simán leírhatom ezt 😛 🙂

      • Őőő, nem került külön, az iskolapsz. csak volt, tudott a dologról, beszélget a gyerekekkel, ha jól értem, külön nem foglalkozott vele.
        Az ofő konkrétan kirekesztésre nevel. Több gyerek füle hallatára mondta a fiamnak, hogy ne barátkozzon XY gyerekkel, mert olyan hülye lesz, mint az a másik. Aki egyébként is kirekesztett. Ezzel gyakorlatilag szabad prédává tette XY-t, és kissé a fiamat is.

  • Hol a megosztógomb, basszameg?!

    • A post alatt több is van.
      Napi röhögésem a kommented. Szovall jön a telómra egy emil, hogy moderációra vár valaki, plusz értesít a wordpress is. Telefon csipog zörög. Én kapkodok, nyomkodok, végre betölt. Na, nézzük, mi okosság jött.
      “Basszameg, hol a megosztás ?”
      Na, ottan lent 😀

      • thx, közben persze megtaláltam, és jól meg is osztottam, csak hirtelen felindulásomban nem vettem észre. Bocs, hogy felzaklattam az infrastruktúrádat 🙂 Nem mellesleg baromi elgondolkodtató és szemnyitogató, valamint világtárogató a blogod. Leakalap.

  • Eletre nem tanit az iskola… csak az elet felfedezesere valo fiatalkort rabolja el 😥

  • Visszajelzés: Ha most lennék tizenéves / If I was teenager now | Trans* - Power - Fist

  • megértelek. ez itt az is. egy rémálom.

    • A himsovik szoktak azzal jönni, hogy a férfiak mennyi minden hasznos dolgot találtak fel, bezzeg a nők… Bezzeg a nők Magyarországon 1895-ig nem is tanulhattak (egyetemeken). És nem tudom mire oly büszkék a férfiak, mert a két világháborút, atombombát, hidegháborút, és a mai gazdasági- társadalmi szarságot mind- mind nekik köszönhetjük, valamint a nagy mértékű környezetszennyezést is. Ha az emberiség létszáma drasztikusan le fog csökkenni az sem a nők hibája lesz.

      • Az biztos hogy nem a nok hibaja lesz, es az is eleg valoszinu hogy oket vadoljak majd erte – hiszen mar most is hogy nem szulnek eleget.

  • Ez is egy annyira jó téma. Örök dilemmám, hogy is lehet ezt jobban. Lehet-e jobban.
    Mindig azt hallottam, hogy mennyi minden függ a tanár személyétől. Aztán sokáig azt hittem, pont a tanár miatt nem szerettem bizonyos tantárgyakat. Pl. a földrajzot, történelmet. Ma már nem vagy benne olyan biztos. Alighanem a tananyagot nem szerettem, és taníthatott volna a világ legszuperebb tanára a legjobb módszerekkel, akkor se szerettem volna ezeket.
    Történelem ügyben történetesen nemrég világosodtam meg, itt a neten jártamban-keltemben. (Talán pont itt? Nem emlékszem.) Hogy tudniillik a hülye történelmet is férfiak írták. Férfiaknak. Háború háború hátán. Évszámok, helyszínek, tábornokok és egyéb katonák halomra, meg csaták leírásai. Hát kit érdekelnek ezek a dolgok? Ma már szerintem a fiúkat se nagyon. Miközben mindig is érdekelt volna, hogy éltek régi korokban. Hol, hogyan laktak? Mit ettek? Mibe öltözködtek? Milyen volt az életük? A gyerekekkel hogy bántak? Milyen módon nevelték őket? Hogy ünnepeltek? Mit és hogyan dolgoztak? Ezek nagyon érdekes dolgok. De csaták? Háborúk? Na és amíg a nagy és erős férfiak háborúztak, és szegény alsóbbrendű férfitársaikat lökték oda ágyútölteléknek, vajon mit csináltak az asszonyaik? Hogy élték meg ezt? Mit gondoltak erről? Na és álmodoztak ifjú lányok a szerelemről holdvilágos éjszakán? Igen, ezekről szívesen tanultam volna. Mindegy, hogyan, mindegy, milyen tanárral, mert nem a tanár személye érdekelt volna, hanem a régi korok régi emberei, asszonyai, lányai.

    A másik dilemmám pedig maga a tananyag. Én mindig is szerettem olvasni, szerettem az irodalmat, na de kérem, minek kellett nekem Szigeti veszedelmet olvasni? (Brrr, megint háború!) Az Egri csillagokat többször is olvastam, nagyon szerettem a szerelmi szálat, ahogy az Aranykoporsót is, de a többi részt átlapoztam. Végtelenül unalmasnak tartottam pl. a hosszas leírást az Egri csillagokban a török seregről. Na meg pl. az Íliász. Igen, igen, újra brrr, újra háború. Minek ezt megtanulni, elolvasni, ha én nem akarom? Miközben ezernyi jobbnál jobb könyvet írnak az írók…
    Én azt mondom, a kevesebb több lenne.

    Nah, most végre kiönthettem a szívemet. Kicsit hosszú lett, bocs. És tudnék még írni erről. 😀

  • Visszajelzés: Világpolgár | Antiszoc

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s